Az 1957-ben született, elsősorban remek fotográfus Shirin Neshat a kaliforniai Berkeley University diákja volt, amikor 1979-ben kitört az iráni forradalom. Minden addiginál szigorúbb muzulmán hatalom és erőszak következett, ezért a képzőművésszé érett fiatal nő nem tudott visszatérni a hazájába. Iránban ugyanis nők számára kötelező a csador viselése, még autót sem vezethetnek. New Yorkban él és alkot, méghozzá nagy sikerrel. Kiállításai voltak Berlinben, Londonban, Bécsben, Detroitban, Amszterdamban. Tizenöt évvel ezelőtt a 48. Velencei Biennálé Arany Oroszlán-, a madridi ARCO legjobb projekt díját vitte el, 2000-ben a Gwangju Biennálé, 2002-ben a New York-i Nemzetközi Fotográfiai Központ díját, 2005-ben a Hiroshima Art Prize-ot nyerte el. A 66. Velencei Filmfesztivál legjobb rendezéséért járó Ezüst Oroszlán-díjat ugyancsak megkapta. Néhány héttel ezelőtt a Davosi Világgazdasági Fórum Kristály-díjjal jutalmazta a nemzetközi helyzet javításáért tett fáradozásáért.
A budapesti kiállítás, illetve filmbemutatók megnyitójánKocsis Ágnesfilmrendező arról szólt, hogy a nők tulajdonképpen az egész világon még mindig hátrányos helyzetűek. Némi túlzással kijelenthető: a férfi művészt annyira megbecsülik, hogy családjának „lábujjhegyen kell járnia”, nehogy megzavarja az alkotásban. Ezzel szemben a női rendezőnek, például Hollywoodban is, nehéz érvényesülnie, hát még a muzulmán országokban.Kocsis Ágneshangoztatta: kolléganője, Shirin Neshat hiába járt katolikus iskolába, otthon csak hátrányos helyzetű nő marad, filmforgatási engedélyt sem kapna. Fájdalmas honvágya sarkallta a művészetét, hogy ábrázolja az iráni nők és férfiak külön világát, amelyben ha van is érintkezési pont a két nem között, az is elfogadhatatlan. Fotográfusként kezdte sorozatokkal, majd ezek mozgóképpé álltak össze a történetmesélés céljából.
A Rapture (Elragadtatás) című videó kétcsatornás, 13 perces, 1999-ben a Women of Allah sorozat részeként készült. A sötét terem két ellentétes falán peregnek az események – fekete-fehérben. Az egyik falon csak fekete csadorba öltözött nők mozognak, a másikon fekete nadrágba és fehér ingbe bújt férfiakat látunk. Száz nő a tengerparton, száz férfi egy erődben vonul, mindegyikük fegyelmezetten, de a nők arcán érzelmek jelennek meg, hiszen így elválasztva is közük van egymáshoz a társadalmon belül. Amikor a férfiak összeverekednek, a nők sajátos hangon tiltakoznak, de nem közelednek. Végül a nők egy evező nélküli ladikba ülnek, már aki belefér, és a tenger hullámai messzire viszik őket. A másik oldalon a férfiak integetnek nekik. A modern filmkockák mindegyike bravúros fotó, az egész pedig beszédes installáció a hagyományról.
A Mélycsarnok belső termében a Zarin című színes, húszperces videó egy ötrészes sorozat darabja megy, a Nők férfiak nélkül című filmből, Shahmush Parsipar regénye alapján. Shirin Neshat rendező ezt ugyancsak Marokkóban forgatta. Hosszas válogatás után a főszereplőt, Zarint Tóth Orsi, magyar színésznő alakítja. Jellemzően hangtalan nők és hangos férfiak találkoznak a bordélyházban, az egyetlen helyen, ahol a nők lenge ruhákban, kifestve is megjelenhetnek. A környék tökéletesen lepusztult, nyomorúságos. A férfiak egymás után érkeznek Zarinhoz. Arcuk, testük egyforma, amíg érkezik valaki, aki kedvesen ér hozzá. Valamit megmozdítana a lányban, de annak látomásában újra megjelenik a szem és száj nélküli csupa bőr fej. Azután a női fürdőbe megyünk, ahol a lelkileg teljesen összetört, vézna Zarin véresre sikálja a bőrét, ott nem tűri el társnője érintését. Őrülethez közeli állapotban van.
Nagyon erőteljes érzelmeket, megértést, sajnálatot kelt a nézőben – ahogyan alkotójának szándéka volt. Nem biztos, hogy az emberek ölni fogják egymást a jegyekért. Aki viszont megnézi, megérti, miért nagy művész Shirin Neshat.
A kiállítás két és fél hónapja alatt a Műcsarnok több rendezvényt, egész estés iráni filmbemutatókat és a művésznő április 13-i személyes megjelenését is ígéri.
