Május 29-én töltötte be 85. évét az a sármos francia színész és író, aki elsősorban olyan filmjei révén lehet ismerősa magyarnézőknek, mint az 1964-i Keselyűk karmaiban, az 1971-es Lépj olajra, az 1996-i Mint a királyok, vagy a 2006-i Parázsló szenvedélyek. Nem ritka a drámatörténetben, hogy egy színész egyben színműíró is, így Velle is belekóstolt az írói műfajba, a többi között az 1956-ban megírt „À la monnaie du pape” című komédiájával, amelyet Magyarországon elsőként az egri Gárdonyi Géza Színház Kamaraszínháza mutatott be 1957-ben, Szerelem Párizsban, illetve Péter fillérhez produkciós címmel. A darab 1961-ben Szenteltvíz és kokain címmel színházi füzetben, nyomtatásban is megjelent, de lényegében azóta sem játszották, így talált rá Fogarassy András társulata több mint 50 év után az Országos Színháztörténeti Intézetben.
Nem is olyan könnyű manapság jó bohózatot, komédiát találni, amit még ne ismerne a közönség, hacsak nem születik valami új. Éppen ezért örvendetes, hogy a társulat felfedezte magának Velle vígjátékát, amely érzésem szerint évekig sikerrel fog szerepelni a repertoáron, hiszen ahogy szomorodik, szürkül a társadalom, a közönségnek egyre nagyobb szüksége van humorra, nevetésre. Ráadásul ebben a darabban több, rég nem látott, kedves színészét köszöntötte belépésekor nagy tapssal a publikum.
A Szenteltvíz és kokain Párizs egyik kispolgári városnegyedében játszódik, a vallásos Danis Lamerlet (Harsányi Gábor) kegyszerkereskedő házában, akivel együtt él a felesége, Blanche (Sáfár Anikó) és hajadon lánya, Nicolette (Farkasházi Réka), továbbá Lamerlet úr meglehetősen nagyothalló, ám mindenbe belekotnyeleskedő nővére, Gervaise (Csala Zsuzsa), és Lamerlet asszony állítólag szobrászművész, de mindenképpen kicsit lökött fivére (Fogarassy András). A ház állandó vendége az egyházközség káplánja (Várkonyi András), a család régi barátja.
Ebbe a szinte vidéki nyugalomban élő közösségbe, ahol a legnagyobb gondot az jelenti, hogy időnként lejár a szenteltvíztartók fedele, vagy letörik valamelyik szent szobrának lába, vagy orra, ide érkezik Achille Touplaine könyvkiadó és menedzseltje, Jaques Lécuyer író, (Beleznay Endre), aki korábban nagysikerű tényfeltáró könyvet jelentetett meg a felsőbb körök életéről, most pedig hasonlóra készül a kispolgárságról, amihez éppen a szerencsétlen Lamerlet családot szemelték ki. A kiadó zsarolja az írót, aki csak akkor juthat hozzá első könyve honoráriumához, ha a második kéziratát már leadta, ezért kénytelen-kelletlen belemegy, hogy Touplaine úr unokaöccsének, az albérletet kereső Ernest diáik képében költözzék be Lamerleték kiadó szobácskájába.
Míg a család azt hiszi, hogy a jámbor és nyámnyila Ernest a lovak középkori felhasználásáról szóló dolgozatát írja, az író valójában róluk készít jegyzeteket készülő könyvéhez. Csakhogy a csalásra valahogy fény derül, és ekkor a család egy része veszi kezébe a dolgok irányítását (a többiek tudta nélkül), hogy megleckéztesse Ernest/Jacques-ot. Miközben a félreértések és hazudozások egyre több bonyodalmat okoznak mindenkinek, megjelenik a színen a szerelem is, és ahogy ez elvárható, a végén minden jóra fordul.
Ha egy színész ír színdarabot, lehet, hogy a dramaturgiának vannak hiányosságai és buktatói, de hogy jó szereplehetőségekkel van tele a játék, az biztos. Jelen esetben is ez a helyzet: nem nagyon célszerű feltenni bizonyos logikus kérdéseket, mert akkor összedőlhet a felépített történet, viszont célszerű jókat nevetni a szellemes szójátékokon, az élvezetes alakításokon, és azon, hogy az egykori Vidám Színpad számos közkedvelt társulati tagja, – kiegészülve a televíziós szappanoperákban széles ismertségre jutott, ám színpadon kevésbé látható szereplőivel –, ismét színházi közönség előtt fürödhet meg a megérdemelt sikerben. Nincs szörnyűbb ugyanis, mint amikor valaki még tettre készen szeretne tenni valamit, de nem lehet, mert kihúzzák alóla a színházat, megélhetési gondok közé juttatják, vagy idő előtt leírják, belé fojtva még jó energiáit.
Harsányi Gábort nagyon régen láttam színpadon. A kegyszerkereskedő alakjában vérbő komédiázással élvezi ki a jámbor kisembertől a kényszerből maffiózó szerepet játszó nagymenőig adódó lehetőségeket. Amikor látszólag ripacskodik, olyan az, mint mikor Agárdy Gábor Katz lelkészként, Pécsi Sándor Leonida Papagattóként, Latabár Kálmán Frosch börtönőrként, vagy sorolhatnám méga nagy színészegyéniségeket velejéig kiélvezték a szerep adta lehetőséget, tudván, hogy a színpadról csak győztesként szabad lejönni.
Csala Zsuzsa is a Noszty-film máig emlékezetes fel nem kért leány epizódszerepétől a Rádiókabarékban kiváltott fuldokló röhögésig ívelő pályáján bizonyította komikai sokoldalúságát. Ez a vénlány nagynéni a vallásos hittől a feledékeny infantilizmusig sok mindent elmond magáról az ő alakításában.
Kiváló szereplehetőséget kapott Fogarassy András is, hogy megmutassa komikusi képességeit. A lökött szobrász szerepét eredetileg a rendező Straub Dezső játszotta volna, ha egy váratlan betegség meg nem akadályozza a felkészülésben, a Fogi Színház igazgatója pedig a könyvkiadót alakította volna Böröndyvel felváltva, de Fogarassy átvette a hálás szerepet és látszott, hogy élvezi is minden percét. Amikor a munkájáról van szó: linkóci, mikor a „versét” szavalja félelmetesen őrült, amikor pedig az álszerepet kell eljátszani, lelkes mozgatója az összekuszálható szálaknak.
Beleznay Endre fiatalnak számít ebben a világban, de komédiázásban rá is lehet számítani, noha színészi eszköztára még nem kiforrott. Külső megjelenésében ugyan nem éppen amorózó, de hát a nők szíve kiismerhetetlen, kibe és miért szeretnek bele? Ernestnek nagy erkölcsi utat kell bejárnia, és mivel a szerelem vak, Ernest is ide-oda tévelyeg a csapdák között.
Nicolette szerepével kissé mostohán bánt az író, kevés komikus pillanatot adott neki. Amolyan „untermann” ez a lány, aki mások poénjai alá dolgozik, viszont ő az egyik spiritus rector a büntetés kidolgozásában. Farkasházi Réka ezért kicsit visszafogottabb, hűvösebb és racionálisabb, mint a körülötte egyre őrültebb világ.
Sáfár Anikó még most is vonzó nő, most láttam először komikaként, és tetszett, pedig nem az övé a leghálásabb szerep. De jó arányokkal megtalálta a helyét a családnak mind a normális, mind a felfordult világában, hogy kellemes perceket szerezzen nekünk.
Várkonyi András szerepe azért nem könnyű, mert egy tisztességes pap figurájában kell megtalálnia azokat a játéklehetőségeket, amelyek ízléssel teszik őt komikussá. Egyáltalán a darabnak jó erénye, hogy nem a valláson, csak annak némely túlburjánzásán teszi nevetségessé ezeket a hívő kisembereket. Várkonyi, mint a jó epizodista, pontosan megtalálta a maga poénlehetőségeit, se többet se kevesebbet, mint ami ebben van.
Böröndi Tamást nem az alakítása sorolta ide a névsorban. A szerep szinte végig a képmutatásra épül, ezért állandóan váltogatnia kell az arcait és indulatait, és folytonos magyarázkodásra szorul a kiadó. Böröndy jól bírja ezt a fregoli játékot, jók a ritmusai, az önleleplező hangsúlyai.
Straub Dezső mint rendező kiválóan érzi a komédia szabályait, lehetőségeit, arányait. Az első 40 perc kissé visszafogottabb, bár nem mentes a humortól az sem, de utána elszabadul a pokol, és bejönnek a poénok. Néha ugyan kicsit statikus a színpad, de aztán beindul minden.
A Fogi társulata egymást segítő emberek közössége. Olyanok, mint a vándorcirkuszosok, amikor rajtad a reflektor, te vagy a sztár és mások dolgoznak alád, de utána köpenyt cserélsz, és a másik sikerén dolgozol magad is, bármely feladatban volna is rád szükség. Lehet, hogy sem a műfaj, sem az a színjátszás nem a legkorszerűbb, és ezért nem lesznek ott az országos színházi szemléken. De akár Pesten, akár a vidék városaiban és falvaiban felállítják a díszletüket és felveszik a jelmezeiket, ezek az emberek tisztességgel, és a munka iránti alázattal fáradoznak azon, hogy aki pénzt adott a produkciójukért, örömmel és vidáman, gondjait picit félretéve térhessen haza előadás után. Ezért a Szenteltvíz és kokain előadását szeretettel ajánlom a nagyérdemű figyelmébe!