(Szerző: Iván Gizella/Újnépszabadság) Ülök az asztalnál, a fejemen egy bőrkötéses Jókai. A hónom alatt egy seprőnyél. Eszem. (A nyitó képen: a Pedagógusok Demokratikus Szakszervezete (PDSZ) demonstrációja; az új Nemzeti alaptanterv (NAT) és a szakképzés átalakítása ellen tiltakozók 2020. február 14-én. – Fotó: MTI/Balogh Zoltán)
Az asztal megterítve, szépen,
mint mikor vendégség van nálunk. Anyu kitálalja a levest, a fejem előre biccen,
a könyv szerencsére oldalra.
Még egyszer, szól szigorúan anya.
A szemüveg fölött igazán szúrós tekintettel néz rám. Emelem a kanalat, sikerül.
Ám amíg elfogy a leves, szegény Jókai többször a szőnyeg szélére kerül. Azért
ügyes voltam, egyszer sem esett a leveses tányérba. Gondolom anyu ezt a
lehetőséget is bekalkulálta, hiszen minden kiszámított előre.
Amikor a kisujjam képes volt a késen ágaskodni, azt sem hagyta szó nélkül. Na,
szóval meg kellett tanulni illő módon enni, s minden evőeszközt illően
használni. Hatéves lehettem, de azóta is minden mondata, tanítása a fejemben és
a kezemben van.
Bevallom, abban az időben nagyon nem tetszett, később, felnőttkoromban viszont,
egy-egy fogadáson, vagy vendégségben mindig eszembe jutott, megérte a könyvvel
és a seprőnyéllel kínlódni.
S ez jut eszembe ma is, mikor gyerekeket, tiniket látok enni éttermekben.
Sajnos, nincs étkezési kultúránk. Jó, mondhatjuk azt is, hogy nem volt
gyerekszobájuk, de az olyan snassz lenne. Mert a jó modor, az illő és kulturált
viselkedés nem a gyerekszoba lététől, vagy nem lététől függ.
Manapság sok szülőnek nincs ideje a munka mellett még azzal is foglalkozni,
hogy a gyerek szépen eszik, vagy sem. A legtöbb nő nem háztartásbeli, hanem
dolgozó nő. S annak örül, ha eszik a gyerek. Az, hogy fogja a kést, villát,
mellékes.
Mi még politechnika-órán tanultunk meg teríteni, sőt főzni is. Tésztát is
gyúrtunk, hímezni, varrni, kötni, horgolni is kellett. Nekem egyik sem lett a
kedvencem.
Természetesen ezeket ma is meg lehet tanulni, ha nem sikerült otthon, a
különféle főzőtanfolyamokon. A helyes terítést is, mint minden egyebet el lehet
sajátítani, könyvekből.
Jómagam azért jobban örülnék annak, ha a viselkedést, az élethez szükséges
tudást a gyermekeink, unokáink nem csak a netről lemásolt információkból
szereznék meg, hanem a szülői példamutatás, tanítás is segítene ebben.
No, persze, háborodnak fel mindjárt a kedves szülők, mikor? Semmire sincs idő.
A gyerek hazamegy a suliból, ahol megtanulta a pálinkafőzés csínját-bínját,
bevágja a táskát a sarokba, felfal egy darab pizzát és felteszi a fejhallgatót
a fülére, azonnal ki is zárja a külvilágot. Sok szülőnek esélye sincs nevelni,
tanítani, vagy uram bocsá’ feltenni egy könyvet a fejére.
Az ilyen és hasonló tanításokra ott van a nagyszülő. Ott van?
Nem is olyan biztos. Az egyik barátnőm azt mondta erre, hogy gondolod, hogy én
fogom szekírozni az asztalnál az unokámat? A kényeztetés a dolgom, nem akarom,
hogy rám haragudjon a gyerek.
Akkor marad a NAT.
Szóval, abban az időben, jó nem akarok teljesen a múltba révedni, de igaz, ami
igaz, az iskolának is jutott arra ideje, hogy a gyerekek nevelésének egy részét
a szülőktől átvegye. De hát nem volt NAT, mit csináljunk.
Abban az időben, jaj, istenem, már öregszem, hogy folyton a régmúltat hozom
elő, ha a tornaórán baleset ért valakit, a szülőt még akkor is perceken belül
értesítették, ha nem volt otthon telefonja.
Ma pedig előfordul, s ezt biztosan tudom, hogy egy kisdiák egész nap törött
ujjal ülte végig a tanítást, de a tanárok közül senki fel nem hívta a szülőket.
De még egy jeges borogatást sem tettek a dagadt, belilult ujjakra.
Másnap pedig, amikor a gyermek begipszelt kézzel ment be az iskolába, az egyik
szülő bement vele az osztályterembe, azt meglátta az igazgató, aki ezért szót
is emelt. De elég hangosan. Nem tudja a kedves szülő, hogy nem lehet bemenni az
osztályterembe? Az, hogy egy törött, begipszelt kézzel a gyerek nem tudja még a
kabátját sem levenni, nem érdekes.
De van NAT, s annak kell megfelelni.