Az alábbi szöveg részlet az Angliában élő Tuscher Tünde író, újságíró és rádiós készülő könyvéből a Hirosima elleni atomtámadás nyolcvanadik évfordulóján. (A nyitó kép a US Navy archívumából származik: Hirosima az atomtámadás után.)

«Aki hivatalos úton van Japánban vendégként, mint én is voltam, az nem kerülheti el, hogy szembesüljön az atomháború rémével. Kötelező program elzarándokolni Hirosimába vagy Nagaszakiba, és megnézni, milyen következményei voltak annak a két atomtámadásnak, amely feltétel nélküli megadásra kényszerítette Japánt a II. világháború végén. Bennünket Hirosimába vittek el, és első utunk nem az emlékparkba vagy az emlékmúzeumba, hanem a városi egyetemre vezetett. Itt dolgozott ugyanis akkoriban Mitsuru Ohba professzor, aki az atomtámadások történetét kutatta. Korrekt tájékoztatást kaptunk tőle a tényekről.

– 1945. augusztus 6-án Paul Tibbets ezredes és legénysége kora reggel szállt fel a csendes-óceáni Tinian légibázisról. A B-29-es bombázó neve Enola Gay volt. Néhány órával később ledobták a „Little boy”, azaz „kisfiú” nevű első atombombát Hirosima városára. A „kisfiú” 580 méter magasan a város felett robbant, pontosan reggel 8 óra 15 perckor – kezdte a professzor.

– Miért Hirosimára esett a választás? – kérdeztem.

– Három előre meghatározott célpont volt: Hirosima, Nagaszaki és Kokura. Hirosima végzetét az okozta, hogy tiszta volt az égbolt a város felett. Jók voltak a látási viszonyok, és tiszta időben a robbanás hatása is nagyobb, ezért irányították ide a gépet. Három nap múlva, Nagaszakiban például azért lettek kisebbek a veszteségek, mert rossz volt az idő, köd ült a város felett. A szövetségesek egyébként stratégiai okokból ezt a három várost egészen ’45 szeptemberéig egyáltalán nem bombázták. Azt akarták ugyanis, hogy az atombomba hatása teljesen egyértelmű legyen, pontosan lehessen tudni, mekkora veszteséget okoz.

– 70 ezer épület és 80 ezer ember azonnal elpusztult Hirosimában – mondta felkészült olasz kolléganőm, Giuliana, a Corriere della Sera című napilap munkatársa. – Lehetett tudni, hogy katasztrofális a hatása; miért dobták le akkor a következő bombát Nagaszakira? Mi szükség volt erre?

– Azért, mert a japán hadvezetés még Hirosima után sem volt hajlandó feltétel nélkül kapitulálni – válaszolta Mitsuru Ohba. A Nagaszakit ért támadás után katonai vezetőink ultimátumot kaptak, hogy addig küldik a jenkik az atombombákat a japán városokra, amíg meg nem adjuk magunkat. Ezért tettük le a fegyvert.

Ohba professzort végül arról kérdeztük, hogyan találta meg ez a feladat, hogyan lett az atomtámadás szakértője.

– Nem itt születtem, nem a személyes érintettség miatt foglalkozom ezzel a témával. Nem szoktam erről beszélni, de mivel megkérdezték, elmondom, hogyan történt. Amikor először jöttem Hirosimába, kimentem egyedül az emlékparkba, tisztelegni az áldozatok emléke előtt. Odaértem a torzóként megmaradt Dómhoz, és különös hangokra lettem figyelmes. Kiabálást, sikolyokat, zokogást hallottam. Nem tudtam elhagyni a várost. Itt maradtam, és azon dolgozom, hogy fennmaradjon az áldozatok emléke.

Udvariasan elköszöntünk, majd utunkat az emlékpark és az emlékmúzeum felé folytattuk. Igazából hittük is, meg nem is, amit a különös hangokról hallottunk az egyetemen. Nem tudom, mi történik, ha nem találkozunk Mitsuru Ohbával.

Nem tudom, mit tapasztaltam volna akkor; ezt már sohasem fogom megtudni. Emlékszem, hogy két kolléganőm és a kísérőnk, Yuko azonnal bementek az emlékmúzeumba, de én előbb sétálni szerettem volna a parkban. Megegyeztünk, hogy hol és mikor találkozunk, majd elindultam egyedül, és szóról szóra megismétlődött velem, amit az egyetemen a professzortól hallottam. Amikor odaértem a Dóm maradványaihoz, előbb halkan, aztán egyre erősebben kezdtem hallani a hangokat: a sírást, a sikoltozást és a kiáltásokat. Megrázó élmény volt. Mai napig nem tudom hová tenni. Azt mondják, azokon a helyeken, ahol valami szörnyűség történt, nyoma marad az eseménynek. Hirosimában különös hangokat lehet hallani, ezt tanúsíthatom. Nagyon nem irigylem azokat, akik ledobták a bombát a városra.

Erős fény árasztotta el a gépet – írta Paul Tibbets ezredes, az Enola Gay pilótája; a B-12-es bombázóé, amely ledobta az első atombombát. Megfordultunk, visszanéztünk Hirosimára. A várost egy borzalmas, forró, gomba alakú felhő takarta. Egy pillanatig egyikünk sem tudott megszólalni, aztán egyszerre kezdtünk beszélni. „Nézd! Nézd! Oda nézz!” – kiáltott fel a segédpilóta, Robert Lewis, és megragadta Tibbets vállát. Lewis azt mondta, érezte az atomfúziót, olyan íze volt, mint az ólomnak. Aztán elfordult, hogy bejegyezze az eseményt a repülési naplóba. „Istenem” – kérdezte magától –, „mit tettünk?”

Aki síró amerikai férfit akar látni, olyat, aki mélységesen szégyelli, hogy amerikainak született, az menjen el Hirosimába, és nézzen körül az emlékparkban az örökláng előtt álló férfiak között. Nem lehet összetéveszteni őket: ők azok, akiknek könny csorog az arcán. Csak néztem, és végtelenül sajnáltam őket. Rémálom lehet amerikaiként ebbe a városba jönni, még több mint 60 évvel a háború vége után is. Bár egyértelmű, hogy amit Hirosimában, az emlékmúzeumban mutatnak, az csak a történet egyik oldala. Japánt senki sem támadta meg, a japán állam nem volt ártatlan áldozat, csak a japán nép.

Tudjuk, hogyan kezdődött: japán pilóták támadtak Amerikára Pearl Harbour-ban. Tudjuk, milyen fanatikusan akartak győzni, hallottunk a kamikaze-pilótákról, s arról is, hogyan bántak a hadifoglyaikkal. Mindezek ellenére az Atombomba emlékmúzeumot látni szívfacsaró élmény.

Látni a karórát, amely mindörökre megállt 8 óra 15 perckor, a fém uzsonnásdobozt, amely elolvadt. Állni a város makettjei előtt, rápillantani a bombázás előtti eleven városra, majd rögtön utána a másik modellre, amely az atombomba ledobása utáni állapotot mutatja. Másfél kilométeres körzetben minden a földdel vált egyenlővé, egy percen belül minden elolvadt, és az embereknek csak az árnyéka maradt meg.

A világ a mai napig azzal küzd, hogyan tartsa kézben és kontrollálja azt az energiát, amit a II. világháború végén elszabadított. Kötelezővé tenném a hirosimai látogatást mindazoknak, akik háború és béke ügyében valaha is döntést hoznak. Tuscher Tünde