A Vespa egy olasz kismotor, mondhatni moped, amely ürügyül szolgál arra, hogy a filmben a helyszínek változzanak, és a történet körülötte bonyolódjék. A 12 éves Orsós Lali (Tóth Sándor) kártyán nyer játszópajtásaitól egy csokoládét, amely egy nyerő kupont rejt: a nyeremény egy Vespa motorbicikli. Csakhogy a motortBudapesten kell átvenni. Lali otthonról elszökve elindul hát Bereghátról a fővárosba, hogy az áhított motor mellett rátaláljon rég nem látott édesapjára is, akit szinte nem is ismer. Utazása közben megismerkedik egy Amerikáról ábrándozó, jó lelkű roma vándorzenésszel (Balogh Rudolf), együtt számtalan kalandon esnek át, miközben a keserű magyar valóság némely jelenségét is megtapasztalják. A film végén a kisfiú néhány fájdalmas tapasztalattal a háta mögött folytatja régi életét, de talán nem adja fel mégsem az álmait.
Az elkészült mű látszólag roma-film, én mégsem nevezném annak, mert a szereplőkkel történtek bárki más szegénnyel, kiszolgáltatottal megtörténhetnének. A filmbeli szeretettelenség leginkább nem romaságukban éri hőseinket, hanem abból fakad, hogy a társadalmi változások kitermelték a „mindenki magának kapar, átgázolva bárkin, akin át lehet” társadalmi szemléletmódját. Egy „fehér” magyar kisfiút, egy nem roma utcazenészt ugyanúgy meg lehet „szívatni”, ki lehet fosztani, mint roma hőseinket, ha hasonló szituációba kerülnének. De azért a romák,
mint társadalmilag különösen kiszolgáltatott etnikum mégis jelen vannak az egész történet folyamán.
Groó Diána nagy érzékenységgel és szeretettel állt eddigi munkássága alatt a kisebbségi sors mellé, és végig ezt a szeretetet állítja védelemül a filmbéli szeretettelenség ellenében is. Először is a cigányságot nem a hibáik felnagyításával ábrázolja, ahogy a társadalom szereti túldimenzionálni, hanem olyanoknak ábrázolja őket, amilyen a nagy többségük a valóságban.
Sanyi és édesanyja szegény körülmények között, de nem putriban lakik, nem sokadmagával, ám bensőséges
szeretetben. Az idők során felszívódott apáról annyit tudunk meg, hogy valahol valami építkezésen dolgozik, a barát
viszont tisztességesen próbál segíteni a kis családon. Azt nem tudjuk meg ugyan, hogy a nyúlhajtás, vagy a halászat teljesen törvényes keretek között folyik-e, de élni valamiből csak kell. A cigánytelep gyerekei rendesen járnak iskolába, legfeljebb annyit lógnak, késnek, ha tehetik, mint bármely más koruk béli srác. Igaz, hogy a gyerekek főként a lepusztult faluszélen játszanak, pénzben kártyáznak és bicikliznek, de nem lopni, vagy rongálni járnak. A köztük lévő „ellenséges” hangulat legfeljebb akkor jelentkezik, mikor a legjobb barát, Ernő kivételével nem akarják elhinni messzi utat bejárt pajtásuk történetét, mert nekik ez annyira hihetetlen.
Sanyi ebből a miliőből indul neki a világnak. Már a MÁV átveri, mikor a Budapestig megváltott jeggyel alig pár
kilométerrel messzebb jut csak el, mert ott – szinte minden magyarázat nélkül – leszállítanak mindenkit, mehet Isten
hírével! A kisfiú egy szerencsés véletlen folytán jut el pesti céljához, ahol egy iratait éppen megsemmisítő,
tönkrement vállalkozó próbálja palira venni. A nagyvárosban egyetlen segítő barátja akad, az utcazenész, és talán
egy utcai árus, akitől palacsintát kap az, aki szeretettel viseltetik iránta. A többiek szeretettelenül, közömbösen
elutasítóak, mint a telepőr, a közömbös járókelők, de még a fiúk is, akik látszólag beveszik a fociba, de a kapus
posztról lecserélni már nem hajlandók. Az építkezés munkásai is inkább jó brahinak veszik, mikor a kisfiú az
édesapját keresi köztük, de érdemi segítséget tőlük sem kap. A társadalmi szolidaritás a gyermekkel kapcsolatban
sem működik. A társadalomkritika talán legkeményebb bírálata abban a képsorban érvényesül, amikor az utcazenész poharait (hangszerét) csak „jó balhéból” minden ok nélkül összetörik a városi suhancok, de a megérkező rendőr járőr nem őket veszi üldözőbe, hanem a károsulttal szemben kezd „eljárni”, mert az engedélye már lejárt. Ez a sajnos „tipikus” hozzáállás talán még jellemzőbb, mint mikor a kisfiút két országúti bűnöző kifosztja és megveri, mert ők az erősebbek.
Groó Diana és Szabó Iván forgatókönyve nem hibátlan, de érezni benne a jó szándékot. Ami hibátlan, az a színészi
játék, holott talán csak Nyakó Júlia nevezhető köztük a szó szoros értelmében vett színésznek. Nyakó minden
mozdulatával, minden pillantásával olyan féltő, szerető anya–fiú kapcsolatot mutat fel, ami irigylésre méltó lehet a
nem roma családban élők számára is. Tóth Sándor, nem tudni, mire menne más szereppel, de Orsós Lali ő maga,
teljes hitelességgel éli szerepét különösen a falusi jelenetekben, ahol leginkább otthon van. Balogh Rudolf „civilben”
ismert zenész, itt ő is szinte apai szeretettel veszi pártfogásába Lalit, de színészként először bizonyíthatta tehetségét a picit linkóci, de nagyszívű vándormuzsikus bőrében. Puporka János, Nagypál Gábor és a többiek is mind hiteles szereplői a játéknak, ami azt bizonyítja, hogy a rendezőnő a válogatáshoz és színészvezetéshez is kiválóan ért.
Megszokhattuk már, hogy Kardos Sándor milyen kiváló, érzékeny operatőr. Vidéki tájai, nagyvárosi helyszínei
egyaránt üzeneteket hordoznak, ahogy a színekkel, világításokkal, kompozíciókkal operál. Ebben a filmben
különösen a tükröződések és az összemosódó arcok játékával mond sokat, akár egy ablakban, akár egy törött
visszapillantó tükörben jelennek meg az arcok, de az olyan totálok is felejthetetlenek, mint pl. a vonatról leszállított
utasok téblábolása a mezőn. Kameraállásai időnként nem megszokottak, de erőteljesek, mint pl. a konténerbeli
felülről fényképezésnél, vagy a helyi vicinálison utazó gyerek jeleneteinél. Mógor Ági mint vágó már nem tudott ilyen
emlékezeteset alkotni. Kovács György különösen a zenei felvételeknél (TomTom stúdió) emelkedik ki hangmérnöki
tehetségével, munkájának egyedüli gyengébb pontja a gyerekek grundbeli játéka, ahol a szövegeket időnként
nehezen érteni. Kardos Dániel és Balogh Rudolf eredeti filmzenéje, nem csodálkoznék, ha tovább élne a
koncerteken, annyira megkapóan szép, eredeti cigány folklórban gyökerező muzsika. Tehát a stáb mindent megtett,
hogy szeretni való film jöjjön létre.
A sajtóbemutatón Báron György filmesztéta is szeretnivaló filmként ajánlotta figyelmünkbe Groó Diana alkotását. Bár
tudom, hogy a mai moziba járók zöme nem ilyen művekre van kihegyezve, de talán van még olyan réteg, akit meg
tud érinteni egy nem giccses „gyermekmese”, egy nem akciókkal felpörgetett road movie, amely nem csupán a
fesztiválok, de a hétköznapi filmnézők részére készült.
Szeressék hát a filmet, és a belőle áradó humánumot, mert azzal nem csupán esztétikai élményt lehet nyerni, de
ennek a sokszor joggal problémásnak nevezett etnikumnak, a cigányságnak a megértését, mindennapi elfogadását is jobban magunkévá tudjuk tenni!