Somody Imre: egy nagyívű életút eddig ismeretlen részletei

Pályafutása mesébe illő történettel kezdődött 1988-ban. Harmincegy éves volt, amikor megalapította a Pharmavit Rt.-t, piacra vitte a Plussz pezsgőtablettát, ami milliárdossá tette. Létrehozta a Misszió Egészségközpontot Veresegyházon, alapítója lett a Bolyai-díjnak, megvásárolta azt a házat a pesti Károlyi Mihály utcában, ahol a hajdan híres Centrál Kávéház működött és azt újra megnyitotta. Esélyes volt az egészségügy miniszteri posztra. Volt “Az év menedzsere”, “Az év embere”, elnyerte a George Washington-díjat, a Magyar Üzleti díjat. Aztán jött egy időszak, amikor úgy érezte, minden összeomlik körülötte. Család, egészség, üzleti világ. Milliárdokat vesztett. Új családot alapított, megtért, hívővé vált, meggyógyult és őstermelő lett. – László Ágnes (a képen) kétrészes exkluzív interjúja a hajdan milliárdos dr. Somody Imrével.

Nagyon sok beszélgetést, interjút készítettem veled, de soha nem kérdeztem rá arra, hogyan kerültél Szombathelyről, ahol születtél, a keleti országrészbe?

– Anyai ágon szombathelyiek vagyunk és édesapám, aki mérnök volt, így találkozott édesanyámmal, ott házasodtak össze, úgy volt, hogy ott maradnak, de 1957-ben édesapámat felkérték a Tiszalöki Vízi Erőműhöz főmérnöknek, amit elfogadott és büszke volt rá, hiszen az akkoriban óriási beruházás volt és Európa egyik legnagyobb vízi erőművének számított. Pár hónapos voltam, amikor belföldi repülőjárattal Szombathelyről Nyíregyházára repültünk és az erőmű lakótelepén, amely egy kukoricás közepén, tizennégy házból állt, rendezkedtünk be. Tizenkét évig éltünk ott, és én Tiszalökre jártam iskolába.

Mikor mentetek vissza Szombathelyre?

– A gimnázium második évfolyamát már ott jártam, 1972-ben. Mivel négyen vagyunk testvérek, az oktatásunk logisztikailag nagyon bonyolult volt Tiszalökön és édesapám is új kihívást talált Szombathelyen. 

– Milyen emlékeid vannak a tiszalöki időszakról? 

– A családi összetartozás és a baráti kapcsolatok megbecsülésében rendkívül fontos időszaka volt az életemnek. Tiszalökön, mindentől távol, a család rá volt utalva arra, hogy nagyon sok időt együtt töltsön. A nagymamámmal együtt, aki velünk élt, heten voltunk és mindenhova együtt mentünk. A másik meghatározó élmény a természet közelsége volt. A Tisza partján, egy kukoricás közepén, mi gyerekek, jóformán éjjel-nappal kint voltunk a szabadban, horgásztunk, a mezőt jártuk, volt disznónk, csirkénk, gondoztuk a kertet és a lakótelepen élő gyerekekkel nagyon szoros kapcsolat alakult ki. Volt egy munkásszálló is, ahol az erőmű építésén dolgozók laktak, a szálló gondnoknőjének volt két fia, egyikük a legjobb barátom lett: Benkő Tibor, a mostani honvédelmi miniszter. Először ők költöztek el, majd mi is és negyven-ötven év elteltével találkoztunk újra a Centrál Kávéházban, amikor még nem volt miniszter. Érdekes szembesülni azzal, hogy milyen utakat jártunk be.

– Ahogyan Tisztalökről nem beszéltünk korábban, a szüleidről sem, miközben, tudtommal, az édesapád volt a legnagyobb hatással a gondolkodásodra, az életszemléletedre. Mesélj róla!

– Ezt nehéz jól megfogalmazni. Édesapám kilencvenhárom éves, önállóan él, de közel lakunk egymáshoz. A hatvanas, hetvenes, nyolcvanas években úgy tudott szigorú lenni, gyereket nevelni, hogy közben mi azt éreztük, hogy hihetetlen szabadságunk van. Én, mint szülő, sajnos még nem tudtam ezt megtanulni. Pedig számomra nagyon fontos volt az ő nevelési módszere, mert amit tett vagy mondott, az nem törvény volt, hanem mi akartunk olyanok lenni, mint amilyennel ő elégedett volt. Lenyűgöző volt a nyitottsága a világra, és bár nem éltünk túl jól, rengeteg könyvünk volt, sokat utaztunk és csóró magyar kempingezőként bejártuk fél Európát. Tiszteletben tartotta az embereket, legyen szó romáról, szegényről, gazdagról, szigorúan kritizálta a tehetséges, vezető emberek munkáját, viselkedését, mondván, nagyobb a felelősségük a közösségekkel szemben. S ami nagyon szimpatikus, hogy idősebb korában is felelősséget érez önmagáért. Kilencvenhárom évesen is minden reggel sétál, tornázik, hasizom-gyakorlatokat végez és angolul tanul, hogy megmozgassa az agyát is, én meg ülök a székben és sajnáltatom magam, hogy fáj valamim. 

– Miért Berlinbe mentél egyetemre? 

– Rossz tanuló voltam Szombathelyen és bár régész akartam lenni, de esélyem sem volt rá, így történelem – földrajz szakos tanárnak jelentkeztem, de oda sem vettek fel. Szerencsémre. Elmentem egy évre dolgozni, majd apámék megtudták, hogy ösztöndíjjal lehet külföldi egyetemre jelentkezni, és azt javasolták, hogy próbáljam meg. A gimnáziumban három évig tanultam németül, sikerült is kettes osztályzatot elérnem és állítólag úgy vettek fel, hogy megbuktam a felvételi vizsgán, de nem volt elég jelentkező és így bejutottam. Majd’ tizenegy hónapi katonáskodás után kezdtem meg a tanulmányaimat. Ez akkoriban irányított dolog volt, engem Kelet-Berlinbe küldtek az egyetemre, amihez valamelyik minisztérium adta az ösztöndíjat, és amikor hazajöttem, onnan irányítottak a gyógyszeriparba. 

– Meglehetősen zárkózott embernek ismertelek meg, és azt gondolom, hogy nem lehetett könnyű beilleszkedned egy ismeretlen közegbe.

– Az 1977–81 közötti időszakról beszélünk és eléggé sokkolt az a világ, amibe kerültem. A katonaságot, a bezártságot, a kiszolgáltatottságot is rendkívül rosszul viseltem. Szerencsére az NDK vezetése nagy értéknek tekintette a külföldi egyetemistákat, akik a világ minden tájáról érkeztek és nagyon sokan voltak. Chileiek, venezuelaiak, peruiak, vietnámiak, mongolok és ez különleges státuszt adott nekünk, magyaroknak, mert a keleti németek úgy kezeltek bennünket, mint a legvidámabb barakk gyerekeit. Ez jó érzés volt, és mivel előtte a KISZ-ben sokat dolgoztam, fontosnak tartottam, hogy ott is csapatot, közösséget építsünk. Az egyetemet úgy végeztem el, hogy fogalmam sem volt arról, mit kezdek majd az ott megszerzett tudással, sőt, akkor sem, amikor hazajöttem. Közgazdasági egyetemre jártam ugyan, de az ott tanított közgazdaságtannak köze sem volt ahhoz, amit a kortársaim idehaza tanultak. Végül is a legfontosabb élményem az volt, hogy megtanultam önállóan élni, utazni, közösségben dolgozni, külföldiekkel kommunikálni, és megtapasztalni, hogy mennyire mások a világ különböző részében született emberek, de ettől még lehetnek jók, tehetségesek és tisztességesek.

– Az, hogy az általános iskolában roma származású padtársam volt, hogy a legjobb barátom barátnője mongol volt, a másiknak vietnámi, az, hogy az estéket a lengyel diákokkal töltöttük és kubaiak voltak a szobatársaim, nagyon sok mindenre megtanított. Lehet, hogy időnként olyat főztek, amitől elfacsarodott az orrom, de szó nélkül tűrtem, mert ők azt szerették. És ez fordítva is megtörtént. Így jöttem haza, majd azzal szembesültem, hogy az a szaktudás, amit ott szereztem, használhatatlan. Először ösztönösen, aztán már tudatosan elkezdtem a párbeszédre, a kommunikációra fókuszálni és miután bekerültem a Chinoinba, az első munkahelyemre, fél évvel később már a fiatal mérnökök és közgazdászok társaságában osztottam az észt, mert könyvelni nem tudtam. Szerencsémre nem a gazdasági osztályra irányítottak, hanem a magyar gyógyszeriparban én voltam a második közgazdász, aki kutatási területre került. És szerencsére nagyon felvilágosult igazgatója volt a kutatásnak, Mészáros Zoltán, aki korszerűen gondolkodó ember volt, és ő tudatosította, hogy a kutatásban is projektorientáltan kell elszámolni arról, hogy miért erre költünk és nem arra, miért ennyit és nem annyit, és ennek megvalósításához felvette az akkori főnöknőmet, ő volt az első, én pedig a második közgazdász. Aztán jó kis felfordulás lett abból, hogy odaküldtek a kémikusokhoz, orvosokhoz, toxikológusokhoz, hogy beszéljem meg velük, mennyit akarnak költeni és mire?

– Felháborodtak, hogy mi közöm hozzá, majd megértették, ha nem kapunk választ erre a kérdésre, akkor nem fogunk pénzt adni. Akkor aztán ezek a világhírű tudósok felfigyeltek arra, hogy egy adott molekulára már rengeteg pénzt elköltöttek használható eredmények nélkül és egyszer csak elindult az a gondolkodás, hogy ha mi piacra akarjuk vinni, és ha kevés a pénz, osszuk el valamilyen racionális módon. Ebben a folyamatban vehettem részt, ami nagyon izgalmas volt. Két év múlva pedig pont azért, mert szakmailag nem tudtam érvényesülni, elkezdtem a közgázon a kétéves szakközgazdászi, menedzsment-vezetés szakot, és egyértelmű volt, hogy emberekkel fogok foglalkozni. Így lett a doktori disszertációm a gyógyszeripar innovációja. Mindez akkor történt, amikor a világon gyakorlatilag két könyv volt, egy német meg egy amerikai, ami azzal foglalkozott, hogyan kell egy molekulát az ötlettől a megvalósításig vinni. Így maradtam a Chinoinnál és elkezdtem a kutatásból kikacsintgatni, megnézni, mit csinál a fejlesztés, a termelés, a kereskedelem és miért nincs marketing? Mert ezek nagyon fontos összefüggések, de ezt aztán a Pharmavitnál sikerült kézzel foghatóan bizonyítani. Hiszen a világ így működik. Kitaláljuk, hogy mit fogunk beetetni az emberekkel és azt rájuk kényszerítjük. Mindenki a piacból él, ergo mindenkinek úgy kell gondolkodnia a saját szakmájában, hogy miként tudja segíteni a céget abban, hogy a terméke piacra kerüljön.

– Hogyan jutottál el és még néhány kollégád 1988-ban a Pharmavit Rt. megalapításához, a pezsgőtabletták gyártásához? 

– Egyrészt volt egy szenzációs vezérigazgatója a Chinoinnak, Bihari István, másrészt történelmi fordulópontban éltünk. A nyolcvanas évek közepén nagy mennyiségű világbanki pénz jött az országba, a gyógyszeriparba, ahol az volt a legnagyobb gond, hogy kapnának pénzt a Világbanktól, de nem tudják felhasználni, mert nem képesek teljesíteni a feltételeket. A Világbank ugyanis ragaszkodott ahhoz, hogy tervet kell készíteni és a költségekkel el kell számolni. Ezzel kezdtem foglalkozni, vállalati terveket készítettem és miután akkor nyitották meg a határokat, a javaslatomra Németországban megvettük egy nagyon fontos gyógyszer, a Trental licencét, ami a mai napig forgalomban van. Akkor tanultam meg, hogyan kell a külföldiekkel együttműködni, hogyan lehet licencet vásárolni, miként lehet technológiát idehozni, miként kell piacra vinni a terméket. Ez nagy siker lett, a harmadik évben már a harmadik legnagyobb forgalmú készítménye volt a Chinoinnak, s akkor a német partnerek felvetették, hogy kellene újabb termék, mert ez nekik is jó üzlet volt.

– Tárgyalópartnerem javasolta, hogy csináljunk pezsgőtablettát, mert van egy haverja Svájcban, aki pezsgőtablettából komoly üzletet csinál. Rákérdeztem, hogy miért nincs Magyarországon pezsgőtabletta, és azt a választ kaptam, hogy borzasztó drága a technológiája, meg különben is, senki sem tudja megcsinálni. Készítettem erre egy tervet, és a hatfős csapatommal fél éven keresztül csak ezzel foglalkoztunk. Megígértem nekik, hogy ebből nagy dolog születik. A terv lényege az volt, hogy rakjuk össze a gyógyszert és az élelmiszert, mert a gyógyszerből kevés készül, valóban nagy technológiai költséggel, de az élelmiszerpiacon nagyon sokat el lehet adni. A gyógyszeresek ezt kikérték maguknak és elvetették a tervet azzal az indokkal, hogy amit leírtam, az teljesen megalapozatlan. Ezen borzasztóan berágtam, bementem Bihari Istvánhoz és közöltem, hogy elviszem ezt a projektet a cégtől. Azt mondta, hogy nem vagyok normális, ebből semmi lesz. Én viszont tántoríthatatlan voltam, mert hittem benne. Ez közvetlenül a rendszerváltás előtt történt, amikor már kitágult a hazai üzleti élet és azt mondtam az embereimnek, még nem tudom hogyan, de megcsináljuk ezt a vállalatot.

– Viccnek hangzik, de az történt, hogy elővettük a telefonkönyvet, és elkezdtük kérdezgetni, vajon kinek van pénze Magyarországon. Így történt, hogy valaki ismerte a Shell-Interag egyik vezérigazgató-helyettesét, nála érdemes volt próbálkozni, nekem is volt egy régi barátom a Budapest Banknál. És ez így ment, körbejártunk vagy tíz potenciális partnert: minden beszélgetés azzal zárult, látnak benne üzletet, de meg kellett magyaráznom, hogy a Chinoin miért nem akar részt venni benne. Akkor jöttem rá, hogy ez így nem fog menni. Visszamentem Bihari Istvánhoz, és azt mondtam, hogy nem kell a Chinoin pénzügyi támogatása, de valahogy legyen benne ebben a vállalkozásban. Ő találta ki, hogy ad egy ingatlant, Veresegyházán egy raktárépületet, ahol csomagolóanyagokat tároltunk. 

– Kimentünk, megkerestük Pásztor Béla polgármestert, és azt kértük, hogy adjon ott nekünk vizet, villanyt, gázt, csatornát és telefont. Az utóbbi kettőt nem tudta vállalni, de a többit igen. Elfogadtuk az ajánlatát és így állt össze öt tulajdonossal a Pharmavit 1988 októberében, és a pezsgőtabletta 1989 szeptemberében már a piacon volt nagy sikerrel. Egy év alatt felépült a gyár, beindult a gyártás és még idejében sikerült szerződést kötni Egerszegi Krisztinával és ő lett ennek a terméknek az arca, úgy, hogy nem volt senki, aki a marketinggel professzionálisan foglalkozzon. Még 1988-ban felvettünk a Chinoinban a csapatomba egy német egyetemistát, aki Magyarországon tanult marketinget, őt kértem fel, hogy dolgozzék velünk ezen a munkán, és maradt is egy évig. 1990-ben hazament, utána nem tudtam róla semmit, mígnem 2020-ban meglátogatott Veresegyházon, és kiderült, hogy ő a Sió gyümölcslevek anyavállalatának az elnök-vezérigazgatója Németországban… Ezek azért megható történetek. 

Hogyan találtál rá a svájci, majd az osztrák befektetőkre?

– A svájcit a németek ajánlották, aki aztán a tárgyi hozzájárulását nem tudta teljesíteni és mi voltunk egyedül Magyarországon, akik egy részvénytársasági tulajdonost kiebrudaltak a tulajdonából, de helyette egy másik külföldit kellett keresnünk. Így találtunk rá Grác mellett egy kis gyógyszergyárra, ami két fiatalember tulajdonában volt, és akiket érdekelt a közép-kelet-európai piac. Nélkülük nem tudtam volna elérni a Pharmavittel azokat az eredményeket, amiket megvalósítottunk. Két kiváló, sikeres életutat bejárt személyiség, Martin Bartenstein, aki egy grófi család leszármazottjaként, Ausztria környezetvédelmi majd ifjúsági és családügyi, később gazdasági és munkaügyi miniszterként folytatta a pályafutását. A másik egy gráci nagy gépgyár pénzügyi főnöke volt, aki később nagyon sikeres üzletember lett, ma Ausztria negyedik leggazdagabb embere. 

A Pharmavitot 1994-ben vittétek tőzsdére és 1996-ban adtátok el az amerikai Bristol Myers Squibb (BMS) cégnek, de te maradtál a vezérigazgató. Ez előre megfontolt konstrukció volt?

– Igen, én akartam eladni, mert láttam, hogy nem tudunk olyan ütemben fejlődni, mint ahogyan a tőzsde elvárta volna tőlünk. A konzervatív osztrák befektetők nem értettek velem egyet, így aztán a tőzsdei kapcsolatot én képviseltem, és az én arcom volt ott Londonban, Edinburghban, Bostonban. Nem akartam az ötven százalékos növekedésről tíz százalékra bukni. Akkor jelentettem be, hogy el akarom adni a céget. Jó nagy feszültséget generáltam, majd azt kértem, mondjanak egy összeget, ha annyiért eladom, akkor eladjuk, ha nem, akkor nyilván nem. Ők nem hittek abban, hogy százmillió dollár fölött el tudom adni, de sikerült. Így aztán ők is boldogok voltak és óriási sztoriként könyvelték el ezt a befektetésüket.

– Mi volt a célod azzal, hogy amerikaiaknak adtátok el a céget? Nem tartottál attól, hogy számukra ez csak egy befektetés lesz?

– Két célom volt. Az egyik, hogy megismerjem, megtanuljam milyen egy multinacionális rendszer működése, a másik, hogy a Plussz pezsgőtablettából világmárkát csináljunk az amerikaiak hátterével. Én akkor nagyon elszálltam, majdnem akkora sajtóm volt, mint Demján Sándornak, meg Csányi Sándornak, hét üzletágat irányítottam itthon, és enyém volt a közép-keleti, a dél-európai és az izraeli piac is. 

Akkor már beszéltél angolul?

– A tőzsdei bevezetés miatt meg kellett tanulnom, hiszen addig a német volt a vállalati nyelv. Nagyon zavart, hogy nem tudom megfelelően átadni a gondolataimat. Sohasem fogom elfelejteni, hogy 2004-ben Demján Sándor felkért arra, hogy én tartsam Peter Tufo, amerikai nagykövet búcsúztatásán az ünnepi beszédet. A díszvacsora Westend Hilton Hotelben volt miniszterek, magas rangú személyiségek, köztük Soros György részvételével. Életem egyik legszörnyűbb élménye volt: megírtuk a beszédet, amit magyarul el tudtam volna mondani, na de angolul… Mégis belementem, mert egy ilyen szereplés hatalmas presztízst jelentett. Különösen azért, mert akkor én már egészen mással foglalkoztam. A Pharmavit mellett 1996-ban alapítottam meg a Somody Kft.-t, amibe a vagyonom nagy részét beraktam, 1996-ban indítottuk el a Misszó Egészségközpontot Veresegyházon, 1997-ben kezdeményeztem a Bolyai Alkotói Díjat, 1997 végén vettem meg azt a házat, amiben 2000-ben felújítottuk és újranyitottuk a Centrál Kávéházat. Így ez azért túl sok volt, ráadásul rengeteget kellett utaznom. Ez idő alatt nem volt olyan év, hogy ne repültem volna tizenötször a tengerentúlra és ötvenszer valamelyik európai városba. Ma már azt gondolom, hogy ez nem normális, de akkor úgy éreztem, fontos ember vagyok, hogy ennyi mindent csinálok. Belekerültem egy mókuskerékbe, amely eltorzította a személyiségemet, folyamatosan beteg voltam, egyre rosszabb lett a családi életem. Azzal a kényszerképzettel éltem, hogy ha elindítok valamit, annak mindenáron célba kell érnie és nem törődtem azzal, hogy ennek milyen káros következményei lehetnek – és lettek is. 2002-ben, a Centrál Kávéházon kívül minden vállalkozásomat szanáltuk majdnem egymilliárdos veszteséggel. 

(Folytatjuk)