(M. Lengyel László elmélkedése) Bátraké a szerencse, gondoltam, amikor elolvastam a Horizont Sörkert megnyitójára szóló meghívót. Nem is érdekelt volna az egész, ha nem kapok felkérést, meg – ami fontosabb – nem laknék Óbudán, nem volnék a Római-part szerelmese, valamelyest ismerője is. És ezt a sörkertet éppen a Rómain nyitották meg, ráadásul a nagyon sokáig csúfoskodó, lerohadt, mindenféle, akár az ingatlanmutyi szót is használó rossz hírektől vagy inkább pletykáktól övezett egykori Postás Üdülő telkén. (A nyitó kép forrása: infranken.de.)
A gondolatnak meg az volt az alapja, hogy annyi (köztük valóban jobb sorsra érdemes) vendéglátó-ipari vállalkozást láttam itt nagy dérrel-durral megnyílni, aztán vegetálni vagy bezárni, átalakulni, profilt váltani, hogy az több mint elég. Óbuda, azon belül a Római-part igazán nem szűkölködik „vendéglátó-ipari egységekben”.
Volt ugyan ígéret, hogy majd sörkóstolás, választható étel a kínálatból meg ajándékcsomag, de végül is dolgozni megy ilyenkor az ember, ennek mindnek nincs semmi jelentősége. Annak viszont nagyon is van, hogy tele voltam kérdésekkel. Már előre, a helyszínen aztán még inkább. Ott volt viszont háziasszonynak a „Barátok közt”-ből ismert Deutsch Anita a maga kedvességével, és rajta keresztül az „illetékes”, Ottó Gábor, a Horizont sörfőzde irányítója és egyik tulajdonosa, aki tényleg minden „gonosz” kérdésemre válaszolt.
Tehát: a Névadó a Horizont, aminek van máshol is üzlete. A söröket ők adják. Ezek – már-már szakértő módon – kisüzemi, felső-erjesztésű, tehát ale-típusú, maláta alapú, komlózott prémium minőségű italok. Jelenleg hat van belőlük csapon. Az árával még ki tudok egyezni, a két és a négy decivel, ami azért – valljuk be – eltér a magyar sörfogyasztási hagyományok mennyiségeitől, nehezebben, de elfogadom, hogy így kevésbé ijesztő az ár, ráadásul ezek a legalább hat alkoholszázalékos italok óvatosabb fogyasztást kívánnak, mint a lágerek vagy a pilsnerek, amiknek legerősebbjei sem lépik túl az öt százalékot.
Kifejezetten tetszett, hogy a már elcsépelt, szinte semmit sem jelentő „kézműves” megnevezés helyett következetesen a kisüzemi megnevezést használta Gábor. Tehette, söreik nemzetközi versenyeken értek el a magyar sörfőzők és sörgyártók számára szinte elérhetetlen eredményeket. (Kitérő: nekem, mint vagy évtizedig amatőr borásznak jól ismertek a „reduktív” meg hagyományos hordós és hasonló szakszavak, de a sörkészítés szaknyelvében botladozom.) Jelenleg hat sörük van csapon, de húsz, akár még több is lehet, ha úgy fogy az ital, de a többiből is jó pár elérhető dobozban vagy palackozva. Az meglepett, hogy a kiváló szakemberekből álló csapatuk a 30-40 féle sörükből sokat csak egyszer állít elő, azután folytatódik a kísérletezés, az új receptúrák összeállítása.
A hely amolyan majdnem franchise, önálló tulajdonosa van, sok döntésében teljesen szabad kézzel, és persze saját kockázattal. Ez nem jelenti azt, hogy vakon ugrottak a vállalkozásba. Elemeztek a nyilvánosságban, főleg az interneten megtalálható, a Római parttal és annak a kínálatával, közönségével, lehetőségeivel, szokásaival kapcsolatos minden ismeretanyagot. Személyes felderítéssel megnézték a működő helyeket, kínálatukat, módszereiket. Arra is volt figyelmük, hogy a környéken lakók és az ott megszállók mi olyat szeretnének, amilyet jelenleg nem találnak meg. Végül arra jutottak, hogy megtalálták a piaci rést, a hipszter kocsmák mellett a yuppie-t, mondhatnám egyszerűsítve. Vagyis az olyan felső-középkategóriás, dizájnjában, működésében megemelt, étel- és italkínálatában megfizethető, ám az átlagosnál sokkal jobb helyet, ahová a biciklis kiránduló, ha igénye van rá, ugyanúgy betérhet, mint a partnereit a zöldbe, a Duna-partra csébító üzletember, vagy az ünnepet ülő család. Különösen a szabadtéri szezonban.
Az ételkínálat nyilvánvalóan az üzemeltető döntése. Ez valahol a ma leginkább bevált, de minőségében megemelt „street food” és a majdnem „fine dining” közé esik, még éppen elfogadható árakkal. Az étlap helyesírására erősen hatott az összetett szavakat, az összetételek szabályait kezelni képtelen „helyesírás-ellenőrző”, de ezt majd megoldják. (Mellesleg: nekem bolondériám, hogy aki ilyesmire nem figyel oda, az más disznóságokra is képes, mint például tüsszenteni a templomban vagy éppen grillezni a borjúfrikandót.) De nem én vagyok a célközönség. A lényeg: mind a két cég vezetése úgy ítélte meg, hogy – a gépkocsi nélküli nem egyszerű megközelíthetőség ellenére – valós esély van egy igényes, de hűséges törzsközönség kialakulására is.
Nagyon nem tetszett, hogy az italok kiszolgálásának eszköze a „repohár”. Tudom a családi tapasztalatokból, hogy ha az nem váltható vissza, csak „tokent”, magyarul műanyag zsetont adnak érte, hamar felhalmozódik otthon ez az árában filléres, megváltásában túlárazott (négyszáz forint) pohár. De ez volna a kisebb baj. A nagyobb az, hogy egy prémium sör, egy minőségi borból (márpedig ilyeneket láttam az itallapon) készült fröccs üvegpoharat kíván. És akkor most hosszasan nem mennék bele a PET-palackok, sörösdobozok visszaváltásának kálváriájába, abba, hogy itt bizony a kijelölt gesztorok hatalmas bevételeiről van szó igazából, és hogy persze ez semmit sem zöldít, mert a szelektív gyűjtés igenis sikeres volt Magyarországon. Szóval – legalább is nálam – abcúg repohár! Gábor ígérte, hogy a tapasztalatok nyomán ezt át fogják gondolni. (Szerintem nem rajtuk múlik, de ezen nem vitatkoztunk.)
„Járt” volna nekem egy étel. Én a fish and chipset, tehát a bundázott halat választottam volna sültkrumplival, mert ez mindent elmond egy helyről. Egy olyan haléttermet ismerek, amelyik úgy tudta kezelni a nálunk csak fagyasztva beszerezhető tőkehalat, morgóhalat, meg más, erre alkalmas tengeri filéket, hogy meg kellett kérdeznem, honnan szerzik be a friss alapanyagot. Mert azonos minőségű volt az általam kóstolt legjobb brit kínálattal.
Ezt – hacsak nem megyek el egyszer „álruhában” újra a Horizontba – soha nem fogom megtudni. Amikor egyedül mehettem volna rendelni, beváltani az ajándékkuponokat, éppen dolgoztam. Amikor már mehettem volna, több mint egy órát kellett volna sorban állnom. És erre oda kell figyelniük. Ha csak fele ekkora forgalmuk lesz, mint a megnyitón, az egyetlen rendelésfelvevő a maga számítógépes programjával és a különféle fizetési módokkal már azt sem tudja kezelni, nemhogy visszaváltani a repoharat (szintén a sorból).
Az igazság: a Gábor által ajánlott sört meg tudtam kóstolni némi segítséggel. Ez volt a Hazy Queen (mondjuk, homályos, vagy ködös királyné, ha még nem felejtettem el angolul). Éreztem benne citrom- és kakukkfüvet, némi borókát vagy turbolyát talán, esetleg friss, illatos rozmaringot, leginkább citromhéjat vagy citrusosságot, de kiderült: malátán és komlón kívül másból nem készült. Tehát a komló is tud – megfelelő kezelés, gondos sörfőzés mellett – olyan csodákat produkálni, mint a szőlő. Hiszen a borban is van gyümölcsösség, vannak fűszerek, van mineralitás, akár animalitás. Megint tanultam valamit!
És hogy a halról meg a krumpliról nem tudok semmit? Annyi baj legyen. Dolgozni mentem oda, nem élvezkedni. Visszakerült tehát a két utalványom hostess-lányokhoz, és azzal jöttem el, hogy jó, jó, de szerencse nélkül a bátorság nem garancia semmire.