Tegnap megosztottam a blogomon közölt egyik eszmefuttatásomat – a többi között egy FB-csoportban, ahol a téma vitát keltett. (A nyitó képen: olasz vendégmunkások a németországi Rosenheimben; forrás: https://www.stadtarchiv.de/stadtgeschichte/rosenheim-im-20-jahrhundert/1960-1969/gastarbeiter)

1. kommentelő: Van migráns, és van munkavállaló! A migráns csak élősködni jön, a német adórendszer nyakára! A másik élősködő, aki ismeri a német kiskapukat, és képes segélyen lógni, ingyen lakni, persze ez annak megy, aki profi szinten eligazodik a német jogban

2. kommentelő válasz 1-nek: a migráns egyszerűen bevándorlót jelent. Azt a többlettartalmat, amit írsz, csak a magyar politikai élet legalja próbálja belemagyarázni.

1.kommentelő válasz 2-nek a migráns munka nélkül is kap pénzt, a munkavállaló nem! Ennyi!

1.kommentelő válasz 2-nek bevándorló az, akinek a hátrahagyott országban nincs lakása, ahova bármikor hazatérhet! Én munkavállaló vagyok! 🙂

Az érzelmekkel átitatott fenti vitából visszaköszön egy régi élményem. Még az 1970-es évek második felében volt egy kolléganőm, aki férjével együtt az NDK-ból áttelepült Nyugat-Berlinbe – konkrétan az NSZK kivásárolta őket. Nyilván volt valamilyen deficitérzetük, mert mindketten meglehetősen törtetők voltak és végtelenül idegenellenesek. A vendégmunkás-korszak fénykorában a migráns kifejezés még nem volt forgalomban, az előítélet tárgya a mindenkori „külföldi” volt.

Sabine tehát valami olyan jelentéktelen ügyön húzta fel magát, ami bármelyikünkkel előfordulhatott volna és féktelenül szapulta a történetben szereplő török fiatalasszonyt. „Mert ilyent csak egy külföldi csinál, csak az lehet ennyire felelőtlen!” – és innentől összességében szidta „a” külföldieket.

Rákérdeztem, hogy miért beszél így nekem, hisz’ én is külföldi vagyok.

„Te? Te magyar vagy, nem külföldi.” – hangzott a válasz, a legnagyobb természetességgel, mintha ez nem lenne önmagában is ellentmondás. Akkor értettem meg, hogy az uralkodó közfelfogás szerint nem minden nem német automatikusan külföldi: léteznek franciák, angolok, magyarok, amerikaiak… stb.  – és külföldiek. A külföldi az valamilyen lenézett, közelebbről nem definiált, gazdaságilag fejlelten, esetleg ráadásul más kultúrkörhöz tartozó országból jön – mindenképpen a Balkántól lefelé, Dél-Keletre.

Nem először fordul elő, hogy a szavak jelentése megváltozik, idővel elkezdik más értelemben használni őket, sőt, a szavaknak valamilyen társadalmi réteg vagy csoport, hovatovább politikai célzattal tudatosan ferdíti el eredeti jelentését.

A migráns értékközömbös fogalom: saját lakhelyét elhagyó, idegen helyre (országba) bevándorló, ott letelepülni akaró személyt jelent. Függetlenül attól, hogy önszántából vagy kényszerűségből, hogy élete végéig, vagy csak átmeneti időre és hogyan jut új lakhelyén jövedelemhez: a migráció egyszerűen A-ból B-be való mozgást, pontosabban költözést jelent.

Az évezredekig tartott (és tartó!) népvándorlás migrációs folyamat (volt): migránsok voltak a brit szigeteket meghódító szászok Hódító Vilmossal az élükön, a mórok Andalúziában, a honfoglaló magyarok, majd az utánuk megjelenő besenyők és kunok, később a cigányok és zsidók, az Oszmán Birodalom terjeszkedése közben a gyűjtőnéven „törökök” Magyarországon, az előlük menekülő horvátok, bosnyákok, rácok, azaz a délszlávok, a törökök kiűzése után betelepített svábok és tótok – akárcsak  az Amerikát meghódító európaiak, egészen a 19-20. században folyamatosan az európai kikötőkből New Yorkba behajózó németek, lengyelek, magyarok stb. Ugyanígy a magyar 56-osok… és még folytathatnám a sort egészen a 80-as/90-es években Magyarországra átköltözött erdélyi honfitársainkig. És migrációról beszélünk a falvak általános elnéptelenedésekor is, amikor a falusi népesség a városokba költözik – világszerte évtizedek óta mindmáig tartó folyamat.

A migráns szó önmagában értékneutrális. Mégis sokan pejoratív értelemben használják, a migránsoktól – mint fenyegető tömegtől – félnek. Kínálkozik az integráció kérdése, amiről lehet nagyon különbözőképpen vélekedni, t.i. hogy kinek sikerül gyorsan, kinek egyáltalán nem, mik a gazdasági és társadalmi előzményei, következményei: a bennszülöttek vagy bentlakók mikor, miért érzik veszélyesnek a migránsokat. Aki kíváncsi ennek a konfliktusnak a lényegére, annak javaslom Aladin El-Mafaalani rendkívül tanulságos és szórakoztató, német nyelvű könyvét; címe: Das Integrationsparadox.

Ha fél óra alatt akarod mindezt „gyorstalpalón” megtudni, akkor nézd meg ezt a videót!

Még rövidebben a lényeg magyarul:

A társadalmat úgy kell elképzelni, hogy a játékszabályok alkotói egy asztal körül ülnek. Ők mondják meg, hogy a javakat hogyan és milyen szempontok szerint kell elosztani – többnyire saját maguk között. Ők kevesen vannak és képletesen szólva ők az idős fehér férfiak. A többiek, akiknek nincs beleszólása a dolgokba, a plebsz, a földön ül. Ez volt a helyzet világszerte a 19. századig.

A különféle kisebbségek a polgári átalakulás során megerősödtek és elég harciassá váltak ahhoz, hogy egymás után odaülhessenek az asztalhoz. Eleinte csak a második sorba, később egyenrangúan: a nők, a nemzeti/etnikai kisebbségek, az újabban megjelent felekezetek, a fogyatékosok, a melegek/LMBTQ, … a migránsok. Sokáig tartott, amíg az asztalnál ülő idős fehér férfiak tudomásul vették, hogy mindenki azonos joggal és szinten szólhat bele a dolgokba. A torta ugyanakkora, de most többen akarnak vágni magunknak egy-egy szeletet. Az újak azonban nemcsak a tortából akarnak, de befolyást akarnak a játékszabályok alakításába.

A szaporodó érdekellentétek állandó konfliktushoz vezetnek az asztalnál ülők között, ezért mindenki permanensen elégedetlen. Most többeknek van befolyása a dolgok menetére, ami sokkal demokratikusabb, mint valaha, mégis az asztal körül mindenki rosszabbul érzi magát, mint egykoron. Abszolút jobb – szubjektívan pocsék. Ez paradox helyzet.

Aki az asztalhoz férkőzött, az a földről ment oda át. Ergo a földön ülők létszáma egyre kisebb. Utóbbiak duplán kirekesztve érzik magukat, mert az asztalnál közben általánossá vált a vélemény, hogy aki ennyi érdekképviselet ellenére még mindig a földön ül, az maga tehet róla.

Azelőtt sem volt jó a földön ülni, de a „plebsz” tette ki az össztársadalom 90-99%-át. A földönülők sosem látták saját helyzetüket rózsásnak, de létezett – egyrészt köztük, másrészt az asztalnál helyet foglalókkal – egy konszenzus abban, hogy bár jó–rossz, de ez a világ rendje. A földön ülők között volt erős összetartás és szolidaritás, ami komfortérzést adottnekik. Mára ők, a maradék, a lúzerek –-> megszűnt a szolidaritás, nőtt az elégedetlenség.