Sajtóházi beszélgetések: rendszerváltoztatás a Balkánon – az egykori tudósító szemével

Megérte azoknak, akik a szélvihar dacára február 10-én eljöttek a Sajtóházba, a MÚOSZ kül- és biztonságpolitikai szakosztálya visszaemlékező beszélgetés-sorozatának legutóbbi rendezvényére. Nem csalódtak, mert Keller Tivadar volt MTI-tudósító idézte föl részletesen, tárgyilagosan és élvezetesen bulgáriai, albániai, horvátországi emlékeit, sőt, összességében azt a mintegy három és fél évtizedet, amelyet az intézmény képviseletében – ahogyan fogalmazott – „Helsinkitől Új-Zélandig, húsz országban”, illetve a budai, Naphegy téri székházban (szerkesztőként) eltöltött. Beszélgető társa Kárpáti János, a 168 Óra főszerkesztő-helyettese volt. (Nyitó kép: szép ám a bolgár népviselet is!)

Különleges aktualitást kölcsönöz a napjainkban „sztártéma” Balkánnak – kezdte bevezetőjét Kárpáti János –, hogy napirenden van a térség néhány államának esetleges EU-s csatlakozása. A bővítésért és szomszédságpolitikáért felelős uniós biztos, Várhelyi Olivér nemrég végig utazta a régió országait és kijelentette: azt szeretné elérni, hogy 2024-ig legalább egy balkáni állam beléphessen az integrációs szervezetbe. Reális célkitűzés ez – kérdezte Kárpáti?

Keller Tivadar bemutatkozásképpen elmondta: 1978-ban végzett a budapesti Marx Károly Közgazdaság-tudományi Egyetem nemzetközi kapcsolatok szakán, és ezután az MTI-nél helyezkedett el. Bár nem valószínű – tréfálkozott –, hogy már középső csoportos óvodásként szófiai tudósító szeretett volna lenni, de kézenfekvő volt, hogy orosz nyelvtudása okán Bulgáriába küldi ki az MTI főnöksége. (Német tudásának köszönhetően pedig később Bécsből tudósíthatott.)

Keller Tivadar és Kárpáti János

Amikor 1984 márciusában Szófiába érkezett, semmi sem mutatott arra, hogy a zsivkovi országban bármi megváltozhatna.  Még Gorbacsov moszkvai hatalomra jutása sem indított el erjedést, mert a szófiai kommunista vezetés úgy vélte, az ország sok tekintetben előbbre jár, mint a nagy testvér. Azt vallották, hogy „a legnagyobb veszély a peresztrojka imitálása lenne” – magyarázta Keller. Persze nemcsak rózsaolajat termeltek a derék bolgárok, hanem kőolajjal is kereskedtek. Az ipar megnövekedett igényeire hivatkozva kétszer akkora mennyiséget igényeltek a Szovjetuniótól, mint amennyire szükségük volt, és a fölösleget eladták Rotterdamban. Gorbacsov rájött a svindlire, és ezt – enyhén szólva – nem díjazta. Nálunk pedig – Kádártól Németh Károlyig bezárólag – azt ismételgették, hogy „mi csak tanulhatunk Bulgáriától”, legalábbis a stabilitás tekintetében, „mert ott nem volt ’56”.

Az MTI tudósítója szorgalmasan küldözgette haza írásait, amelyek közül a legkritikusabbakat a nyugati sajtó is átvette. Miről írt? A valóságról: arról, hogy az egész országban rendszeresen le-lekapcsolgatják az áramot, mert nem tudnak elegendőt előállítani, hogy az egekbe szökik az infláció, nyomasztó az áruhiány – élelmiszerekből is stb. Anyagait különböző kiadványaiban – beleértve a “piroscsíkost” és mellékleteit  az MTI közzétette. Keller személyes benyomásain kívül abból a tizenegy bolgár napilapból tájékozódott, azokat idézve, amelyekre előfizetett. „Lényegében ugyanúgy végeztem a munkámat, mint az a prágai újságíró, aki a harmincas években német újságokból nyert információkból következtette ki a harmincas években, hogy mire készülnek a nácik. Hitler azt hitte, hogy hírszerző ügynök, és likvidáltatni akarta”.

Keller Tivadart természetesen senki sem fenyegette, ám behívatták a Bolgár Kommunista Párt Központi Bizottsága illetékes osztályára és elé tették a budapesti bolgár nagykövetség sajtóattaséjának „vádiratát” (mint később kiderült, a nagykövetség ugyanis az MTI bizalmas kiadványaira is előfizethetett, így tudták, miről ír a tudósító). A szófiai KB ideológiai fellazítás elleni harc osztályán fejére olvasták, hogy – úgymond – nem szereti a balkáni országot, túl kritikus, ahelyett, hogy a szocialista építés vívmányait magasztalná. A kínos beszélgetés nem maradt a bolgár párt és a megrótt újságíró magánügye, erről a magyar elvtársakat is értesítették. Keller kollégát 1987-ben haza is rendelték. Egy évvel később „rehabilitálták”, mert az indoklás szerint „előre jelezte Bulgária összeomlását”. Keller helyére egyébként Nagy Károlyt küldték, akitől aztán 1990-ben vehette át ismét a szófiai stafétabotot. A 88 éves kollégának – aki nem tudott jelen lenni a rendezvényen – a bulgáriai munkásságát Keller méltatta is.

Kérdés kapcsán az MTI egykori tudósítója kifejtette: a Balkán, beleértve Bulgáriát Európa legszínesebb és legellentmondásosabb régiója. Népek, különféle vallású népcsoportok tarka-barka egyvelege. Ugyanazok az emberek hol cigánynak, hol töröknek, hol bolgárnak, hol makedónnak vallják magukat – aszerint, hogy mit vár el tőlük a kurzus. Személyi okmányaikat is így cserélgetik. Egyesek azt bizonygatják, hogy a makedón nyelv voltaképpen a bolgár változata, a bolgár pedig az orosz egyik nyelvjárása, miközben egyes térségekben békésen élnek egymás mellett a pravoszlávok és a muzulmán törökök. Az orosz–bolgár barátság pedig olyan mély, hogy Bulgáriában kétszer is felvetődött, hogy tag-köztársaságként csatlakozzék a Szovjetunióhoz, de végül elvetették.

Az oroszok szabadították föl az országot a török uralom alól a 19. században, ezért sem akart Szófia a nácik oldalán belépni a szovjetellenes világháborúba. Az 1945 utáni kommunista hatalomátvétel ennek ellenére véres tisztogatásokkal kezdődött, majd – elsősorban a török nemzeti kisebbséghez tartozókat megcélozva – erőszakos bolgárosítási törekvésekkel, lakosságcserékkel folytatódott.

A rögtönzött „történelemóra” után az MTI volt tudósítója saját további pályafutását ecsetelte. Keller Tivadar felkészültségére, újságírói tudására továbbra is számítottak munkahelyén, ezért később a Hírszerkesztési Központ főszerkesztő-helyettese lett.

A moderátor Kárpáti János megkérdezte: miként ítéli meg például Bosznia-Hercegovina helyzetét? Nincs igazán béke, csak éppen nem háborúznak  válaszolta. Ha kivonul a Nyugat, egymás torkának esnek. Titónak is csak kemény terrorral sikerült egyben tartania Jugoszláviát. Szkopjéban bolgárellenesség van, Belgrádban horvátellenesség, Zágrábban szerbellenesség. Ne gondoljuk, hogy a horvátok szeretnek bennünket,magyarokat! Talán akadnak közöttük ilyenek is, de általában a történelmi sérelmeket hánytorgatják föl, és előfordul, hogy részeg „usztasák” magyar rendszámú autó utasait inzultálják – vázolta a helyzetet Keller.

A hosszú évtizedek alatt – elmondása szerint – megszerette a Balkánt, mindmáig foglalkoztatja, hogy mi hozhatna itt tartós megbékélést. A régió bajait illetően azonban Keller Tivadar igencsak borúlátó. Habár vastag kötetek, tanulmányok tucatjai születtek erről, ám olyan mélyek a törésvonalak, hogy a megvalósítás, az eredmény kétséges.

Hozhat-e változást a balkáni országoknak az uniós csatlakozás? – hangzott az utolsó kérdés. „Talán. Legyünk bizakodóak, jobb híján” – volt a válasz.