A bemutató óta járt már Majna-Frankfurtban, Münchenben, Prágában és Kolozsvárott a Trafó, magát post-fact dokumentum-színházi előadásnak nevező produkciója, a Magyar akác, amely az ősszel New Yorkba készül.
A Radnóti Színház Tesla Laboratóriumába költözött politikus színpadi munka az eltelt évek alatt – paradox módon sajnos (!) – mit sem vesztett érvényességéből, időszerűségéből. Magába sűríti a kortárs hazai politikai élet, közgondolkodás színét és fonákját.
Szürreális homályból bontakozik ki a homokborította, itt-ott növényekkel beültetett, lejtős színtér. Amíg a nézők a helyükre mennek, a kertészöltözékbe bújt alkotók tüsténkednek a terepen. Aztán fölsorakoznak a játszó személyek, köztük a szerzőpáros: Kelemen Kristóf író, dramaturg, rendező, Pálinkás Bence György képzőművész, a két színésznő: Eke Angéla és Homonnai Katalin meg a zenész Kristóf Márton. Mintha tudományos előadáson lennénk, szenvtelenül mondják, az akácfáról fognak beszélni, históriájáról, múltjáról, jelenéről, meghonosodásáról, gyors meggyökeresedéséről, szaporodásáról, hasznáról és ártalmasságáról, eredetiségéről és megdicsőüléséről, és azt sem titkolják, nehogy egy pillanatra is kétségeink legyenek, amit látunk majd, annak lényege a metafora.
Kelemen Kristóf, Homonnai Katalin, Kristóf Márton, Pálinkás Bence György, Eke Angéla.
Kezdődhet az akácregény, amely valahonnan az Appalache-hegységből indult, hogy aztán nálunk jusson diadalra. Azért évszázadoknak kellett eltelniük ahhoz, hogy az amerikai földrészről a 18. században Európába került és meghonosodott, nálunk először az Erdődyek birtokán feltűnt, majd a Szapáryak bábolnai kertjében megtelepedett, utóbb az alföldi homok megkötésére elterjesztett akác hungarikumként a legmagyarabb fává lépjen elő. Nehéz út volt ez. A gyorsan és könnyen, összefonódó gyökeret eresztő fának végig kellett néznie a magyarok históriáját, melynek során nemcsak a természet kényének, kedvének volt kitéve, de az emberi gyarlóságnak, izgágaságnak éppúgy, mint a politikai széljárásnak, no, meg a tudományos szándékoknak, melyek hol segítették, hol akadályozták sorsát, mindenesetre alkalmat teremtve a mindenkori politikának, hogy a maga kedve és napi haszna szerint fogadja el egyik, vagy másik véleményt.
És az akácfa-metafora nem hagy kétséget önmaga iránt, az emberről beszél, a menekültválságról, a körülötte kibontakozó ideológiáról, politikai közbeszédről, arról, miként hajlik a gondolkodás, ha éppen az érdek úgy kívánja. Hogy lehet bármit felhasználni a napi szándékok szerint, az akácfa védelme mögé bújtatni a szabad pálinkafőzést. Hogyan és miért lehet és kell, a magyarság bűvöletében „csakazértis” hungarikummá tenni egy Amerikában őshonos fát. „Bárki a magyarság része lehet, ha gyökeret ver magyar földben” – vajon csak a fára vonatkozik az alaptézis? Hol marad az ember?
A performance alkotói hatalmas adatmennyiséggel, ismeret- és tudásanyaggal, érvrendszerrel dolgoznak pontosan, fegyelmezetten, hogy ily módon érzékeltessék, milyen szürreális és nevetséges (vagy éppen siralmas) az a valóság, amelyben élünk, meg a politika által gerjesztett és érzékelt másik valóság.
Kelemen Kristóf, Homonnai Katalin (Tessedik Sámuel), Pálinkás Bence György.
Az akáctörténet jegyében a színtársulat akácfa-mozgalma tettre és akár tréfára is kész: ha hungarikum lett a távolról jött fa, hát helye van a nacionalizmus szent helyén, Ópusztaszeren. Legyen így, fát ültettek a történeti parkban. Az alaptörvény díszes, érettségizőknek ajándékozandó köteteibe a dicső múltat idéző képekbe akácfaleveleket applikáltak. És tisztán, egyértelműen fogalmazták meg véleményüket „Az amerikai akác 2014-ben lehetett hungarikum. A CEU miért nem lehet magyar egyetem?” feliratú transzparensükkel. Akácfát ültettek a munkásmozgalmi sétányra, ahogy az egykori mozgalmárok, és hozzá elszavalták József Attila versét „az úri szélben” ellenálló „marxi munkát teljesítő” akácfáról, hiszen ott a lényeg: „a homok elfut, a föld megmarad”. Persze tegyük hozzá, Eke Angéla remeklése Sajó Sándor versrettenetének, Az akácfának az előadása, amely nem mond sem többet, sem kevesebbet, mint „Magyar fa vagy, az is léssz örökké…” Kinek, mi jár, akácügyben lássuk be, mindenki megtette a magáét. Legyen igazi költő, vagy versfaragó, mint a levetített beszédrészletek mutatják, politikus jobbról, avagy balról. Minden és mindennek az ellenkezője – a széljárás, az aktuális történelmi emlékezet szerint.
Eke Angéla, Homonnai Katalin.
Kis magyar abszurd – illik a már-már elkoptatott meghatározás a történetre és előadására, amely nem kíméli nézőjét, ha gondolatébresztésről, tudás- és tapasztalatátadásról, vagy éppen szórakoztatásról, keserédes nevettetésről van szó. Valóságosak a felvetett kérdések, legyen szó magyarságtudatról, menekültekről, befogadásról, kirekesztésről, akár klímaváltozásról, ökotudatos világlátásról. És az alkotók kritikusan, szellemesen, magas színvonalon, az ironikus és önironikus játékalkalmakat sem kihagyva mutatják meg a történeti, szociológiai egymásba kapcsolódásokat. Ahogy az akác gyökerei is összefonódnak a föld mélyén, úgy láttatják a politikus magatartást, a színházat, a lecture performance legjobb elemeit.
(A képeket Csányi Krisztina készítette.)