Amint Budapesten, a Margit körútra tartottam ma délután, gondolatban már készültem arra, hogy – az Infóvilág felkérésére – írok majd néhány mondatot a kiállításról, amelynek megnyitójára igyekeztem az Átrium Színház Galériájába. Tudjuk, hogy a színházban a legfontosabb az entrée, a belépő, de azt is, hogy egy írásnak is talán a legfontosabb része az első mondata. Hiszen orientál, összefoglal, jelzi azt, hogy miért született az írás és utal annak tartalmára. Ki is találtam, hogy majd valahogy így kezdődik: Immár két éve, hogy nincs közöttünk Szalay Zoltán Pulitzer-emlékdíjas, Táncsics Mihály-díjas fotográfus…
Arra számítottam, hogy ha egy színház galériájában nyílik a tárlat, amelynek képeit ráadásul Alföldi Róbert válogatta, akkor a kiemelkedően gazdag Szalay-hagyatéknak olyan, ritkaságnak számító képeiből látok majd néhányat, amelyet Zoltán a Magyar Rádióban készített legendás színészekről. Sokat ismerek ezekből a képekből, és reméltem, hogy lesz legalább néhány olyan is, amelyet még nem láttam.
Igazi meglepetés ért, amikor a galériában valami teljesen más fogadott. Alföldi Róbert a fotográfus egy másik arcát mutatta meg. A válogatással az életet, a valóságot akarta bevinni a színházba. Szalay a hatvanas-, hetvenes-, nyolcvanas-, de még a kilencvenes években is készített olyan szociografikus képeket, amelyek a mának üzennek. Láttatják a múltat és ezzel segítenek megérteni a jelent.
Vannak a rendszerváltozást előkészítő, illetve megidéző tárgyú képek is, amelyek az ötvenen felülieket emlékeztetik arra, hogyan alakultak is a politikai viszonyok az egykori keleti blokk országaiban, a gyerekeik, unokáiknak pedig megvilágítják, érthetőbbé teszik azt a korszakot.
Amint azt a Szalay Zoltán fotoriporter munkásságát ismerők jól tudják, képein mindig a legfontosabb az ember. Ezen a kiállításon is azt láthatjuk az Átrium Galériában (Budapest, II., Margit körút 55.), egészen április 30-ig, hogy micsoda lenyűgöző érdeklődéssel, figyelemmel fotografálta alanyait a legkülönbözőbb helyzetekben, legyenek azok politikusok, munkások vagy éppen szórakozni vágyó fiatalok.
A kiállításon beláttam, hogy nem szabad előre kitalálni azt az első mondatot. Szalay Zoltán ugyanis két éve valóban nem él közöttünk, de a képeivel és felvételeinek mondandójával ma is itt van velünk.
És ez a mi szerencsénk.
Kedves kollégánk és barátunk, Szalay Zoli ezzel a zseniális pillanatfelvételével egy egész korszakot foglalt össze: Budapesten tanácskoztak a 20. század utolsó negyedének „hatalmasságai”; bal oldalt a kiközösített, a nemszeretem román Ceausescu, jobb oldalt Moszkva szuperszolgája, a keletnémet Honecker, vele szemben a Szolidaritás-alapító Lech Wałęsa kíméletlen ellenfele, a legkegyetlenebb lengyel tábornok, Wojciech Jaruzelski, középütt pedig a „nagy magányos”, Kádár János, aki titokban aligha imádta a felsoroltakat, de tudat alatt önmagával is meghasonlott a magyar 1956 leverése és Nagy Imre kivégeztetése miatt.