Életem egyik legnagyobb filmélménye volt 1992-ben A világok arca: Baraka című cselekmény és narráció nélküli, epizódok egymásutánjából, zenei aláfestéssel készült kísérleti dokumentumfilm. Az ember megsejtett, megtapasztalt valamit a természet és a teremtés lélegzetéből, leheletéből, ahogy azt a keleti vallásfilozófiák tanítják. A Samsara – A lét körforgása mintha ennek a folytatása, továbbgondolása, „második része” volna majdnem ugyanabból az aspektusból. Akinek a Baraka élményt jelentett, ebben a filmben sem fog csalódni.
A Samsara cím angolos helyesírással a „létforgatag” jelentésű, filozófiai értelmű, szanszkrit szamszará szónak felel meg, amely nem csak egyetlen valláshoz kapcsolódik. Egyaránt jelen van buddhista, a hinduista, a dzsainista és a szikh, és más ezekhez közelálló vallások tanaiban is, mint az élet örök körforgásában változó jelenségek mélyebb értelmezése. Ez adja meg a film kiindulási pontját: Frickle és Magidson azt a megfoghatatlan, mégis működő összekapcsolódási pontot kutatja természeti és társadalmi értelemben, mely a keleti vallások szerint átível életeinken, újjászületéseinken. A Samsara az alkotók és a nézők, spirituális felfedező utazása, amely fájó mélységekből szárnyal a csodák felé, megvilágítja a kapcsolódási pontokat az emberiség és a természet között.
Szerzetesek csoportja Tibet hegyei között színes, nagy mandalát készít, körben növendékeik figyelik őket. A mandala nem festett kép, különféle színű, más-más jelentésű homok és kristályszemcsék kellenek hozzá, míg kialakul a kör alakú, keleti filozófiai kozmosz. De nem a végső látvány a lényeg, hanem az oda vezető út, az aprólékos műgonddal, rituális test- és kéztartással végzett, hangokkal kísért közös meditatív szertartás, ezért aztán, mikor a kép elkészült, az egészet összesöprik, és lehet kezdeni egy új képet. Máskor sivatagban járunk, ahol a szél aprólékos munkával fantasztikus rajzolatú homokdűnéket alakít ki és változtat meg folytonosan, és amikor elér a civilizáció egykori nyomához, a lakóházhoz, oda is befújva az apró szemcséket, homokjával lassan visszafoglalja magának, amit elvettek belőle. Megdöbbentő hatású képek és jelképek.
De hisz magunk is olyanok vagyunk a világban, mint a homokszemcsék: magunkban egyediek, de egyre távolabbról, s főleg felgyorsítva nézve tömegesen csak lassanként mindent, leginkább önmagunkat elnyelő embermassza, mely hol egyszerre mozog, hol koszban kavarog, éli reá kimért életét, és írja az emberi civilizáció történetének közös lapjait.
Minden jelkép és információhordozó, a keleti táncosnők kéztartás és tekintet jelbeszédétől a nyugati csirkegyárak embert és állatot monoton egykedvűséggel besöprő gépezetéig, miközben a természetnek látszólagos állandóságában évszázados, évezredes kőarcok tekintenek ránk aszerint, hogy a naponta rendszeresen változó fény nyitja vagy zárja üres kőszemeiket. A mozgás állandó, lineáris de vissza-visszatérő is, csak van, amikor a lassú változás miatt nem érzékeljük végtelen ritmusát, miközben folyamatosan szemléljük magunkat és egymást is, akár mereven a kamerába bámulva, akár úgy, ahogy egy fantasztikusan szuggesztív mozgásművész teszi performanszában, amelyhez saját testét használja gondolatainak kifejezéséhez. De a gésa merev arcán legördülő könnycsepp és a fokozatosan eltorzított, eltorzuló arcok ugyanarról vallanak: az ember nagyszerűségéről és ellehetetlenítettségéről.
Ez a minket kutató látás és láttatás lényegében két alkotó együttgondolkodásának köszönhető. A rendező és operatőr személyben Ron Frickle, de ő az egyik forgatókönyvíró és vágó is egyben. A producer, társ-forgatókönyvíró és vágótárs Mark Magidson, tehát mondhatni kettejük közös koncepciója hozta létre a filmet. A Baraka óta tudjuk: vannak állandósult kifejező eszközeik, mondhatni jó értelemben vett modorosságaik is, mint a dolgok és történések néha már a komikumig fokozott felgyorsítása, főleg a nyugati életmód jellemzésére, vele szemben a pontosan beállított és megkomponált portrék mozdulatlan szemlélődése, vagy érzelmeket ki nem fejező, nyugodt állóképszerűsége, amelyekkel inkább a keleti és természet-közeli népeket mutatja. De a két művész nem véletlen néprajzi, vagy természetfilmet alkot, mondanivalójuk érdekében beállítanak és meg is rendeznek „névtelen” szereplőket épp úgy, mint fellelt természeti elemeket.
Az alkotók stílusjegye a képzőművészeti kompozíciós érzék, amivel egyrészt a képek dekoratív beállításainál másrészt a fénnyel való, „mobil art”-ra emlékeztető játékkal találkozunk. A 70 milliméteres filmre rögzített vizuális élmény a National Geographic díjnyertes fotóinak nagyszerűségével, és a montázs technika magas szintű ismeretével és alkalmazásával egyszerre válik még élményszerűbbé. De itt nem a világ szépségeit összeszedő, közkedvelt pps képsorozatokat látjuk, hanem egy filmes gondolkodással, szinte játékfilm igénnyel összehozott, megkomponált egyszerre dokumentarista és egyszerre bonyolult művészi produktumot belső utazást külső képek egymásutánisága által.
A stáb öt éven keresztül, 5 kontinens 25 országában forgatott. A vizuális élmény, melynek alapját a szent földek, a katasztrófa sújtotta övezetek, ipari komplexumok és természeti csodák lélegzetelállító látványa adja, döbbenetes. De ezek a néző fejében összeadódnak, és az ember azon veszi észre magát, hogy „olvassa” a történetet. És ehhez még egy kompozíciós elem tartozik: a zene. Marcello De Francisci, Lisa Gerrard, és Michael Stearns szerzett és eredeti népzenei elemekből, valamint hangokból összekombinált muzsikája tökéletes harmóniában van a látott képsorokkal, fülön át belülről rezgeti meg a lélek húrjait, illusztrál és tovább viszi a gondolatot. Mindez együtt teszi 99 perces, semmihez sem, legfeljebb a Barakához hasonlítható, páratlan művészi alkotássá a Samsara filmet, amit először mindenképpen moziban ajánlok megnézni, aztán a rajongói úgyis rávetik majd magukat videón is.
Nincs semmi üldözés és nincs robbantás. Nincsenek jópofa párbeszédek, mint ahogy nincsenek sztárok sem. Ez a magával ragadó film 3D szemüveg meg IMAX nélkül mégis több szellemi izgalmat és látvány élményt ad, mint a multiplexek említett csalogató látványosságai. Persze nem mindenkinek. Elvileg akár korhatár nélkül is megtekinthető volna, de befogadásához azért kell némi intelligencia, műveltség és nyitottság a befogadásra, ellenben nem kell kóla meg pattogatott kukorica.
Szívből remélem, hogy a Samsara humánuma és bölcsessége, létforgataga sokakat meg fog érinteni. Énbennem Radnóti örök érvényű sorait idézte fel: „S mennyi az Úrnak, mondd, ezer év? csak pille idő az!…”