Az eseménynek különös aktualitást ad, hogy Róna Péter bejelentette: távozik az LMP alapítványának éléről, és hátat fordít a magyar közéletnek. A könyv a Magyarországon és Londonban felváltva élő nemzetközi hírű közgazdász, üzletember és jogász életútját mutatja be úgy, ahogyan ő maga a szerzőnek elmeséli. Személyes hangú, sok történettel fűszerezett élménybeszámoló, sok aktuális tanulsággal.
„Amikor Bush készült Magyarországra, akkor James Baker külügyminiszter első számú jobbkeze, Robert Zoellick lehívott Washingtonba, ahol találkoztam is Bakerrel, és fél órát beszélgettünk. Fölkértek, hogy írjak egy üdvözlőbeszéd-vázlatot. Amit persze ők átírnak, átszerkesztenek. A beszéd fő vonala az 1568-as tordai országgyűlés példájára hivatkozott. Ugye, az arról volt híres, hogy a világon először törvényt hozott a vallásszabadságról. Ez egy mondatból állt: minden ember olyan hitben éljen, amilyenben akar. Az volt a terv, hogy amikor leszáll a repülőről, ezt mondja el. Maximum tíz percben. Az volt a fontos, hogy üzenet legyen benne.
Megírtam, a Fehér Házban átírták, majd körbeadták a külügyminisztériumban véleményezésre. Húsz perccel a leszállás előtt jött az üzenet a külügyminisztériumból, hogy ne mondja el.” (Róna Péter)
Ezt a beszédet tépte szét idősebb Bush 1989 júliusában a Kossuth téren.
Ízelítőképpen közzé tesszük a Róna-kötet előszavát.
Amikor a tavasszal megjelent a Ne vígy minket a kísértésbe című könyvem, és még nem tudtam szabadulni nyomasztó hatásától, a kiadó megkérdezte, kiről szeretnék írni.
Rávágtam, hogy Róna Péterről.
A kiadó igazgatója pedig azonnal, hogy igen: máris kezdj bele!
De hogy miért? Miért pont róla?
Azért, mert nagyon ritka az olyan ember, akit ismerek, és mégis tisztelek, és ezért évek óta szeretnék vele nagyon hosszasan beszélgetni. Erre jó ürügy egy könyv. A könyvre meg jó ürügy például az, hogy Róna Péter az idén hetvenéves.
Sok-sok írását szerkesztettem. Mindig meglepett azzal, hogy noha sem közgazdász sem jogász nem vagyok, azonnal értem, amit mond. Szinte mindig van valami “szentségtörő” üzenete. De az a fura, hogy ezek a szentségtörések abból adódnak, hogy szépen, világosan, hazai értelmiségi körökben botrányosan egyszerű nyelven leírja azt, amit gondol. Ha nem azonnal, akkor pár hónap vagy esztendő múlva szinte mindig kiderül, hogy pontos volt az elemzés, vagyis igazat mondott. Az más kérdés, hogy senki sem hitt neki, és pláne senki sem vitatkozott vele.
Azért nem, mert akik tehetnék, akik eléggé fölkészültek ilyesmire, vagy utálják, vagy kerülik vele a vitát. Én meg azt gondolom, hogy akit ebben az országban, az úgynevezett értelmiségi körökben mindenki szeret, senki sem utál, az nem mond ki fontos dolgokat.
Ezenkívül az is érdekelt, hogy egy olyan ember, aki a magyar viszonyok között igen módosnak számít, aki a világ legmagasabb, mondhatni mágnás köreiben (is) szocializálódott, miért áll mindig a szegények oldalán, miért kéri számon konok következetességgel az igazságosságot és az erkölcsösséget.
Okozott nekem meglepetést is. Egyszer azzal tisztelt meg, hogy meghívott Kisasszondra a Sárközy-kúriába, amit rendbe tett, és belakott a családjával. Amikor csodás műkincsei között körbevezetett a hatalmas épületben, ahol maga Csokonai is lakott egy kicsit valaha, talán életemben először éreztem maradéktalanul, hogy ennél az embernél jó helyen van a vagyon. Meglepett ez az érzés, mert nem tudtam magamról, hogy más gazdagok házában ezek szerint kicsit irigykedtem, ami nem szép dolog.
Arra gondoltam, hogy egy tudás alapú ember tudás alapú jómódját látom. Akkor már valamicskét ismertem élete történetéből, abból is, hogy kicsi kamaszkora óta micsoda erőfeszítéseket tett azért, hogy elérje, amit akar. De akkor lepett meg igazán, amikor megmutatta a képeit. Azelőtt nem tudtam, hogy festő, így aztán nyilván azt se, hogy milyen.
Fura módon, nekem ott állt össze a kép Róna Péterről. (A. I.)
Egy dolgot biztosan tudtam: soha nem kérdezem meg tőle azt, hogy odaadná-e irigylésre méltó és kifejezetten kalandosnak mondható pályáját azért, ha helyette ismert festő lehetne. Azt hiszem, ha tíz éve kérdeztem volna ezt, igent mondott volna. De most, hogy élete másik álma teljesült és Oxfordban taníthat, talán már nemet mondana.
Az előző könyvem arról szólt, hogy egy ember, akinek minden joga és lehetősége megvolt arra, hogy a protestáns keresztény etikát képviselje Kelet-Európában, nem tudott megfelelni ennek az oly kívánatos küldetésnek. Róna Péter harmadszor azzal lepett meg hosszú és csapongó beszélgetéseink idején, hogy elhihettem neki: mégiscsak lehetséges, hogy valamiféle keresztény etika stabilizálhatja a társadalmat.
Ezt a könyvet örömmel, jó érzésekkel telve írtam. (Andrassew Iván)
Róna Péter 1942-ben született Miskolcon.
1956-ban külföldre távozott. Iskoláit Washingtonban kezdte, 1964-ben cum laude eredménnyel végzett a University of Pennsylvania Gazdaságtörténeti Szakán.
1966-ban évfolyamelsőként Oxfordban szerzett jogi diplomát.
1968-ban Washingtonban az Arnold& Porternél jogászként dolgozott, később az Amerikai Kereskedelmi Minisztérium közvetlen külföldi befektetések osztályának lett jogi tanácsosa.
Pénzügyi karrierjét 1970-ben a Schroder Banknál kezdte, ahol az elnök, Lord Gordon Richardson személyes titkára volt, majd miután az elnököt megválasztották a Bank of England kormányzójává, oda is követte. 1971-ben visszatért a Schroderhez.
1986 januárjában a J. Henry Schroder Bank & Trust Company vezérigazgatójává nevezték ki.
1990 júliusában lemondott tisztségéről, és elvállalta az Első Magyar Alap (The First Hungarian Fund Limited) vezetését Budapesten.
Jelenleg az Oxfordi Egyetemen a Blackfriars Hall tanára és a Magyar Nemzeti Bank Felügyelő Bizottságának tagja.