(Szerző: Selmeci János) Órák óta ülök a monitor előtt, sőt, kis túlzással tegnap óta, mióta tudom, hogy a háborúról kell írnom, amiről, mert egy szerencsés nemzedékhez tartozom, semmit sem tudok.
Tegnap óta keresem a magyarázatot, valami kapaszkodót, hogy mindez miért történik, mert a reményhez muszáj, hogy legyen valami racionális magyarázat a megmagyarázhatatlanra. De nincs, ahogy arra sincs, hogy miért tapos el Kijev utcáin egy orosz tank szándékosan egy civil személyautót. Mégis megtörtént.
Elképesztő, hogy néhány, talán egyetlen ember értelmetlen döntése egy csapásra a feje tetejére állíthatja a világot, ezrek életét veheti el és milliókét teheti tönkre, százmilliók biztonságérzetét zúzhatja szét, és megérteni is alig lehet, nemhogy tenni ellene.
Félelemmel tölt el, hogy egy órányit nem látni előre, hiszen arról, ami tegnap óta történt, a legokosabbak is azt mondták, hogy nem történhet meg. Ijesztő a hibákra gondolni, amit a Nyugat vélhetően elkövetett, és még ijesztőbb arra, hogy ennyire nem láttuk előre, hogy ennyire bizonytalan lábakon áll a világ.
És persze a rengeteg, felesleges halálra gondolni a legrosszabb.
Az idős sofőr, akinek autóját eltaposta a már említett tank, a csodával határos módon életben maradt. Mi másban is bízhatott volna.