Hallgatom egy sportügyekre szakosodott közgazdász elemzését a rádióban a magyar focira kötött – soha meg nem térülő – költségvetési támogatásairól. Az összegek elképesztőek. 2010 óta az állam közel ezermilliárd (ezerszer ezermillió!) forintot költött focistadionokra, melyek tök üresek, fociakadémiákra, amelyek nem voltak képesek kinevelni egyetlen egy nemzetközi szintű tehetséget és mindenekelőtt profinak mondott játékosokra, akik az elképesztően magas fizetésük ellenére nulla motivációval dagonyáznak a hazai foci posványában.
Azt lehet mondani, hogy Orbán legsikertelenebb projektje éppen a kedvenc passziója: a magyar foci. Hihetetlen, hogy a számolatlanul és büntetlenül elszórt adófizetői pénzek nulla eredményt hoztak mostanáig. De nincs is valós esély arra, hogy a közeli jövőben jöjjenek a sokak által várt eredmények. Szóval Orbán úri passziója elképesztően sokba kerül a magyar adófizetőknek. A magyar labdarúgás soha sem lesz pénzügyileg életképes, léte az állam, konkrétan a politikusok kegyétől függ.
Szomorú helyzet, pláne ha még hozzátesszük, hogy a tízmilliárdokért épített stadionok fenntartása évente minimum félmilliárd forintba kerül, amire az önkormányzatoknak nincs is pénzük. Azaz nálunk a költségvetési támogatás a fociban további támogatásigényt generál automatikusan, görgetjük előre a hólabdát, ami csak ki fog pukkanni egyszer, de legalábbis szép lassan elolvad. Jó lenne már látni, hogy mikor.
Pedig hány helyen hasznosult volna sokkal jobban ez az ezermilliárd forint! Például elegendő lett volna az elnéptelenedő magyar falvak (számuk mindegy 600) teljes körű gazdasági rehabilitációjára, életképessé tételére. Ha ez a pénz a magyar kistelepülések helyi vállalkozásainak fejlesztésére fordítódik, biztos, hogy mára látványos megtérülést láthatnánk. És folytathatnám tovább a példákat. De attól félek, hogy a miniszterelnök a zavarba ejtő sikertelenség láttán azt gondolja: nem adtunk eleget, adjuk hát még többet a focira. Én, ha tudnám, lebeszélném erről.
(Az írás elsőként itt jelent meg.)