A „Paktum az euróért” elnevezésű versenyképességi egyezmény értelmében az Európai Unió tagállamai a jövőben nagyobb figyelmet fordítanak adórendszereik összehangolására. Ennek egyik eleme lehet a társasági nyereségadó adóalapjának közösségi szintű egységesítése, a közös konszolidált társasági adóalap (KKTA) létrehozása.

A KKTA legfontosabb közvetlen implikációja, hogy a társasági adó alapja a tagállamok nagy többségében szélesednék, illetve lehetővé válnék a vállalati eredmények tagállamok közötti közvetlen összehasonlítása. A hazai adóalap az átlagnál is nagyobb mértékben nőne, ezzel stabilabbá válnék a társasági adóbevétel is. A szélesebb adóalap következtében ugyanis több vállalkozás válék nyereségessé – pontosabban: fizetne várhatóan adót –, csökkentve az adókiesés mértékét. E megoldás által nagy eséllyel megszűnnének az adóalapot módosító országspecifikus tételek, illetve közvetlenül a fizetendő adó terhére érvényesíthető adókedvezmények.

A Nemzetgazdasági Minisztérium tájékoztatása szerint azonban „ma Magyarországnak nem áll érdekében a versenyképességi paktumhoz csatlakozni”. Bár a kormány hangoztatja, hogy elkötelezett a versenyképesség javítása mellett, ennek sarokpontjaként továbbra is az adókulcsok manipulálását, illetve a különböző adórendszeren belüli kedvezményeket nevezi meg. Ezt tükrözi az is, hogy 500 millió forintnyi számított (társasági) adóalapig az adókulcs 19ről 10 százalékára csökkent 2010 második felétől. 

A jelenlegi kormány nyilvánvaló dilemmája, hogy egyszerre kell biztosítani a közkiadásokhoz szükséges adóbevételeket, illetve külföldi működőtőke segítségével modernizálni a gazdaságot. A versenyképesség adóversenyen keresztül megvalósuló javítása és az állami kiadások jelenlegi szintjének fenntartása egyszerre nem valósítható meg. Különösen, ha a költségvetési hiány csökkentése élvez abszolút elsőséget. A kormány észlelte az adóalap erodálódását, erre utal, hogy 2008 óta – a nemzetközi tendenciákkal összhangban – folyamatosan napirenden van a társasági adóalap szélesítése, a többi közt azzal, hogy megszűnt a helyi iparűzési adó összegének társaságiadóalapból való levonhatósága.

A kiadási oldalt érintő érdemi intézkedések (kiigazítások) hiányában természetesen a kormány a hiányzó vállalati adóbevételeket az „ideiglenesnek” szánt válságadókból (ágazati különadók, bankadó) kívánja biztosítani. Ez azonban kedvezőtlenül hat a foglalkoztatásra és a beruházásokra, továbbá, hogy az érintett iparágak a többletterhek egy részét áthárítják a gazdaság más szereplőire. A kormány célja a nem preferált iparágak legnagyobb (döntően multinacionális hátterű) piaci szereplőitől származó adóbefizetések érzékelhető emelése. A kabinet szakpolitikai hitelessége azonban megkérdőjelezhető. A bankadót a kormány eredeti szándékai szerint már 2012ben kivezette volna, az ebből származó bevételekkel azonban a Széll Kálmán-terv alapján – korábbi álláspontjával szemben – 2012ben és azt követően is számol. Emellett a társasági adókulcs egységesen 10 százalékra csökkentését is elhalasztotta a kabinet –  bár bejelentések szerint erre 2013tól került volna sor. A nem kiszámítható gazdaságpolitikai lépések a kormány hitelességét rombolják, ez pedig negatívan érinti a gazdasági növekedést is.  A fenti formában kivetett válságadók az „adópolitikai függetlenség” megnyilvánulásának tekinthetők.

Ezek után érthetővé válik, hogy a Nemzetgazdasági Minisztérium miért is hivatkozik a Széll Kálmán-tervre mint a versenyképességet segítő intézkedéscsomagra, amely ambiciózus kiadáscsökkentést helyez kilátásba. A terv annak beismerése, hogy önmagában az alacsony adókulcsok és adóterhelés nem képesek tartósan előmozdítani a versenyképességet, ezért kerülhetett előtérbe az adósságcsökkentés. 

A közpénzügyi fenntarthatóság az országkockázati felár csökkenésével nemcsak a vállalati szektor hitelköltségeit mérsékli, a növekvő nemzetközi befektetői bizalom nagyobb tőkebeáramlást is eredményez. A versenyképesség javításához mindenképpen szükséges a kiadások csökkentése – ahogy ezt a piac is szorgalmazza –, ez ráadásul a hányatott múltú adóversenynél nagyobb jelentőséggel is bír. A Széll Kálmán-terv kiadáscsökkentést és bevételnövelést (bankadó meghosszabbítása, a társasági adócsökkentés elhalasztása) célzó intézkedései az adóverseny mint versenyképességet javító eszköz „kudarcának” beismeréseként is interpretálható.

Külföldi befektetőknél nem a társasági adó mértéke az elsődleges szempont. A versenyképességet illetően felvetődik a politikai stabilitás, a stabil makrogazdasági környezet, a kiszámítható gazdaságpolitika, az infrastruktúra minősége vagy a rendelkezésre álló szakképzett munkaerő kérdése is. Az adóverseny miatt csökkenő bevételek azonban pontosan a fenti tényezőktől vonnak el a forrásokat.

Ennek ellenére, úgy tűnik föl, a kormány a gazdaságpolitikai szuverenitás csorbításaként értékeli a tervezett uniós szintű társaságiadóalapharmonizációs javaslatot, ragaszkodik az adópolitikai függetlenséghez, az adóversenyhez. A harmonizáció nyomán megvalósuló adóalapszélesítés önkéntesen választható opció, azonban ha a legtöbb tagország csatlakozik az adóharmonizációhoz, a magyar költségvetés is viszonylag kis kockázatokkal profitálhatna a hoszszabb távon emelkedő és kiszámíthatóbbá váló adóbevételekből. Az adóversenyről sem kellene lemondani, a harmonizáció ennek nyíltabb és kiegyensúlyozottabb formáját hozná el, felszámolva a ma még országonként eltérően számított adóalapok sokszor rejtett elemeit. A vállalatok befizetéseiből származó adóbevétel növekedése azokat a válságadókat is kiválthatná, amelyek kivetésének önkényes meghoszszabbítása egyébként is csorbította a gazdaságpolitikai hitelességet.

Az adóharmonizáció elutasítása jól megvilágítja a kormány nemzeti önrendelkezést hangoztató – azonban legkevésbé sem kiforrott – gazdaságpolitikai koncepcióját. A kormány végső soron független adópolitikai kísérlete tanulási folyamatként is értelmezhető: az adóverseny retorikáján keresztül a válságadók zsákutcáján át eljutott a kabinet a Széll Kálmán-tervig. A folyamat pedig egyértelműen a gazdaságpolitikai hangsúly eltolódását jelzi. Előfordulhat, hogy a kormány végül támogatni fogja a társasági adóalap harmonizációját, még ha ez csak a harmonizáció elutasításából adódó komoly kockázatok miatt következnék is be. Ugyanakkor a magyar kormánynak is be kellene látnia, hogy az adópolitikai önrendelkezés csupán virtuális, ha a külföldi tőkebefektetésektől való jelentős függőség tényéből vagy a szigorú költségvetési politika szükségességéből indulunk ki.