Szasa Filipenko belorusz íróval beszélgettünk arról, hogy Lukasenka elnök illegitim módon, erőszakkal tartja fenn a hatalmát és nincs jogalapja ahhoz, hogy az alkotmány módosításáról intézkedjék. Szasa Filipenko (a képen) neve fiatal kora ellenére külföldön sem ismeretlen, tucatnyi nyelvre lefordították regényeit, többek között magyarra is. (A nyitó kép forrása: smokingbarrels.blog.hu)
– Hogyan éli meg ezeket a nehéz napokat? – kérdem Szasa Filipenko Minszkben élő írótól, újságírótól, tv-s műsorvezetőtől, akinek nem egy könyve magyarul is megjelent. A fiatal író 2014-tól publikál nagy műveket, azóta ötödik nagy regényénél tart, s rögtön irodalmi díjakat söpört be. A belorusz Pen Klubtól kezdve az orosz Nagy Könyv-díjig. Ezeknél azonban talán többet mond, hogy 11 nyelven jelennek meg művei, a franciától kezdve a németen, angolon át japánig, és a hollandoknál, spanyoloknál, olaszoknál és még a horvátoknál is belopta magát az olvasók szívébe.
– Mint mindenki, és is igyekszem túlélni ezeket a napokat. Az a helyzet, hogy most még Minszk belvárosába sem tudunk bejutni, a határokat lezárták. Ezért szolidaritási akciókat igyekszünk szervezni Moszkvából és Szentpétervárról a barátaimmal. (Filipenko Szentpétervárott szerezte meg a szabad művészetek fakultációján a diplomáját, szeptemberben pedig Moszkvában, a Gogol Központban lesz könyvbemutatója – Cs.J.).
– Folyamatosan írjuk az esemény-beszámolóinkat, hogy minél több ország figyelmét felkeltsük arra, ami nálunk történik. Épp most írtam egy kolumnát arról – amit egyébként több nyelvre is lefordítottak –, hogy szerintem Európában el sem tudják képzelni, mi történik valójában, az az érzésem, hogy most megint nem arra figyelnek, hogy mit gondolunk mi, belorusz emberek, hanem Putyinnal akarják rendezni a dolgokat.
– Mit vár Európától? Épp ma tárgyaltak az uniós vezetők a helyzetről. Mit vár el tőlük?
– Azt szeretnénk, ha úgy viszonyulnának az uniós vezetők Belorussziához, amelyik egy olyan nép, amelyik maga dönti el, milyen jövőt akar. A nép már kinyilvánította, mit akar, és segítséget várunk. Nem pedig azt, hogy megkérdezik a Putyintól, mit lehetne tenni. Mert attól tartok, hogy akkor a továbbiakban is olyan lesz az Európai unió és Oroszország viszonya, mint eddig, azaz, hogy mindkét fél valahogy jól járjon, és a megússza a bajt. Azt várjuk, hogy ennél azért határozottabb lépéseket tegyen az unió. – Milyen konkrét lépesekre gondol?
– Konkrétan arra, hogy ne Putyint kérdezzék meg, hogy mi történik vagy törtéjék. Angela Merkel német kancellár és számos vezető tárgyal vele. Miért az a fontos, hogy Putyin mit gondol a jelenlegi helyzetről? Miért nem az a fontos, hogy az emberek itt mit gondolnak? Nekem nagyon furcsa az, hogy egy olyan embert kérdeznek, aki egy másik ország vezetője. Mi köze van neki a Belorusz Köztársasághoz? Kicsoda ő, hogy vele kellene rendezni a dolgokat?
– Mire számít a Fehér Háztól?
– Ugyanezt tőlük is. Ők is Putyinnal akarnak tárgyalni, mi köze van neki dolgokhoz? Én pont azt szeretném, ha Washingtonból is ugyanúgy elmagyaráznák Putyinnak, hogy semmi köze az itteni eseményekhez. Ez a terület nem az övé, amire rá tehetné a kezét. Ő egy másik országot vezet. Miért vele kellene erről megegyezni?
– Teljes elszakadást, függetlenséget akarnak Oroszországtól?
– Hisz ezért harcolunk már évek óta.
– Mi történt azonban éppen most? Az emberek felbátorodtak, kivonultak az utcára, pedig eddig tűrtek mindent. Láttam egy önnel készült tv-s interjút, amiből az jött át, maga is nagy reményeket táplál a mostani megmozdulások iránt? Szóval mi történt az utóbbi időben, hogy most már Lukasenka elnök távozását is merik követelni az utcán? Maga is hisz ebben, hogy sikerül?
– Nagyon sokszor beszéltem már ezekről, korábbi interjúkban is, hogy egyrészt a belorusz vezetés gyakorlatilag fütyül arra, mit akar a nép. Másrészt: egyszer a türelemnek is vége szakad. Miért gondolják, hogy eltűrjük és elfogadjuk, amit mondanak. Meghamisították az eredményt, mert szó sincs arról, hogy 80 százalékos támogatottságot kapott Lukasenka a választásokon. Ez merő hazugság. S amikor látták, nem tűrjük ezt tovább, akkor elkezdnek ránk lövöldözni az utcán? Nyilvánvaló, hogy az elnök nem képes belenyugodni a vereségbe, ezért parancsba adja még azt is az embereinek, hogy hazudjanak nekünk, hogy becsapjanak minket és még azt is parancsba adja, hogy fegyvert fogjanak ránk. Nem elég indok ez, hogy véget vessünk Lukasenka elnöki uralmának?
– Mik az önök követelései?
– Ugyanazt akarjuk mi is, mint a többiek, hogy új választást kell kiírni. S minden eges jelöltnek meg kell adni a lehetőséget a választáson való induláshoz. Új kormányt kell alakítani, Lukasenka pedig távozzék. Új életet akarunk magunknak. Akiket börtönbe zártak, azokat engedjék szabadon, és akik a tömegbe lőttek, azokat ki kell nyomozni, és bíróság elé állítani.
– Lukasenka maga kérte Putyint arra, hogy avatkozzék közbe. Mi lehet ennek a forgatókönyve?
– Valójában nem tudjuk, hogy mit beszélt Putyinnal, de általában véve, nem lehet komolyan venni, amit csinál és mond. Emellett egy olyan ember, aki gyakran változtatja a véleményét. Az pedig végképp elfogadhatatlan a számunkra, hogy két ember akar dönteni hazánk sorsáról. Kérdem én, milyen jogon? Nincs erre semmilyen felhatalmazásuk? Legfőképp azért, mert Lukasenka törvénytelen eszközökkel él és most törvényesen nincs is hatalomban. Ennyi. Nincs se hatalma, se felhatalmazása, hogy bárkivel egyeztessen az országunkról.
– Lukasenka láthatóan nem akar tárgyalni az ellenzékkel. Önök egyébként készen állnának egy ilyen tárgyalásra?
– Nézze, én író és újságíró vagyok, s mint ilyen, nem vagyok az ellenzék képviselője.
– Rendben, de csak tudja, nyitottak-e tárgyaló asztalhoz ülni?
– Véleményem szerint, ha leülnek is a tárgyalóasztalhoz, semmi másról nem lehet tárgyalni, csak a hatalom átadásáról. Persze, jobb lenne, ha erről az ellenzéki szövetség vezetőit kérdezné meg.
– Lukasenka az alkotmány átírásával is hiteget. Mit tud erről? Milyen változást akar?
– Erről sem közöltek semmit. De ugyanakkor erre is azt tudom felelni, ehhez neki már semmi köze. Nincs felhatalmazása rá. Nincs joga hozzá. Ő, mint bármelyik ember, mondhat ilyet, de nem teheti most már meg. Erőszakkal – a KGB, a rendőrség és a katonaság segítségével – tartja fenn a hatalmát, aminek semmilyen legitimitása nincs már. Tehát nem is ígérhet és tehet ilyet, és nem is tartunk rá igényt. Senkit sem érdekel, mit mond és csinál.
– Az ország számos pontján sztrájkolnak a dolgozók. Meddig bírják még? Meddig tartanak ki? Hisz fizetést sem kapnak?
– Reméljük, hogy a végsőkig kitartanak. Ugyanakkor jogos, ha vannak kételyeik. Jogos, ha aggódnak azért, hogy nem kapnak bért. Mert nagyon szegény ország vagyunk. A kormány nyilván tőrbe csalja őket valahogy, de csak reménykedni tudunk, kitartanak, mert őszintén szólva, nincs más választásunk. Nincs most már visszaút. Addig ki kell tartanunk, amíg az elnök végleg távozik a hatalomból.
– Mennyire volt nehéz az élete a Lukasenka rezsim alatt?
– Alapvetően a szabadság hiánya miatt volt nehéz. Persze az egy másik kérdés, hogy miben mérjük a nehézséget? Abban, hogy van ennivalód és ruhád, vannak üzletek? Mert valóban, sok európai úgy gondolja, ha biztosítva vannak az alapvető szükségletek kielégítése, akkor miért nem hallgatnak. Mit akarnak még? Ez olyan, mintha harmadrendű állampolgárokként kezelnének minket. Az a baj, hogy szabadság nélkül nem lehet élni. Nincs tisztességes választás, nincs politikai képviseletünk a parlamentben, nincs sajtószabadság. Minket semmiről sem kérdeznek meg. Nagyon nehéz annak az élete, akit nem vesznek emberszámba, és megfosztják a szabadságtól. Nem csak arra születtünk, hogy étterembe elmehessünk, hogy megtömjük korgó gyomrunkat. Mi is a szabadságra születtünk. Miért gondolják azt Európában, ha van 300–400 dolláros fizetésed, akkor minden rendben van. Mert azt gondolják, hogy mi a harmadik világ állampolgárai vagyunk, és ennyivel is be lehet érni.
– Hogy telik egy napja mostanság?
– Mint mindenkinek. Megpróbálunk egymáson segíteni. Alapítványokat hozunk létre, hogy segítsük a bajba jutottakat. Nehezen élem meg, hogy se ki, se be, mert le vannak zárva a határok, mindenesetre megpróbáljuk koordinálni a hétköznapjainkat. Szolidaritási akciókat szervezünk. A beloruszoknak most egymás iránt is szolidaritást kell tanúsítaniuk.
– Az internetet tényleg megszakították?
– Nemcsak megszakították, de a szolgáltatást ki is kapcsolták, nem is egyszer.
– Fennáll az a veszély, hogy Lukasenka fia átveszi a hatalmat – amit rebesgetnek?
– Nem tudjuk. Azt sem tudjuk, mit hoz a holnap. Egyszer hagynak minket tüntetni, aztán börtönbe zárnak. Egyszer szabadon felvonulhatsz, aztán előállítanak. Azt sem tudjuk, hányan vannak lecsukva. Azokról sem tudunk még mindig semmit, akik eltűntek. Ma megint meghalt egy társunk, akire az utcán rálőttek.
– Mik a legfrisseb információk Szvetlana Tyihonovszkajáról, a minden bizonnyal győztes ellenzéki indulóról?
– Az, hogy Litvániában tartózkodik, s amint biztonságos lesz számára, haza fog térni. Ebben reménykedünk. Ami igazán aggasztó, hogy több mint egy hónapja semmit nem tudunk a férjéről. (Ő volt az ellenzék egyik központi figurája, aki szintén indulni akart a választásokon, de bebörtönözték.) Nem láttuk, semmilyen hírt sem adnak róla és ő sem magáról. Nem tudjuk, hogy megtörték-e, vagy hogy egyáltalán mi van vele, nem adhat interjút és sehogy nem lehet kapcsolatot létesíteni vele.
– És önök egységesek abban, hogy Szvetlana Tyihonovszkaja lehet Belorusz következő elnöke?
– Erről a beloruszoknak választáson kell majd dönteniük. Egyelőre ez a legkevésbé fontos. Tyihonovszkaja vagy Viktor Babariko? Nem, most nekünk az a fontos, hogy Lukasenka el és új választásokat tudjunk kiírni.
– Mi lehet a győzelem ma az ön számára ebben a helyzetben? Hogyan képzeli el a jövőt? Pontosan: milyen életről álmodik?
– A győzelem az lesz majd, ha Lukasenka elhagyja az országot és elszámoltatjuk azért, amit tett. Ha szabad választásokat tarthatunk. Ha a politikai foglyokat kiengedik a börtönökből és magunk dönthetünk további sorsunkról. Nincsenek persze illúzióink, hogy olyan jólét lesz itt, mint Svájcban. Lukasenka romokat hagy maga után, tönkrevágta a gazdaságot, nehéz lesz talpra állni, nem kergetünk megvalósíthatatlan álmokat. Bölcsek az emberek ebben az országban, és azzal is tisztában vannak, hogy nem lehet diktatúrában élni a 21. században. Akkor leszünk boldogok, ha véget ér a diktatúra, és végre azokkal a problémákkal foglalkozhatunk majd, amelyek a forradalom után ránk maradtak.