Jó hónappal ezelőtt számoltunk be kollégánk, az Infovilág örökös tiszteletbeli főszerkesztője, a 101. évében járó Tatár Imre Vas- és Aranytoll-életműdíjas újságíró legújabb életrajzi könyvének megjelenéséről. A címe: Fogságból fogságba – Utam a Baross utcától a Blaha Lujza térig.

Természetesen ez az út egyáltalán nem volt sem egyenes, sem (a látszat ellenére!) rövid, és évekig tartott nem kevés kitérővel, életveszéllyel és megpróbáltatásokkal, amelyeket csak a huszonévesek képesek elviselni, átvészelni azon egyszerű oknál fogva, hogy ők élni akarnak. És túlélték, miként Tatár Imre, az újságíró, a hivatás nemzedékeket nevelő, halk szavú, az igen széles körű ismeretekkel, megbízható idegennyelv-tudással rendelkező, ám szerény példaképe.

Vissza a szerző említett, friss kötetéhez! Tatár Imre évekig készült a „Fogságból fogságba” című könyvének megírására. Kötetekre elegendő alapanyagból válogatott, és miként kollégái és művének szerkesztői is megállapították: rengeteg érdekes élményanyag már nem fért bele a kötetébe. A kimaradt, ám közlésre különösen érdemes részekből válogatott  fejezetből adunk közre most egy szombati olvasmányt. Összefoglaló címe: Szerelmek hadifogságban.

Idill a vagonban

Hónapokig gyalogoltunk az ukrán mezőkön. Fáradtan, megtörve, borotválatlanul, eltetvesedve… Szovjet őreink senkit sem bántottak, semmit sem segítettek. Meg-megálltunk idegen táboroknál (német, lengyel) csajka levesre. Aztán tovább. A flekktífusz időszakát éltük, a gyilkos kórt a ruhatetű terjesztette. Aki naponta legalább egy órát nem szentelt – akár gyaloglásunk közepette – a férgek irtásának, azon egy idő múlva úgy nyüzsögtek a tetvek, hogy inge, gatyakorca se látszott ki alóla.

Végül is egy városkába érve megállt a menet. Vonatszerelvény gördült mellénk. Bevagoníroztak. Hová visznek? Mint később majd kiderül: kórházba. Fertőtleníteni, gyógyítani, temetni. De még a vagonban vagyunk.

Túlzsúfolt? Nem emlékszem. Sokan vagyunk. Kik álldogálnak, felváltva néznek ki az apró ablakon. Ki a vagon falának vetve hátát bámul a semmibe. Némelyek fekszenek. Milyen állapotban? Majd kiderül, hogy kiszáll-e vagy viszik.

Miközben körülnézek a vagonban, megakad a szemem valami különös, e helyen igazán különös látványon. Csinos, szőke lány, frissnek látszó népies ruhában. Mellette nem durva bakaruhába öltözött magyar katona. Tizedes. Összebújnak. Megtudjuk, hogy a katona Kárpátalján szolgált, s amikor a szovjetek visszafoglalták a területet, fogságba esett. Itt a faluban ismerkedett meg a lánnyal. A szeretője lett. Mikor a fiút elvitték, a lány nem mert ottmaradni, félt, hogy megbosszulják tettét. „Az.ellenséggel cimboráit.” Vállalta a durva körülményeket, hogy a vécézésre kinevezett lyukat a vagon padlóján ő is használja. Kezét párjának nyújtva, hogy el ne dőljön. S itt kimerevedik a kép: guggoló lány egy katona kezét fogva… Hamarosan kiszálltunk, ők eltűntek a szemem elől. S akkor még nem voltam újságíró alkat, hogy tudjam, ki kellett volna kérdeznem őket a bővebb részletekről. S majd itthon nem lettem íróvá, aki ismét bejárja e tájat, emlékezőkkel beszélget, s romantikus regénnyel lepi meg a világot. Amiből oly nagy hiány volt – ellentétben az első világháborút követő időkkel.

Különös bosszú

A bunkerláger Kijev – magyar, német s más nemzetiségű – hadifoglyok nagy gyűjtőhelye volt. Ki rövidebb, ki hosszabb időt töltött itt, mielőtt altáborba helyezték. Nevét onnan kapta, hogy még a németek építették ide a temérdek bunkert, szovjet hadifoglyaik számára. S amikor a Vörös Hadsereg visszafoglalta a várost – szerepcsere történt. A németekből fogoly lett, a szovjetekből őrség. Épületek, irodák, raktárak, konyhák, ambulanciák. Feltételezem, hogy a tiszti családok szállása. Itt tartózkodtam vagy három hónapig, amíg egy – ugyancsak kijevi – altáborba nem helyeztek. Történetem a bunkerlágerben játszódik.

Amikor nem kellett kivonulni a fagyos, romos városba, lebombázott házak között téglákat hordani, bent néztem körül. Már tudtam, merre vannak az orvosi rendelők, s egy ízben be is jelentkeztem a fogászaton. Kihúzták egyik fogamat. Nagydarab szőke orvosnő. Más híján úgy érzéstelenített, hogy odaszorított a székhez, mozdulni se tudtam. S már kint is volt. Mehetsz! – mondta.

Ugyanezen a napon esett egy másik, igen érdekes találkozás.

Egy szovjet tiszt jött szembe. Megismertem, ő volt az a NKVD-s, aki érkezésünkkor regisztrált, felvette adatainkat. Tudta, mi az, hogy magyar munkaszolgálatos. Papír fölé hajolva, gúnyos hangsúllyal mondta: „Zsid?” Ezt a megnevezést a forradalom óta tilos volt használni a Szovjetunióban. Helyette a „jevrej” (izraelita) járta. De egy hadifogoly esetében – nyilván így gondolta – szabadon kimutathatja érzelmeit. Megszólítottam. Megismert? Nem? Most barátságosan válaszolt. S miután azon kevés fogoly között voltam, aki társalgási szinten már tudott oroszul, beszélgetni kezdtünk. Kiderült, emlékszik rám, de magam is említettem munkaszolgálatos múltamat. Egyszer csak felemelte hangját, s őszinte vagy inkább mesterkélt (?) felháborodással mondta:

– Hogy nem szégyellik magukat!

Ehhez a mondathoz magyarázat szükségeltetik. Két olyan hadsereget ismertem, ahová női katonákat is behívtak: a német és a szovjet. Ennek megfelelően a németek a szovjet lányoknak, majd a szerepcserének megfelelően a szovjetek a német katonalányoknak külön részt kerítettek el a fogolytáborban. Továbbá – legalább is az én ott tartózkodásom időszakában – a férfirészben tartósan dolgozott néhány tucat volt magyar munkaszolgálatos. Valamilyen okból nem helyezték őket egy altáborba. Nos, a két részt elválasztó drótkerítés nem bizonyult áthatolhatatlannak, s bizony szerelmi kapcsolatok jöttek létre néhány német lány és zsidó fiú között. Beszélgető partnerem ezt tudva háborodott fel, mondván: ezek a zsidó emberek lefekszenek annak az országnak lányaival, amely oly sok hitsorsosukat alázott és gyilkolt meg.

Hirtelenjében nem tudtam, mit válaszoljak. A kérdést nyitva hagytuk.

Eltelt vagy három évtized. S jött egyfajta válasz. Esti Hírlapos (volt munkaszolgálatos) kollegám mesélte. Berlinben járt, ismerősei meghívására. Megismerkedett egy német asszonykával, udvarolgatott neki. Egy alkalommal hazakísérhette. S magáévá tette. Azon a pamlagon, mely felett a férj katonaruhás képe lógott.

– Bosszút álltam – fűzte hozzá kollegám elégedetten.

A főszakács lebukása

Altáborunkban a „hatalom” megosztása, vagyis egyes hadifoglyok kiemelése különböző vezető feladatokra, a következőképpen alakult. A konyha német kézben. Hans, a főszakács, magas, szőke rajnai fiatalember, civilben tengerjáró hajón séf. Helyettese a drezdai Albert. Civil foglalkozását nem ismertem. Amikor át-át hívott hozzájuk, élvezettel hallgattam, ahogy kis, gombos harmonikája kíséretével énekli, hogy „Oh Marie, Oh Marie”.

Magyar volt viszont a belső vezetőség. Parancsnok: Rosenberg Miklós, a háború előtt ruhakereskedő a Népszínház utcában, Az egészségügy vezetője a nagytekintélyű dr. Rochlitz Károly, budapesti kardiológus. Asszisztense, egyben a láger kultúrfelelőse – a Szerző. S majd kifelejtettem, hogy a parancsnok helyettese, a csendes, rokonszenves debreceni tanárember, Szepsi József. (Közbe kell vetnem egy megjegyzést. Amit itt leírtam és le fogok írni, a győzelmük utáni, konszolidációs helyzetre vonatkozik, a mi altáborunkra és – tudtommal – a környék más hasonló táboraira jellemző.)

A láger élete nem csak a szögesdrótokon belül zajlott. Amellett, hogy a brigádok fegyveres kísérettel kivonultak üzemekbe, építkezésekhez dolgozni, működött a kerítésen túl egy orosz apparátus. Irodák, raktár, fürdő. A tényleges parancsnok kapitány s néhány, a lágert felügyelő, irányító tiszt szobája (talán lakása), politikai tiszt, NKVD-s. Emlékszem egy hadnagyra. Civilben irodalomtanár. Jókat beszélgettünk Tolsztojtól Byronig. Ebben a környezetben igen üdítő témák.

S még egy, pletyka szintű, de igaz eset. Közvetlen közelünkben lakott egy másik tisztünk, családostól. Feleség, két gyerek. Azaz élettárs. Volt családja az Ural táján is. Ezen az óriási területen, az élet-halál harcot vívó országban nemigen lehetett mód a szabadságolásokra, hazalátogatásokra; sok férj évekre elkerült otthonról. Társadalmilag tolerálták az ilyen viszonyokat. Húsz millió halott. Kellett az utánpótlás. Ha így – akkor így.

A külső apparátushoz tartozott két tisztviselőnő, két civil asszony. Dolguk az adminisztráció, ők készítették el például valamennyiünkről a négyoldalas személyi ívet. Ki tudja, talán még most is ott porosodnak a szolgálat valamely raktárában. Beszélgettem mindkettőjükkel, életükről, a fronton elesett férjekről. íme, a drótkerítés valóban nem gátolta az élénk kapcsolatot belső és külső, a kivételezettek, helyesebben szólva, a külső és a belső apparátus között.

Ebbe, a láger viszonylag harmonikus helyzetébe csapott bele a rossz hír. Hans, a főszakács eltűnt. Hamarosan ki is derült, hogy mi történt vele. A jóképű férfi nyilván megtetszett az egyik tisztviselőnőnek, titkos szerelmi kapcsolat alakult köztük. Akkoriban veszélyes viszony. Hogyan oldották meg a találkozásokat, nem tudom. Nyilván kihasználták az említett külső-belső átjárást. Darab ideig. Aztán lebuktak.

Az oroszok nagyon szigorúan vették az ilyesmit. A háborús idők törvényei szerint leányaik, asszonyaik nem létesíthettek szerelmi viszonyt olyan országok katonáival és a fogságba esettekkel, amelyek hadserege behatolt földjükre, pusztított, gyilkolt. Ezért, a hírek szerint, szigorú büntetés járt. Hans valószínűleg büntetőtáborba került. S többé nem esett szó róluk.

E szigor háborús körülmények között még érthető is volt. De, mint oly sok másban, ez a rendszer hajlamos volt a túlzásokra. Vagy talán az ősi idegengyűlölet ütött ki? Makacsul.

Jóval később, a hatvanas években történt. Mint az Esti Hírlap munkatársa, moszkvai „testvérlapunknak”, a Vecsernaja Moszkvának vendége voltam. Egy ízben újságíró kolleganőmmel (a szerkesztőségük által kijelölt kísérőmmel) sétáltunk a Gorkij utcán. Egyszer csak így szólt: „Ne karoljon belém, még meglátja a rendőr, hogy külföldi”.

A 16-os altábor kísértett.

Vera Ivanovna

Négyen szolgáltunk tartósan hadifogolytáborunk kis kórházában, lazarettjében. Altman hadnagy, a Kijevben frissen végzett orvos, a hivatalos főnök. Barátságos, beszélgetős fiatalember. Egyáltalán nem tartott igényt arra, hogy valamibe is beleszóljon. Minden intézkedést, vizsgálatot, egészségügyi feladatot rábízott Karcsira. A hadifogoly dr. Rochlitz Károlyra. Karcsinak nagy tekintélye volt, nemcsak a mi oroszaink között, ezen túl is. A budapesti kardiológust a tisztek se tegezték. Gyakran hívták szomszédos táborokba segítségül, s a környék civil lakóinak mintegy „háziorvosa” lett. Ténylegesen dolgozott viszont Vera Ivanovna, a kedves kis orosz katonalány, ápolónővér. S végül itt voltam én. Mint orvosi asszisztens. (Altman beszélgetőtársa.) Kamatoztattam sok esztendős egészségügyi tapasztalataimat.

Két helyiség. A kisebbik a rendelő: gyógyszeres szekrény (kálium hipermangán és egy demizson tiszta szesz), asztal, két szék. Az ablak az udvarra néz, párkányán kamilla virág szárad. Azért szedtem, hogy amikor előjönnek a szemgyulladások, legyen mivel borogatni. A szomszéd szobában néhány betegágy, olyan maródiak számára, akiket nem kell a Kijev városi hadifogolykórházba vinni. Én voltam a rendelő felelőse, sokat időztem itt, bár éltem azzal a lehetősséggel is, hogy szabad kijárásom volt a környékre. Gyakran ügyeltünk együtt Vera Ivanovnával. Az asztal mellett ülve beszélgettünk. Életéről. Szaratovból, az Urál környékéről származott. Férje elesett, elvitte a háború. Csakhamar észrevettem, hogy tetszem Verának. Egyre inkább. Ami engem illet, nehéz lenne meghatározni érzelmeimet. Huszonéves fiatalember, évek óta nem érintett nőt, s most itt ül egy vonzó fiatalasszony mellett. Odanyújtja kezét, megsimogatom. És ez volt minden. Illetve még egy „erotikus” kaland. A pajok, így hívták azt a csomagot, amelyet havonta megkapott minden katonalány. Benne fehérnemű, tisztasági szerek, női dolgok. Előttem bontotta ki, némi kacérsággal. Ebből tudtam meg, és nem másból, hogy az egyenruhához térdig érő, hosszú flanelbugyit hordanak.

Szobánk egyébként se lett volna alkalmas szerelmi légyottra, Rendszeresen jöttek panaszkodók, be-belátogatott az ügyeletes tiszt. Más tisztek is megtették, megálltak az ajtóban: „Imre!” – s csak mutatták két ujjal, hogy a szeszdemizsonból fél vagy egy decit óhajtanak. Így telt el néhány hónap.

Voltaképpen egyikünk sem akarta – sem itt, sem a lágeren kívül – a lebukást kockáztatni, magára és a másikra bajokat zúdítani. S mint kiderült, Verának más elképzelése is volt viszonyunkat illetően: „Imre! Maradj itt nálunk. Kérj letelepedési engedélyt. És vegyél engem feleségül!”

Meglepő fordulat. Azonnal tisztáztam, hogy nem akarok itt maradni. Hazamegyek. Vera viszont férjhez akart menni. S hamarosan meg is tette. Elhagyta a lágert, hozzá ment egy orosz tiszthez. Mindez az ezerkilencszáz-negyvenhetes időszakban történt.

Egy alkalommal hívatnak a portára. Vera várt. Már nem jöhetett be, Néhány percig sétáltunk a kapu előtt:

– Tegnap volt az esküvőm. Most mindkettőtöket egyformán szeretlek – mondta. S kezembe csúsztatott egy kis fényképet. Gondolom, a sok hónapos óvatoskodás után, mindketten akartunk a másikért tenni, valami vallomás-kockázatot vállalni. O azzal, hogy megszegve a szigorú tilalmat, egy hadifogolynak szerelmi zálogot adott, én azzal, hogy kockáztatva a közelgő hazamenést, kicsempésztem. Megőriztem.

Fénykép és látomás

Hét évtized múlt el. Nézem a kis képet. Az eredeti vonzóbb volt – gondolom. De mintha nyílna az ajtóm. Felnézek. Ki az? Vera nővér jött dolgozni a hadifogoly lazarettbe.