Színek, szabásvonalak, csillagjegyek – egy magyar divattervező világa

Hajdanán világlapokban jelentek meg róla és a kollekcióiról cikkek. Külföldön jobban elismerték, mint itthon. Bécsben, Münchenben, Düsseldorfban, Rómában voltak bemutatói. Ő volt a különc, a kívülálló, bizonyos körökben a mérce. S. Hegyi Lucia, a Magyar Köztársasági Érdemrend Lovagkeresztjével kitüntetett divattervező az 1990-es években váltott, eldöntötte, hogy nem akar folyamatosan harcban, versenyben állni a világgal és egyedi, luxusmárkát épített fel. Megszállottan hisz a csillagjegyek jellemformáló erejében és abban, hogy mindenkiben van talentum, tehetség, csak azt fel kell ébreszteni. Küldetésnek érzi, hogy színekkel, szabásvonalakkal, energia-rásegítéssel segítsen az ügyfélnek, hogy az ráérezzen a valódi énjére.

László Ágnes.

Harminc évvel ezelőtt, 1992-ben találkoztunk először, amikor riportot készítettem veled és Sütő Zoltánnal, a Griff Gentlemen’s Bt. tulajdonosával abból az alkalomból, hogy ti nyertétek meg az 1992-i barcelonai olimpiára utazó sportolók formaruhájának tervezését és kivitelezését. Azóta harminc év telt el. Sok minden történt veled, de egy pillanatra menjünk vissza 1992-re. Két jól csengő név voltatok már akkor a divatszakmában, de egyikőtök sem számított a győzelemre. A harminchárom pályázó közül mégis ti kerültetek az első helyre. Mivel értétek ezt el?

– Azt gondolom, hogy a tehetségünknek köszönhettük, meg annak, hogy Zoli mögött egy ruhagyári kapacitás és szakmai tapasztalat állt, mögöttem pedig ruhagyári szakértelem. A női kollekciónak én voltam a művészeti vezetője, Zoli a férfivonalé és az üzleti részben is Zolié lett a főszerep. Nem rajzokat, hanem kész ruhákat vittünk az első válogatásra, és amikor bejutottunk az első öt pályázó közé, már a komplett kollekció mintadarabjaival – a cipőtől a kalapig, a harisnyanadrágtól a zokniig, a női kosztümöktől a férfiöltönyökig, a kabátoktól a blúzokig, az övektől a táskákig – érkeztünk. Ezek jó alapanyagból készültek, sportosan elegánsak voltak, kényelmesek, a színük, a szabásvonaluk modern és mindenki számára előnyösen alakítható volt. Biztos vagyok abban, hogy ezért nyerte el a zsűri tetszését ez a kollekció.

– Gondolom, nézted a megnyitó ünnepséget. Mit éreztél akkor?

Leírhatatlan boldogságot. Felemelő érzés volt ebben részt venni, ezt megélni, megtapasztalni, amit nem lehet megismételni. Amikor legközelebb újra felkértek minket, hogy vegyünk részt a pályázaton, rögtön azt mondtam, hogy nem, mert ez olyan élmény, amit nem lehet másoktól elvenni Lehetőséget kell adni más tervezőknek is, hogy átéljék azt a csodálatos élményt, amit egy ilyen megbízás adhat.

– Te már korábban is terveztél női formaruhát a Kontraxnak és a Postabanknak is. 

Jobban emlékszel, mint én, de valóban, a kilencvenes években otthonosan mozogtunk a formaruhában, mert akkor még volt erre igény. Később ezt átvették nagyon profi cégek, szállítók és mi maradtunk az egyedi tervezésnél, az egyedi kreációknál.

– Amíg eddig eljutottál, az is érdekes volt. Az édesanyád orosz származású, az édesapád magyar, az ujrajnai Harkivban születtél, Prágában gyerekeskedtél, és onnan érkeztetek Budapestre. Mit örököltél az édesanyádtól, hiszen tudjuk, hogy az orosz lélek, az orosz szellemiség kicsit más, mint a magyar.

Anyukámtól, aki fotográfus volt és az őseinktől, akik ikonfestők, művészek voltak, a művészi vénát, a talpraesettséget, a kreativitást, a spiritualitást, a holisztikus szemléletet örököltem. Az apukámtól a racionalitást és azt, hogy állj mindig két lábbal a földön. Ő villamosmérnök volt, külkereskedelmi vállalatnál dolgozott és neki és az ő őseinek – akik szövödében dolgoztak – köszönhetem a vonzódásom a szövéshez, a textilekhez, a matériához. És mint tudjuk, hogy semmi sem véletlen, én jól választottam családot. A szüleim mindig kiküldetésben voltak, így kerültünk Prágába, ahol felnőttem és ez a szláv vonal nagyon nyitottá tett, ők pedig hagytak kibontakozni. Hálás is vagyok érte a szüleimnek, mert mindig megtehettem, hogy azt éljem meg, amit érzek, azt csináljam, amit szeretek. A határokat meghúzták, de ettől függetlenül, mindig jól érezhettem magam a bőrömben.

– Ma is beszélsz oroszul, csehül?

Nem gyakorlom ezeket a nyelveket, de ha kint lennék Prágában vagy Oroszországban, egy-két héten belül visszatérne a magabiztos tudásom, mert a nyolcvanas években idegenvezetőként is dolgoztam. De bármit tettem, mindig az volt a fontos, hogy önazonos legyek. Már gyerekként sem akartam megfelelni a világnak, meg senkinek, csak magamnak, és ha mégis valakinek meg akartam felelni, akkor mindig letértem az útról és kaptam egy kupánvágást.

– Később, amikor mi találkoztunk, kiderült, hogy megszállottan hiszel a csillagképek jellemformáló erejében és a barátaidnál, a munkatársaid kiválasztásánál is ez fontos számodra.

Igen, ez így van, de fiatal koromban egyáltalán nem foglalkoztam ezzel. Tizenhárom-tizennégy éves voltam, amikor Prágában, az iskolában egy kémiaórán volt egy vízióm, egy álmom, egy gyerekkori látomásom, amit megjegyeztem, és azt követtem. Mindaddig kitartóan azt hittem, hogy világhírű villamosmérnök leszek, mert nagyon érdekelt az energia, az áramkörök, meg ilyenek és mindig ilyeneket bütyköltem. Majd jött az a bizonyos kémiaóra, ott leírtam a márkanevem és tudtam, hogy divattervező leszek. Aztán teltek-múltak az évek, jöttek a lehetőségek, és gimnázium után már Budapesten, a divat világa felé terelt az élet. Érettségi után a Vámos Ilona Szakmunkásképző Intézet ruhaipari szakát végeztem el, a Május 1. Ruhagyárban dolgoztam, ahol bőrkollekciókat terveztem, elvégeztem a női angol, francia szabómesteri képzést és attól kezdve, szépen bandukoltam előre a szakmában, amit menet közben annyira megszerettem, hogy tudtam, ez lesz az én utam, a varázslatom.

– Induláskor te is arra vágytál, hogy világhírű legyél és ezért nagyon sok mindent megtettél.

Fiatalon, huszonévesen az ego hajtja az embert és kifelé akar kapcsolódni. Tévútra kerül, mert a külső visszacsatolásokat várja. Szerencsére még időben váltottam és nagyon tudatosan kezdtem el felépíteni a saját márkámat, mert rájöttem, hogy ennek a szakmának a szépségét legjobban csak így tudom elképzelni, de közben arra is figyeltem, hogy a családom se essen szét. Természetesen hatott rám Claude Montana, Thierry Mugler, Armani stílusa és karrierútja, így nem akartam a hazai butikossorba beállni. Volt egy vízióm, hogy lesz egy saját nevünk, amivel utat törünk a hazai piacon. Kovács Andorral, a volt társammal létrehoztuk a Luan márkát. Üzletet is nyitottunk a pesti Haris közben, de nagyon hamar kiállítótérré alakítottuk át, ahol a ruhák, mint kiállítási darabok voltak láthatók, s leginkább az arra sétáló külföldieket csábították be. Akkor még nem láthattam előre, hogy majd bejönnek a nyugat-európai márkák, aztán jöttek a ’90-es évek és mi különváltunk Andorral. Így lett a Luanból Luan by Lucia és 1991-ben megnyitottam a Luan by Lucia szalont a Bajcsy-Zsilinszky úton. Rájöttem, hogy az erősségem az a tudás, amivel tervezek, de ezt a tudást nem igazán úgy használom, ahogyan nekem az elő lett írva, és ezt a tudást több síkon kell megnyitnom. Így született meg a holisztikus divatház, ahol test-lélek-szellem egyaránt szerepet játszik. Mi ezt a három síkot kapcsoljuk össze, azzal a ruhával, ami elkészül energiarásegítéssel. Színekkel, szabásvonalakkal tudunk segíteni az ügyfélnek, hogy ráérezzen a valódi énjére.

– Nem lep meg az, amit mondasz, mert már az indulásodkor a női divatszakma fenegyerekeként emlegettek. Te voltál a bezzeg, a különc, a fellegekben járó, a kívülálló, bizonyos körökben pedig a mérce. Külföldön jobban ismertek, elismertek, mint itthon. Világlapokban jelentek meg rólad, a ruháidról elismerő cikkek, Bécsben, Münchenben, Düsseldorfban, Rómában voltak bemutatóid és jóformán folyton úton voltál. Ettől nagyon messze esik az, amit most képviselsz a holisztikus divatházzal és a hozzá kapcsolódó Luan Lélek-Forma Stúdióval és a Lucia Divatakadémiával.

Igen, az első tíz-tizenöt évben ezek volt a sznobéria velejárói. Ez még az ego építése volt a pálya kezdetén, ami nagyon fontos volt, de ahogyan múlt az idő, egyre inkább rájöttem, mik azok az értékek, amelyek mentén lehet és érdemes haladni. Szembesültem a rossz tulajdonságaimmal, amelyek hátráltattak a karrieremben, a személyiségfejlődésemben, és amikor ezekre rájöttem, és okos, bölcs emberek tükröt tartottak elém, akkor állt föl mögém ez a kis stáb, amelyik a mai napig velem van. Akkor hagytam abba a konfekciózást, a formaruha-tervezést. Rájöttem, hogy nekem nem az az utam, hogy vállfára tervezzek, sorozatgyártásban, nagy mennyiséget készítsek, hanem az egyedi felé kell mennem, ahol az embert, mint egy festményt, egységben tudom segíteni, ha ő erre igényt tart. Arra is rá kellett jönnöm, hogy mi, tervezők megpróbáljuk a saját identitásunkat, színekben, formákban rányomni mindenkire, a vásárlók pedig – mivel nem mernek önmaguk lenni –, azt gondolják, hogy valakivé kell válniuk ahhoz, hogy elfogadják őket. Ez a divatban igen hangsúlyos, viszont az önazonosságtól nagyon távol áll, és ezzel már jó ideje nem tudok azonosulni, mert szerintem ez hosszú távon megnyomorítja az embereket.

(Folytatjuk)