Meggyőződésem, hogy a hazaszeretetnek a szűkebb pátria szeretetéből kell kiindulnia, és csak innen térben és időben tágulva juthat el a nemzet és a hon iránti elkötelezett kötődéshez. A Tabán a ma Budapestnek nevezett főváros I. kerületének még élő tájegysége, történelmi városrésze, függetlenül attól, hogy az 1930-as évek közepétől kezdve a 20. század különféle városrendezési szempontjai, szanálásai fokozatosan tüntették el házai és utcái zömét, nem pedig a háborús pusztítások. Mégis a lokálpatriotizmusnak köszönhetően sok olyan anyag maradt meg itt a múltból, ami egy ilyen kötet összerendezéséhez szükséges. Ez a kötet tehát „a leletmentés, az emlékezés és elandalítás elegye, de az életképesség bizonyítéka is” – ahogy azt bevezetőjében Buzinkay Géza, a Várbarátok Körének vezetője írja.

I. „Tabán, a világ legöregebb városa” – így kezdődik Vecsey András összeállítása Reischl-Rév Sándor azonos című, 1966-ban kiadott írása alapján. Vigyázni kell a romantikusan elfogult megfogalmazásokkal, pl. ezt a címet, így, mindenképpen túlzásnak érzem. Attól, hogy „az ősember gyógyfürdőhelye” (sic!) volt errefelé, vagy, hogy kelták és egyéb további kultúrák nyomai is fellelhetők a vidéken, még nem nevezhető legrégibb városnak egy földrajzi tájegység, amelyik ráadásul sosem volt önálló város. (Egyébként Damaszkuszt tartják a világ legöregebb városának.) A tárgyi leletek mellett a szerző feltételezései feltételezések, nem igazán bizonyítékok erre.

A római kor után honfoglaló őseink, majd a rácok (szerbek, illírek, albánok, bosnyákok), később a törökök is itt hagyták nyomaikat; ez utóbbiaktól származik a hely neve, továbbá több fürdő megépítése is, melyek közül három mai is megvan. Ők adták századokon át a terület „idegenforgalmi” vonzerejét. Ez aztán magával hozta, hogy vendéglők, fogadók és szállodák is bőségesen voltak errefelé. A tanulmány kitér a vidék neves szülötteire, lakóira, vendégeire is, mint Semmelweis Ignác,Virág Benedek, Giacomo Casanova, Krúdy Gyula, továbbá iskoláira, kereskedelmére és szőlőművelésére, majd egykor itt élt nevek felsorolásával siratja el a múltat.

Ez a fejezet – eltekintve az általam kifogásoltaktól –, olvasmányosságával és személyes visszaemlékező jellegével a kötet legizgalmasabb része.

II. A tabáni „Szent Öreg” sírharca a nemzeti lélekért (1938-1998). A kötetnek ez a fejezete Fischer Árpád gyűjtése alapján, Jankóné Pajor Ildikó munkájával egyfajta sajtószemle a Tabáni Helytörténeti Gyűjtemény és Dokumentációs Központ anyagából. A fejezet középpontjában a Szent Öreg, azazVirág Benedekköltő és pálos szerzetes áll, aki 33 tabáni év után itt halt meg, de mert a tabáni temetőt is felszámolták, hamvai sok hercehurca után végül a Kerepesi temetőben leltek végleges nyugalomra.

III. A tabáni plébánia története című fejezet dr. Völgyesi Levente munkája. Áttekinti a templom építészettörténetét és az egyházközség életét a kezdetektől 1868-ig, majd külön kitér Dégen Jenő és Ziehrer Károly plébánosok idejére, illetve Leimeter János plébánosi működésére. Az egyházközség élete külön fejezetrészben tekinthető át, különös tekintettel arra, hogy ez a szerveződés még ma is létezik.

IV. Vecsey András a mai tabáni életről is szól, rövid, önálló fejezetben, kiemelve, hogy a Döbrentei utca 9. alatt található Tabáni Helytörténeti Múzeum ingyen rendelkezésére áll az érdeklődőknek, akiknek ez a kötet az érdeklődését felkeltette.

Az V. rész a szerzőkről ad némi képet, a VI. pedig Vecsey Márk fordításában német nyelvű összefoglalása az eddigieknek.

VII. A Tabán hangulata egykor – Grexa Gyula fotói alapján. Egy Somogyi Aladár által rajzolt kis Tabán-térkép segít a könyvben olvasott helyeket némiképp beazonosítani, majd további hangulatos fekete–fehér fotók idézik a még így dokumentálható múltat. Nagyon jó, elidőzve ezeken a felvételeken, ízlelgetni a régi neveket, gondolatban kószálni ezeken az utcákon, udvarokon, de az sem tagadható, hogy a házak állagán szinte mindenütt meglátszik: rég megérettek a renoválásra, nem csoda tehát, ha a terület felszámolásáról döntöttek egykoron.

A kötet képszerkesztése egészében is külön dicséretet érdemel, az anyag bőséges, és nagyon jó, hogy sokszor a régi felvétel látószögét megtalálva párhuzamba állíthatjuk a táj korábbi és mai képét. Ez persze leginkább csak száz valahány évre tud visszatekinteni, mert régebbi ábrázolt dokumentumok nemigen maradtak fenn a terület látképi múltjáról.

Aki szereti fővárosunkat, szinte kikerülhetetlen, hogy ne vegye kézbe ezt a kiadványt, olyannyira nívós a várostörténeti munkák között is. Így Zórád Ernő legendás tabáni rajzai mellett – amelyek itt nem szerepelnek –, még egy könyv idézi az egyszer volt budai, rácvárosi világot az olvasónak.

A régi Óbuda hangulatához hasonlítható csak a legendás Tabán, így aki ma kézbe veszi a hangulatos kötetet, elgondolkozhat azon, hogy mi érdemesebb: egy városrészt egész hangulatában megmenteni az enyészettől, vagy kihasználva a drága telekárakat bontani, és újjal beépíteni mindenütt. Érvek mindkét félen vannak, nekünk, laikusoknak pedig megmarad az emlék, hála a lelkes lokálpatriótáknak és kiadóknak.