Egy méltatlanul elfelejtett, hazájában elmarasztalt, majd részben rehabilitált svájci diplomata embermentő akciójáról egy minap megjelent könyv. (Alexander Grossman: Nur das Gewissen – Carl Lutz und seine Budapester Aktion: Geschichte und Porträt) kapcsán

Szörnyű időkben bátornak lenni – hőstett. Okosan bátornak lenni ennél is több: a hősiességnek (ha egyáltalán léteznek fokozatai) a magasiskolája. Voltak ugyanis olyan emberek, nők, férfiak, akik nem fegyverrel a kezükben küzdötték végig a háborút, megjárván a frontok poklát, hanem látszólag biztos állásokból, védettnek tetsző hivatalok íróasztalainál harcoltak több-kevesebb sikerrel embertársaik megmentéséért. Ilyen volt Carl Lutz, Svájc budapesti követségének konzulja a II. világháború legválságosabb esztendeiben.

Az Appenzell kantonban, 1895-ben született Lutz 18 évesen Amerikába ment szerencsét próbálni. Előbb St. Louisban dolgozott, majd a virginiai Warrentonban tanult. Később Washingtonban, a svájci követségen helyezkedett el, ott ismerkedett meg feleségével, Gertrud Fankhauserrel is. Lutzot 1934-ben a brit mandátumú Palesztinába helyezték, öt év múltán visszatért Bernbe, ahonnan 1942. január 1-jével kinevezték Budapestre konzulnak, ő vezette a követség védőhatalom-osztályát; a Magyarországgal hadban álló tizenkét állam érdekeit képviselte.

Kezdettől fogva több volt, mint diplomata. Nem szorult fáradságosan kiépített információs csatornákra ahhoz, hogy az első pillanattól lássa: szörnyű események fenyegetik Magyarországot, a lakosságot, és főként a faji „törvények” sújtotta százezreket. Tisztában volt azzal, hogy ha többet tesz hivatali kötelességénél, ha a lelkiismeretére hallgat és veleszületett embersége vezérli tetteit, akkor sok életet megmenthet.

Mihelyt kitudódott, hogy a magyar hatóságok a fasiszta megszállók sürgetésére megkezdték előbb a vidéki, majd pedig a fővárosi zsidóság elkülönítését, koncentrálását, később deportálását, mindenekelőtt Auschwitzba. Lutz jelentéseiben a svájci kormány sürgős tiltakozását követelte. Bern szigorúan megtiltotta diplomatáinak, hogy akárcsak nem ­ tetszésüket is kifejezzék a magyar külügyminisztériumban. Lutz tehát Maximilian Jaeger svájci követ javaslatára a Nemzetközi Vöröskereszt budapesti irodavezetőjét kérte föl, hogy energikusan tiltakozzék a magyar és a német hatóságoknál a deportálások ellen.

Angelo Rotta nuncius, vatikáni követ az 1058/44. számú, 1944. május 15-i levelében juttatta el a Szentszék erélyes tiltakozását a magyar külügyminisztériumhoz. Csupán Budapesten 1944 nyarára 2681 házat jelöltek meg sárga csillaggal. Június 20-ig 427 400 magyar állampolgárt hurcoltak el embertelen körülmények között a haláltáborokba.

Semmit sem használt a magyar zsidóság elhurcolása elleni külföldi tiltakozás. Ezért Lutz konzul más eszközhöz folyamodott. A Nemzetközi Vöröskereszt budapesti főmegbízottja, Jean de Bavier közvetítésével érintkezésbe lépett Krausz Miklóssal, a Magyar Zsidók pro Palesztina Szövetsége bevándorlási osztályának a képviselőjével. Krauszt fölvette a svájci követség alkalmazottjának, akinek ebben a státusban már nem kellett viselnie a sárga csillagot, egyúttal megszervezték a kivándoroltatási osztályt is.

Elsőként nyolcezer zsidó család számára szerzett Lutz biztosítékot a magyar és a német hatóságoktól (szerfölött hosszúra nyúlt tárgyalások után) arra, hogy idővel kivándorolhatnak Palesztinába. A magyar és német írásos engedély alapján Lutzék svájci hivatalos oltalom alá vették ezt a nyolcezer családot. Mihelyt azonban széles körben ismertté vált, hogy a svájciak diplomáciai védelmet nyújtanak az üldözötteknek, valósággal megostromolták az életüket menteni akarók a volt am erikai követség épületében, a Szabadság téren berendezett kivándorlási osztályt. Sok száz zsidó család költözött be a diplomáciai mentességet élvező épülettömbbe. Ezért Lutz konzul kibérelte az ugyancsak V. kerületi, Vadász utca 29. számú kétemeletes épületet (az „üvegházat”), és azontúl már ott intézték az adminisztrációt.

A svájci alkonzul, Carl Lutz hivatalos fényképe.

Az immár hatásosan működő svájci követségi mentőakciót nem nézte jó szemmel az akkori berni vezetés. Megtiltotta egyéni útlevelek kiállítását, még az átutazó vízumok kiadását is. A lelkiismerete parancsára, humanista meggyőződésből cselekvő svájci diplomata „túljárt” hivatali főnökei eszén, és – Jaeger követ hallgatólagos beleegyezésével – megkezdte a svájci csoportos útlevelek kiállítását mindazoknak, akik Palesztinába érvényes kiutazási igazolással rendelkeztek. Amin el-Husszeini, a náci szolgálatban álló, Berlinben élő arab főmufti erre 1944. június 22-én levelet intézett a magyar külügyminiszterhez: „…Miközben én csodálatomnak adok kifejezést azon rendszabályok felett, amelyeket a magyar kormány a zsidók ellen hozott… kérném a magyar kormányt, hogy az illetékes hatóságoknak minden olyan szükséges parancsot adjon ki, amely a zsidókat kivándorlásukban megakadályozza, és találjon rendszabályokat, hogy megszűnjék a zsidóknak a Palesztinába való nyílt vagy titkos kivándorlása.”

Közben Horthy 1944. július 7-én „határozott utasítást” adott a zsidók további deportálásának a megszüntetésére. A háttérben V. Gusztáv svéd királynak, az egyházaknak, az amerikai kormánynak, a semleges államok budapesti követeinek, a nemzetközi sajtónak, valamint a kormányzó saját hozzátartozóinak az erős tiltakozása, nyomása állt. De a tízezreket halálba hurcoló vonatok másfél hét múltán újra elindultak Auschwitz, Dachau és a többi haláltábor irányába.

Július 19-én ugyanis Adolf Eichmann, a magyarországi deportálások főszervezője utasítást adott a Gestapónak és néhány SS-különítménynek: vagonírozzák be a kistarcsai és a sárvári gyűjtőtáborban található zsidókat. Mire a külföld tiltakozhatott, a szerelvények már meg is érkeztek a koncentrációs táborokba.

Július 9-én érkezett Budapestre Raoul Wallenberg, a legendás emlékezetű svéd diplomata, akinek első útja Lutzhoz vezetett. (Aligha csupán feltételezés, hogy Amerikából és később Palesztinából már régebben ismerték egymást!) Wallenberg csak ezután kezdett tárgyalni a magyar kormánymegbízottakkal: részesítsék ugyanolyan elbírálásban a svéd útlevéllel rendelkező magyar zsidókat, mint amilyent a svájci Lutz védencei élveznek. Friedrich Born, a Vöröskereszt új budapesti fődelegátusa szintén ezt kérte. Sikerült is neki részben gyermekotthonokban, részben a budapesti gettóban hatezer-nyolcszáz gyermeket megmentenie.

Ugyanezekben a napokban kezdte meg tevékenységét Valdemar Langtet svéd egyetemi lektor, akit a Svéd Vöröskereszt fődelegátusává neveztek ki. Ő is védőlevelek ezreit adta ki, de az október közepén hatalomra jutott nyilasok nemigen respektálták ezeket. A semleges hatalmak Budapesten akkreditált képviselői, Angelo Rotta apostoli nuncius, Carl Ivan Danielsson svéd miniszter, Carlos de Liz-Texeíra Branquinho portugál, Angel Sanz-Briz spanyol, Antoine J. Kilchmann svájci ügyvivő augusztus 21-én jegyzéket intézett Horthyhoz a deportálások megszüntetésére. Lényegében sikertelen maradt a diplomáciai tiltakozás. A Szálasi-puccs, a nyilas hatalomátvétel után még súlyosabb helyzet állt elő. Lutz konzul továbbra is síkraszállt a svájci védelem elismertetéséért, amelyért „ellentételül” a nyilasok a saját rendszerük elismerését követelték…

Lutz 1944 őszén már nem kapott hivatalos svájci útleveleket hazulról. Sikerült viszont a magyar hatóságoknál kiharcolnia, hogy elismerjék a „svájci védőútlevelet”, azt az okmányt, amelynek tulajdonosa külföldi állampolgár ugyan, de akként tekintendő, mint akinek érvényes útlevele van. Rögtön tízezer példányt nyomtatott ebből a dokumentumból, és osztott szét munkaszolgálatra behívott 14–60 év közöttieknek. Vásárolt a svájci diplomata még egy épületet, ahol nagy mennyiségű élelmiszert halmozott föl a követségen és a védett házakban rejtőzködő négyezer ember ellátására.

Tárgyalásairól Lutz konzul persze rendszeresen tájékoztatta a semleges követségeket. Wallenberg is, Born is azonnal akcióba lépett, és sikerült kieszközölniük mintegy 16 ezer zsidó számára a kiutazási engedély kiadását Svájcba, Svédországba, a Vatikánba és Spanyolországba. Lutz, Wallenberg és Born úgy döntöttek, hogy egyelőre nem ültetik vonatra ezeket a menekülteket, mert a németek és magyar kiszolgálóik azonnal lecsapnának rájuk, és a biztos külföld helyett a náci haláltáborokba vinnék őket a szerelvények.

Carl Lutz és diplomatatársai a nyilasterror hónapjaiban majdnem akkora veszélybe kerültek, mint védenceik, akik közül sokat – hiába volt érvényes és valódi útlevelük, külföldi állampolgárságot, védelmet bizonyító okiratuk – elhurcoltak, legyilkoltak. Szálasi fegyveres bandái egy percig sem törődtek a diplomáciai mentességgel, még a védett épületekbe is betörtek, gyilkoltak, fosztogattak. Itt kell megjegyeznünk, hogy csökkentette a külföldi védőhatalmak okmányainak az értékét a sok rosszul elkészített hamisítvány is: ezekkel lelkiismeretlen személyek kereskedtek az üldözöttek, az utolsó szalmaszálba is belekapaszkodók, az életüket ösztönösen menteni akarók körében.

Hivatalos statisztika szerint Magyarország 1941. évi határain belül 825 007 zsidó élt; 625 ezer embert hurcoltak el a magyar hatóságok közreműködésével a haláltáborokba. Miként a Carl Lutzról szóló könyvében Alexander Grossmann írja: a svájci diplomata és követői 105 ezer embert mentettek meg bátorságukkal, azáltal, hogy mindenekelőtt lelkiismeretükre hallgattak.

Hazájába visszatérvén Lutzot súlyosan elmarasztalták: „túllépte illetékességi területét”. Csak három évvel a nyugdíjazása előtt, 1958-ban rehabilitálták; főkonzullá nevezték ki, de a fizetését akkor sem emelték fel a rangiához mérten. 1975-ben hunyt el. Izraelben utcát neveztek el róla. Vajon Budapesten utca, tér vagy legalább egy emléktábla miért nem örökíti meg a nevét?

A „Képes 7”-beli cikk (és a szerző számos Lutz-publikációja) megjelenése óta sok év, évtizedek teltek el. Föltehetően (nem szeretném magamnak vindikálni a dicsőséget!) a Magyar Hírlapban és más sajtóorgánumokban megjelent írások is hozzájárultak ahhoz, hogy végül is Budapest, a polgármesteri hivatal illetékesei rádöbbenjenek: a II. világháborús embermentők már rég megérdemelték, hogy nevüket közterületek is megörökítsék. Így lett a rengeteg szörnyű gyilkosság helyszíne, a dunai rakpart XIII. kerületi része Carl Lutz rakpart. Ekként kapott emlékszobát Carl Lutz az V. kerületi Vadász utca 29. alatt, az Üvegházban, és 1991-ben méltó emlékművet (Szabó Tamás alkotását) a svájci Carl Lutz Bizottság és a Fővárosi Közgyűlés összefogásának köszönhetően Budapesten, a VII. kerületi Dob utca 10. alatt. Budán, a Várban, a Táncsics Mihály utca 1. számú ház (a valamikori Brit Nagykövetség) oldalán tábla őrzi Carl Lutz emlékét, aki legalább 60 ezer ember életét mentette meg a vészkorszakban. Hazájában, Bernben 2018. február 12-én (!)  a szövetségi parlament nyugati szárnyában üléstermet neveztek el Carl Lutzról. (Az elfeledett hősről készült film itt megtekinthető.)

Svájci védelem alatt: Carl Lutz története 

Agnes Hirschi-Grausz és Charlotte Schallié, PhD ma délelőtt, e cikk megjelenésével egyidejűleg a Facebookon élőben közvetített előadást tart Carl Lutz svájci konzulról, aki a 2. világháború idején legalább 60 ezer embert mentett meg. Történészek Lutznak tulajdonítják a holokauszt idején lezajlott legnagyobb polgári mentőakciójának megszervezését. Az egykori svájci diplomatát az izraeli Yad Vashem Intézet a Népek Igazának nyilvánította, és háromszor jelölte Nobel-békedíjra.

Az előadókról: Hirschi Ágnes holokauszt-túlélő, Carl Lutz mostohalánya. Ágnes budapesti gyermek volt, és szemtanúja volt apja hősies cselekedeteinek a zsidó menekültek megmentésében. Az utóbbi két évtizedben a világot bejárta, előadásokat tartott a diplomáciai mentésnek a holokausztban betöltött szerepéről.

Charlotte Schallié a germanisztika professzora a Brit Kolumbiai Victoria Egyetemen. Kutatási területei az 1945 utáni német irodalom és film, emlékezet-tanulmányok, vizuális történetmesélés, a zsidó identitás a kortárs kulturális diskurzusban, a holokauszt tanítása és megismerése, valamint az emberi jogi oktatás.

Hirschi és Shallié együtt szerkesztette a (magyarul is megjelent) Svájci védelem alatt című dokumentumkötetet.

A Az újságíró archívumából – Lutz: legenda és valóság 60 ezer ember megmentőjéről bejegyzés először Infovilág-én jelent meg.

Nincs lőparancs az osztrák–magyar határon Csütörtök hajnalig tartó megbeszélésen tisztázták magas beosztású magyar és osztrák illetékesek a közös határon kedden éjszaka történt tragikus esemény körülményeit. Emlékezetes, hogy a 36 éves Kurt Werner Schulz NDK-állampolgár a magyar–osztrák államhatáron való erőszakos áttörése közben végzetes lősebet kapott a szolgálatát és kötelességét teljesítő magyar határőr fegyverétől. A határeseményeket kivizsgáló bizottság Kőszegen megtartott ülésének résztvevői természetesen megtekintették a helyszínt Lutzmannsdorf–Répcevis–Peresznye térségében.  Kihallgatták a szolgálatban volt határőrt, valamint Schulz ugyancsak NDK-állampolgárságú élettársát.

A határeseményeket vizsgáló bizottság ülése után a két küldöttség vezetői nyilatkoztak a burgenlandi rádiónak. Dr. Helmuth Zwettler, az osztrák belügyminisztérium miniszteri tanácsosa elmondta:

Megállapították, a magyar határőrség egy tagja megsértette az osztrák határt, és ezért a magyar fél mélységes sajnálkozását fejezte ki. Az is igaz, hogy a fegyver a határsértővel való dulakodás közben, a határőr akaratától függetlenül sült el. Az is tisztázódott, hogy a szerencsétlenül járt férfi élettársát és gyermeküket a magyar határőrség tagja nem hozta vissza erőszakkal magyar területre, mindketten a saját elhatározásukból cselekedtek. A részletekből összeállt eredményt az osztrák és a magyar kormány elé terjesztik jóváhagyás végett. „Az osztrák bizottság elnökeként szeretném hangsúlyozni, hogy a magyar fél minden tőle telhetőt megtett azért, hogy a legtárgyilagosabb és legszakszerűbb vizsgálatot folytathassuk. Ebből a célból bárhova belépésünk lehetett.”

A rádióriporter kérdésére az osztrák tisztviselő leszögezte: a közös bizottság alapvető feladata az események pontos kivizsgálása, a tények rögzítése. Nem hatásköre külpolitikai következtetések levonása.

Dr. Görög János, a Külügyminisztérium nemzetközi jogi főosztályvezetője, a határeseményeket vizsgáló bizottság elnökhelyettese a kismartoni rádió munkatársának érdeklődésére megerősítette: nem irányult fegyverhasználatra a határőr szándéka. Az tény, hogy magyar részről határsértést követtek el, és a halált okozó lövés is osztrák területen dördült el. Mindent megteszünk, hogy az illetékes magyar igazságügyi hatóságok a valóságnak megfelelően zárják majd le az ügyet, amelynek megtörténtéért mély sajnálkozásunkat fejezzük ki.

Van-e lehetőség és remény arra, hogy a jövőben ilyen vagy hasonló tragikus esemény ne forduljon elő? Egyáltalán: van-e magyar részről valamiféle hivatalos eligazítás a határőrség tagjai számára, hogy miként bánjanak az NDK-beli menekülőkkel? – kérdezte a magyar diplomatát az osztrák rádióriporter.

– Természetesen vannak törvényesen meghatározott irányvonalak, de a jelenlegi helyzetben a megoldás kulcsa nem a mi kezünkben van. Minden érdekelt fél tárgyal. E megbeszélések azonban még nem értek véget. Reméljük, hogy a két német állam megtalálja az elfogadható megoldást.

Ugyanakkor szeretném újólag leszögezni: határőrségünk tagjainak nincs lőparancsuk. Csak jogos önvédelemből használhatják szolgálati fegyverüket. Ez is bizonyíték arra, hogy az utóbbi időben semminemű fegyveres incidens sem fordult elő.

Magyar és osztrák részről egyaránt annak a meggyőződésnek adtak hangot, hogy e sajnálatos és egyedi eset nem hathat kedvezőtlenül országaink jószomszédi kapcsolataira és a határőrizeti szervek együttműködésére.

Távozás titokban, éjszaka

– Szűkszavú közlemény tudatta: Nyugatra távoztak az NDK-állampolgárok a budapesti NSZK-nagykövetségről. Szeretnénk megismerni a mindvégig titokban tartott akció részleteit. Beszélhet-e róla dr. Alföldy Árpád, a Magyar Vöröskereszt főtitkár­helyettese?

– Most már igen, bár továbbra is vannak részletek, amelyek nem publikusak. Elöljáróban: a második világháború vége óta ismeretes úti okmány a Vöröskereszt Nemzetközi Bizottságának az útlevele. Azóta mintegy félmilliót adtak ki belőle, tavaly háromezer-kettőszázat. Ugyanezzel az okmánnyal jöttek Budapestre a szófiai magyar nagykövetségen menedéket keresett erdélyi magyarjaink is.

– Mire jogosít a Vöröskereszt genfi központjának passzusa?

– A csupán egy alkalommal használható okmány csak akkor érvényes, ha benne van a használóját fogadó ország vízuma, s annak az államnak a kiutazási engedélye, ahonnan távozni kíván. A vöröskeresztes útlevelet csak végső esetekben adják ki, amikor más megoldás nem kínálkozik egyének kiutazására.

– Miután a magyar illetékesek döntöttek a budapesti nyugatnémet nagykövetségen tartózkodó keletnémetek kiutazásának az engedélyezéséről, a Vöröskereszt Nemzetközi Bizottsága – a Magyar Vöröskereszt közreműködésével és sokoldalú személyes­technikai segítségével – vállalkozott a napról napra kényesebb ügy megoldására.

 – Bizonyára nem keveset tett nemzeti Vöröskeresztünk, ha az ügyben érdekeltek nagyrabecsüléssel és köszönettel nyugtázták közreműködését…

– Ez a szervezőmunka is kötelességeink közé tartozik.

– Mikor tudták meg a leginkább érintetek: kiutazhatnak?

– Csak röviddel az indulás előtt. A Vöröskereszt Nemzetközi Bizottságának munkatársai mindegyikükkel személyesen beszéltek, megtudakolván, hogy valóban szabad akaratukból és elhatározásukból kívánják-e elhagyni az NSZK-külképviselet épületét, és akarnak-e másik országba áttelepülni. Csak az egyértelmű igen után véglegesítettek a genfi kollégák az úti okmányokat.

– Milyen repülőgéppel utaztak Budapestről Bécsbe?

 – Elégedjen meg azzal, hogy egy régen semleges állam felségjelét viselő repülőgéppel. Viszont hadd köszönjem meg mindazoknak, akik szerdáról csütörtökre virradóan segítettek: biztosították a kiutazók útvonalát és szabaddá tették a légteret a 101 főnyi csoportnak és kísérőinek. Jómagam akkor nyugodtam meg, amikor csütörtök hajnali háromnegyed négykor egyik munkatársam hívott: az akció sikerrel végződött.

A menekültsegítés jó módszernek kínálkozik – Keletnémet kolónia Burgenlandban?

Ausztriában továbbra is az egyik legégetőbb belpolitikai gond az országba menekültek ügyének a megoldása. Ismeretes, hogy a szövetségi kormány határozata értelmében megszüntetik mindazon külföldiek központi keretekből való ellátását, támogatását, akiket az illetékes belügyi szervek nem minősítettek menekültnek. Itt mindenekelőtt a lengyelekről és magyarokról van szó: őket ugyanis még a legnagyobb jóindulattal sem lehet az ENSZ genfi konvenciója értelmében politikai vagy egyéb üldözötté, azaz menekültté nyilvánítani, tekintettel mindkét ország liberális, demokratikus közállapotaira. A sok ezer magyar és lengyel (gazdasági) menekült tehát vagy visszatér a szülőhazájába, vagy megpróbál valamiféle helyi (osztrák) támogatót, befogadót szerezni magának, családjának, akinek a segítségével addig létezhet, amíg sorsa jobbra nem fordul.

Karl Kaplan, az Osztrák Néppárt burgenlandi tartományi szervezetének titkára – belátván, hogy a menekült(jelölt)ek társadalmi, egyházi és Vöröskereszt-megsegítése is kevésnek bizonyul – javasolta: telepítsék le ezeket az embereket családostul a legkeletibb osztrák tartományban. A gondolatot támogatja az Ausztriában nagyhatalmú gazdasági-kereskedelmi kamara is.

Azzal érvel, hogy a ma még külföldiek által csökkenthető, bizonyos esetekben megszüntethető a térség fejlődését ugyancsak hátráltató szakemberhiány. (Tudniillik: miként nálunk Szabolcsból, akként az ausztriai Burgenlandból is az ország fejlettebb vidékeire vándorolt el a munkaerő, tízezrek pedig ingáznak.) Csatlakoztak a néppárti kezdeményezéshez a politikailag erősnek számító burgenlandi Zöldek is.

A Magyar Hírlap munkatársának tegnap délután Kaplan néppárti titkár elmondta:

– Sajnálatos jelenség, hogy Burgenland lakossága fogy, az ezredfordulóig mintegy ötszázalékos csökkenéssel számolhatunk. Ez is az oka a munkaerőhiánynak. Az a tervünk, hogy az NDK-ból Magyarországon át hozzánk menekülő keletnémeteket megpróbáljuk itt marasztalni. Viszonylag jól képzett és fiatal munkaerőről van szó, akivel még nyelvi problémáink sincsenek.

Főként Dél-Burgenlandban sok az üresen álló ház, lakás; helyi támogatással rendbe tehetők, berendezhetők. A tartomány vállalatai, az idegenforgalom, a könnyűipari cégek tárt karokkal várnak akár több ezer új munkavállalót is – mondta Karl Kaplan, a néppárt burgenlandi titkára.

A Az újságíró archívumából: Távozás titokban, éjszaka, Vöröskereszt-útlevéllel bejegyzés először Infovilág-én jelent meg.

A Nemzetközi Vöröskereszttől (IFRC) lehívott sürgősségi katasztrófa- és segélyalapból (DREF) megvalósuló segélyezést a Magyar Vöröskereszt ma kezdte meg a térség egyik leginkább érintett településén, Nyírmadán.

Június 27-én heves vihar pusztított az ország keleti részén, amely hatalmas károkat okozott számos Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei településeken, többek között Nyírmadán, Nyírkarászon, Pusztadoboson és Rétközberencsen. Az esőzések következtében legalább 2500 épület tetőszerkezete sérült meg és 30 családnak az otthonát is el kellett hagynia, mert az életveszélyessé vált. A vihar a konyhakerteket és a termést sem kímélte, így sok család megélhetése is veszélybe került.

A sürgősségi (DREF-) alap a nemzetközi humanitárius szervezet összes tagja számára elérhető, a Magyar Vöröskereszt hetedik alkalommal vette igénybe a segélyalapot. Aki adakozni szeretne a viharkárosultak javára, az a Vöröskereszt honlapján elérhető adományozó felületen közvetlenül megteheti.

A Nemzetközi Vöröskereszt-segítség a szabolcsi viharkárosultaknak bejegyzés először Infovilág-én jelent meg.