„Éjjel Mikszáth társaságában. Akkor folyamodom hozzá újból és újból, hisz minden sorát ismerem, ha már minden más szöveg fárasztó a nagy fáradtságban. Mikszáth mindenkor leköt, tán koporsó mellett is vigasz az ember számára. Egyetlen bekezdése, bővített mondata is: egy pohár életvize.” (Sütő András; Naplójegyzetek)

Mikszáth Kálmán 1847 január 16-án született Szklobonyán (Mikszáthfalva). Magyar író, újságíró, szerkesztő, országgyűlési képviselő, a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja, a Kisfaludy Társaság és Petőfi Társaság rendes tagja, a Budapesti Egyetem tiszteletbeli bölcsészdoktora.
*
„Gyermekkorom és osztályom legnagyobb írója, Mikszáth pontosan látta a végzetet, mely betelik az osztálya és a világ fölött, csipkelődött, szelíd és gunyoros oldalvágásokkal szidta a birtokosok tunya tehetetlenségét, remekműveket írt, s máskülönben hallgatott.”
(Márai Sándor: Kassai őrjárat)


*“Mikszáth fenomén. A legíróbb író, s csöppet sem poéta, de csak azok szemében nem poéta, akik a fogalmakat kölcsönbe veszik… Mikszáth kivételes magyar és kivételes ember. Mikszáth nem a poéták, nem az élet keresztrefeszítettjeinek az írója, de miért legyen több, mint Mikszáth? Istenemre, ez sok, ez elég, ez gyönyörű. És ezért legyünk hozzá háládatosak! “ (Ady Endre, 1910.)
*

„Két nap süt nála, az egyik az égről, a másik az ő lelkéből. Az egyik megaranyozza a sovány, kiélt földben nem éppen okszerűen termelt vetéseket, a másik az emberek lelkében rútul barnuló hiányokat és hibákat futtatja be arany színnel, humorral… S íme, az igazi földesúr a magyar föld egyik legszegényebb vidékén, kiélt földön, rossz erkölcsökkel teli világban olyan gazdálkodást folytat, hogy a világirodalom nagyhírű birtokosai közé kerül. . . „
(Részlet Móricz Zsigmond: „Az igazi földesúr” című cikkéből. Vasárnapi Újság, 1910. május 15.)
*
„Még otthon, Budapesten sem hírt Kálmán eltelni a horpácsi, boldogan eltöltött napok emlékével. Folyton a kis barátságos szobák után sóvárgott. Alig várta a pünkösdöt, amikorra ismét kikészültünk. Engem néha aggodalmak fogtak el. Mi lesz ott nyáron? A kert nincs elveteményezve, az utak a fák között nincsenek kivágva, így pedig a derékig érő fűben járkálni nem lehetett… Kálmán pedig arról hallani sem akart, hogy egy-két napszámost odarendeljek.
— Nem — mondta —, ez nagy könnyelműség volna, Ilon fiam… Jól van ott minden úgy, amint van, csak maga ne nyugtalankodjék semmit.
(Mikszáth Kálmánné visszaemlékezése, részlet)
*
„Mikszáth nem nézte optimista módjára sem kora embereit, sem az ország közállapotait. Sajátszerűen világos látása volt, keresztüllátott azokon a hazugságokon, melyekkel az emberek és társadalmi osztályok a bűneiket betakarják, és azokon a hazugságokon, amelyek miatt a közönség nem ismerhette meg a közélet súlyos bajait. Műveiből a múlt század végi Magyarország élesen kritikai képét kapjuk.”
(Schöpflin Aladár: Mikszáth Kálmán; 1941.)
*
„A hangzatos, de értelmetlen beszédformák dzsungelében a tiszta grammatikához ragaszkodó gondolkozás tisztaságát, a rejtélyek közötti megoldáskészséget és a félrevezető manipulációk ellenében elgondolható lehetőségek keresésének igényességét építette az elbeszélő próza bizonytalanságokkal teli világába. A napi praktikák fölé növő morális értékrend szentségét érzékeltetve. A Mikszáth-olvasás a józan gondolkozás és az emberi méltóság magasiskolája. Hiszem, és kortársaim is vallják: a világirodalom nagyjainak szintjén.”
(Kabdebó Lóránt, 2010)
*
Képviselői mondatok Mikszáthtól:
„Az igazság szép dolog, jó dolog, de akinek hatalma van, az nem szorul rá.”
„Mert a hatalmaskodást csak egyszer kell megkóstolni, hogy rászokjék az ember: roppant jó íze van.”
„A látszat a politikában valóság.”
„Úgy veszik ki magukat előttem a szónokok, mint éjféltájban a lámpaoltogatók. Minden beszéd után nagyobb sötétség támad egy fokkal.”
*
„Próbálkoztam, magamban, az írók távoli-közeli besorolásával. Babits távoli, Kosztolányi közeli, Kemény Zsigmond távoli, Mikszáth közeli.”
(Esterházy Péter)
*
„Ő az álarcos író. Szerény maszkkal takarja tartalmát, okosságát, kegyetlen, csontig hatoló kajánságát. Pipafüstbe burkolózik, melyen a kedély lámpafénye aranylik, látszólag ártatlan, nagyon kedves adomákat mesélget… de egyszerre egy metsző élcet hallunk, mely gondolkodóba ejt bennünket… fülünket egyszerre egy bűvös szó üti meg, mely más, eddig ismeretlen régióba ragad. Félelmetes gúnyolódó, minden nyájasságában is démoni krónikás, szigorú bíró.
A »nagy palóc« nagy ember, mély író, könyörtelen emberlátó, legendateremtő költő. A mese, melyet Jókai pedzett, folytatódik… A táj, melyre vezet, még mindig csodás, de nem napsütéses, köd hasal rá, melyben kísértetek vannak, régi fájdalmak rémlenek, s a felvidéki patakok hűsebb, józanabb érzete babonáz meg bennünket.”
(Kosztolányi Dezső)
*
„Nem is parlament ez már e sok kapaszkodóval és akarnokkal, hanem csak egy indóház, különböző várótermeivel, ahol mindenki csak ideiglenesen, indulóban ácsorog, lesve a csengettyűhangot, amikor felszállhat, ha lehet egy első vagy egy második, ha nem lehet, akkor legalább egy harmadik osztályú kupéba, mert a jelszó: menni, egyre menni, nem nézve sem hátra, sem előre, csak érvényesülni és menni. Otthon senki se érzi magát többé e szerencsétlen teremben, melyet mindennap szellőztetnek a szolgák, és mégis rossz és lankasztó a levegője. A politikusoknak az a fajtája, akik nem akartak valamivé lenni, hanem hivatásszerűen csak képviselők maradni, akár holtuk napjáig, elenyészett. A mamutokból még találnak néhány példányt befagyva az északi sarkon, de e politikusokból már csak az aggastyán Podmaniczky Frigyes van meg; az Ernusztok, a Szontagh Pálok, a Horváth Lajosok eltűntek innen, a Múzeumba.

Kiszorították őket a türelmetlenek, az átmenetiek, az intrikusok, a pozőrök. Ah, e pozőrök az ő apró komédiáikkal, nagyképükkel, feszes, kevély derekukkal (mely azonban legott meghajlik, ha a kellő rugót megnyomják) igazán nevetségesek. Azt hiszik ők, hogy vak a világ, vagy együgyű és felül a látszatnak. Szegény pozőrök! Láttátok kőből faragott másaitokat némely nagy palotákon a kapuívek alatt elhelyezve? Ott állnak emelő pózban e kőherkulesek, többnyire ketten, felfujt arccal, megfeszített vállakkal, kidudorodó karizmokkal, mintha ők tartanák a masszív épületet. Pedig dehogy. Mindenki tudja, hogy ők csak dekoráció, hogy erőlködésük csak póz, és hogy éppen nem tartanak semmit.”
(Mikszáth Kálmán: A parlament. Országos Hirlap 1898. jún. 12.)