Az ezredforduló idején gyakran felbukkantak Magyarországon egzotikus küllemű filmszínészek – turbános, délceg urak, színpompás szárikba öltözött hölgyek –, hogy kamerák előtt mozogva képviseljék szakmájukat és távoli hazájukat. Néhány év és néhány, Ázsiában nagysikerű film után azonban megritkultak, majd el is maradoztak az indiai vendégstábok, állítólag egyéb okok mellett a túlzott magyar vámszigor következményeként. Alábbi cikkpárosunk azonban még a „bollywoodi boom” derekán, 1999. november 29-én jelent meg a Népszabadságban. (Nyitó képünk: Bollywood ma is ontja a filmeket; foto: hollywoodreporter.com)
Indiai szerelem a Lánchídnál Csikorgó gumikkal kanyarodik a pesti Hősök terére az autókonvoj. Az egzotikus küllemű utasokat ezúttal nem a protokoll hajtja az ismeretlen katona sírja felé, hanem a forgatókönyv: itt veszik fel Az Isten a Gonosz ellen című indiai szuperprodukció üldözési jeleneteit. A stábot este már a Néprajzi Múzeum impozáns előcsarnokában látjuk viszont. A főhős – a hindi nyelvű filmek mai első számú közönség-kedvence – a megmerényelt „hadügyminiszter” gyilkosainak ered éppen a nyomába a márványoszlopok tövében…
Ez már a harmadik olyan játékfilm, amelyet a nagy kikötővárosban, Mumbaiban működő filmkombinát stábja Budapesten forgat. Az indiai metropolis korábbi nevéből (Bombay) és Hollywoodból újságírók által kreált fantázianévvel Bollywoodnak elkeresztelt álomgyár magyar kapcsolatairól már nem csak a szakmabeliek, de az újságolvasók is tudnak a dél-ázsiai szubkontinensen. Az India Today egyik legutóbbi számában az első ilyen produkció rendezője, Szandzsaj Lila Bhanszali felsőfokon nyilatkozott budapesti tapasztalatairól és benyomásairól. – A régi, klasszikus architektúra óriási látványbeli lehetőségeket kínált mindannak a megfogalmazására, amit elképzeltem – áradozott a mester, s minden oka meg is volt az elégedettségre. Filmje, a „Már elajándékoztam a szívemet”, nem csak a hagyományosan mozirajongó indiaiak körében aratott kiugró sikert, de a zenéjéből összeállított CD is listavezetőnek bizonyult a maga műfajában.
Hogyan jutottak el a Duna partjára az indiai filmmogulok? A feleletet lapunknak a legilletékesebb, Szőts André adta meg, akinek produkciós irodája az itteni indiai forgatásoknak viseli gondját. Szőts francia állampolgár, 1956-ban egyetemistaként hagyta el Magyarországot, 1968 óta azonban már itthon is kamatoztatta filmes tapasztalatait, 1990-ben pedig céget alapított Budapesten, nemzetközi produkciók szervezésére.
– Indiában éves átlagban mintegy kilencszáz film készül, ennek egyharmada Mumbaiban, hindi nyelven – kezdi a történetet Szőts André. – Egytizedük, vagyis úgy kilencven film alkotói engedhetik meg maguknak azt a luxust, hogy indiai szemmel nézve egzotikus helyekre is elmenjenek forgatni. Az első számú célállomás hagyományosan London, ám a brit fővárosban az utóbbi években egyre több nehézséggel kell szembenézniük: megdrágult a munka, keresztbe tesznek a szakszervezetek. Az indiai stábok más európai helyszínekkel is kísérleteztek. Svájcban például gleccserjeleneteket vettek fel, miután a forgatókönyv szerinti helyszínen, Kasmírban az éppen aktuális indiai–pakisztáni katonai villongás nem kedvezett a filmművészet múzsájának. De hát Svájc sem kimondottan mérsékelt árairól híres, emellett az is előfordult, hogy a stábok szinte sorba álltak a forgatási helyszínül kijelölt „fotogén” jégfolyamnál…
A Magyarország iránt megnyilvánuló érdeklődést Szőts azzal magyarázza, hogy az indiai Puné filmegyetemén több éven át fejtett ki eredményes oktatói tevékenységet Gaál István rendező. A nála végzett filmesek ismerik Jancsót, Szabót, a magyar filmkultúrát, hiszen ezek tananyagként szerepeltek a szemináriumokon. S az egyik fiatal rendező – a már idézett Szandzsaj Lila Bhanszali –, aki első filmjének oly sikere után korlátlan bizalmat (és ami ezzel járt: pénzt) kapott következő produkciójához, általános meglepetésre kikötötte: ennek külföldi forgatási helye Magyarország legyen. Az eredmény azután fényesen igazolta a rendező tehetségét is, de helyszín-választásának helyességét is. A filmet a júniusi bemutató óta mintegy háromszázmillió (!) néző látta Indiában, valamint más délkelet-ázsiai, afrikai és arab országban, de bemutatták Amerikában és Angliában is, az ottani indiai publikum érdeklődésére építve. A Lánchíd, a budai Vár, a Halászbástya hihetetlen tömegű ember számára nyújtott vizuális élményt, újszerű kulisszát kedvenc sztárjaik szerelmi románcához.
Indiában gyártják a legtöbb filmet a világon, itt a mozi nemzeti ügy. Hydarabadban például most fejezték be egy óriási filmgyártó központ kialakítását: negyven hektáron 39, a legkorszerűbb technikával felszerelt stúdió várja a stábokat és ontja a játékfilmeket. De a hatalmas számok jellemzik a harmadik fellegvárat, Madraszt is, ahol főleg tamil nyelvű alkotások készülnek (az előbbiben, Hydarabadban az urdu nyelvű filmeket gyártják). Az, hogy ilyen logisztikai háttér mellett is felfedezték a magyarországi lehetőségeket – az épületegyüttesektől az Indiában nehezen biztosítható szimfonikus zenekarokig – mindenképpen tekintélyt parancsoló eredmény. Véleményét összegezve Szőts André elmondta: az üzlet beindult, esély látszik arra, hogy a tavalyi egy és az idei három után jövőre 5-7 indiai film készüljön hazánkban. Ez valamelyest ellensúlyozhatja az abból származó veszteségeinket, hogy térségünkben Prága nőtte ki magát a bérforgatások első számú helyszínévé. Ez nem csak az ottani korszerű stúdióknak és a magas szintű infrastruktúrának tudható be, még csak nem is a cseh filmes szakma kétségtelen professzionalizmusának, hanem annak, hogy – a nagy filmbarátként is közismert Václav Havel államfőig bezárólag – minden szinten buzgón támogatják az iparág fejlődését.
A magyar gyártókapacitást legfeljebb csak húsz százalékban kötik le a hazai forgatású filmek, és nagyjából ugyanennyi jut a reklámoknak. A maradék hatvan százalékból csak akkor élhet meg a mögötte álló szakembercsapat, akkor maradhat talpon a magyar filmgyártás, ha külföldi megrendelések érkeznek. Amihez viszont nem elégséges az olyan személyes szimpátia, mint amiről közte és indiai partnerei között beszélni lehet. Ehhez filmbarát környezetre van szükség. Ennek nem kedveznek a szolgáltatások elavult műszaki körülményei, a pénzügyi buktatók vagy a forgatásokkal kapcsolatban rendre felmerülő bürokratikus akadályok.
Nem is komoly mozi, amelyik három óránál rövidebb A (budai) Búzavirág utcai indiai nagyköveti rezidencia teraszán a késő esti időpontra fittyet hányva ott nyüzsgött a kolónia apraja-nagyja. Az izgatott várakozás a Budapesten forgató mumbai filmesek érkezésének szólt, közülük is elsősorban Amitabh Baccsannak, aki ma az indiai mozi talán legnépszerűbb csillaga. A szálas termetű, barátságos filmsztár hosszú perceken át osztogatta az autogramokat. Tűrte a gyerekek simogatását, a legszebb szárijukban pompázó hölgyek szívmelengető pillantásait, a kötelező méltóságteljes magatartásról megfeledkezett férfiak vakuinak villogását, majd a stáb többi tagjával bevonult a házigazda, Laksmi Puri nagykövet asszony fogadótermébe. Itt kerítettünk sort egy rövid beszélgetésre.
– Mióta filmezik?
– Harminc évvel ezelőtt kezdtem, már több mint száz filmben játszottam.
– Miért kell filmjükhöz a külföldi helyszín?
– Az indiai filmre a zene, a tánc, az érzelmek felvonultatása mellett a képi gazdagság is jellemző. Rendezőink ezért is igyekeznek új, eredeti, nézőink milliói számára soha el nem érhető tájakra elvinni a sztorit. Ez történik most is.
– Nem ez az első indiai produkció, amelyet nálunk forgatnak. Az előző munkákról hallottak valamit odahaza, a mumbai stúdiók táján?
– Ó, igen! Kollégáink dicsérték a munkakörülményeket, a producer pedig megvolt elégedve a költségekkel, ami esetükben igazán ritkaság.
– Beszéljünk akkor a mostani forgatásról. Ön pozitív szerepet játszik?
– Természetesen. Egy rendőrfelügyelőt alakítok, akinek egy politikai gyilkosság szálait kell kibogoznia.
– A sztori kötődik egyébként Magyarországhoz?
– Nem, az itáliai jeleneteket forgatjuk Budapesten. Ez a magyarok számára nyilván nem szokatlan, hiszen amikor például az Evita készült, fővárosuk Buenos Airest „játszotta”.
– Mi a történet mondanivalója?
– Ami az indiai filmek túlnyomó többségéé. Adva van a jó és a rossz megtestesítője, hosszú küzdelmük végén a gonosz elnyeri méltó büntetését, a jó diadalmaskodik. A mi mostani filmünk is erre a sablonra készül, a cél is ugyanaz, mint általában: a filmköltészet eszközeivel kielégíteni azok igazságvágyát, akik erre a három órára beülnek a moziba.
– Ilyen hosszú filmeket nyilván nehezen lehet eladni Európában. Ez önöket nem foglalkoztatja ?
– Nézze, Indiában nem számít igazán komoly filmnek, ami ennél rövidebb. Egy szünetet eleve bekalkulálnak, így nyugodtan végig lehet ülni, és az emberek elégedetten távoznak. Nálunk moziba menni mindmáig társadalmi és családi esemény, a nézők előtte esetleg megvacsoráznak egy vendéglőben, utána még sétálnak egy kicsit, megbeszélik a látottakat. Csinálnak maguknak egy kellemes estét. Az indiai film emellett óriási közösségformáló tényező is. A mi filmjeinket azokon a vidékeken is tömegek nézik, ahol nem a hindi a helyi nyelv, így integráló hatása is felbecsülhetetlen. Ami pedig a produkciók külföldi fogadtatását illeti: tudjuk, eltérőek a szokások, és nem is zárkózunk el attól, hogy az ottani elvárásoknak megfelelően rövidítsék, igazítsák — persze nem a mondanivaló rovására. Ez létező gyakorlat, akár egy órát is kurtíthatnak rajta
– Ön tájékozott a magyar filmművészetről is?
– Sajnos nem. Ismerem ugyan az Oscar-díjas Mephistót, hallottam korábbi sikereikről, néhányat láttam is különböző fesztiválokon, és persze hozzánk is eljutott a magyar operatőrök, műszaki szakemberek jó híre. De egyelőre ez minden.
– Mi a helyzet a külföldi filmek indiai nézettségével, népszerűségével? Mennyire jelentős az amerikai befolyás?
– Tény, hogy erősen nyomulnak előre, de az is igaz, hogy az indiai nézők eléggé konzervatívak. Ragaszkodnak a megszokott megoldásokhoz, képi kifejezési formákhoz, történetvezetéshez. Természetesen Rambo, Bruce Lee vagy a Csillagok háborúja nálunk is tömegeket vonzott, de nem rengette meg a hagyományos indiai filmkultúra hegemóniáját.