Báj, elegancia és humor a kötőanyag. Nem véletlen, hiszen az angol filmekben általában mindez alap, miként a személyiségábrázolás is: finom ecsetvonásokkal és meggyőzően. Itt egy jó, vagy jónak vélt sztoriért nem adják fel az árnyalatok bemutatását, a pszichológiai megközelítést sem.
Ezért lehet szeretni és magunkénak érezni az ilyen mozit, mi több az első pillanatokban felismerni, hogy bizony ez afféle szigetországi termék. Az európai filmnek mind a mai napig sajátos szegmensei a kontinens ezen fertályán készült darabok, legyenek bár angol, skót, walesi, és legalább ennyire az ír opusok is.
A „Mrs. Harris Párizsba megy” felemelő mese arról, hogy követnünk kell álmainkat. Paul Gallico 1958-i regényében Párizsba küldi a keményen dolgozó takarítónőt, hogy Christian Dior tervezte ruhát vegyen magának. A szívmelengető történet – egy négy regényből álló sorozat első kötete – számtalan olvasónak szerzett örömet az évtizedek során. Így első nekifutásra akár legyinthetnénk, mondhatnánk: avíttas romantika. Csakhogy erről szó sincsen, ezzel a valóban filmre kívánkozó mesével nem lőttek mellé az alkotók. Persze, a távoli múltban játszódik, édes-bús, de szinte tanmese, amit jó szívvel fogadunk.
Egy özvegy londoni asszonyság az 1950-es években beleszeret egy alkalmi Dior-ruhába, és úgy dönt, hogy neki is kell szereznie egy ilyet. Gürcöl, kuporgat és szerencsejátékra adja a fejét, hogy előteremtse a szükséges pénzt az álmára, majd miután néhány nehéz pillanat után ez sikerül, nekivág az egy életre szóló párizsi kalandnak, ami nem csak az öltözködését változtatja meg, de átírja a Dior divatház jövőjét is… Ekként a mese. Tovább is van, írjam még? A poén elárulása helyett álljon itt annyi: merjünk álmodni, találjuk meg a valódi önmagunkat, rejtett belső titkainkat, úgy, hogy soha nem adjuk fel.
Ada Harris nem hétköznapi asszony. Javíthatatlanul kedves mindenkihez, csodálatra méltóan állhatatos, tisztában van azzal, hogy kicsoda és mit akar, és minden vágya, hogy a legjobbat lássa meg az emberekben – vagy legalábbis megpróbálja felfedezni, mi rejlik valójában legarcpirítóbb gyarlóságaik mögött.
Anthony Fabian rendező az Oscar-jelölt Lesley Manville-t kereste meg Ada szerepével, aki Mike Leigh egyik kedvenc színésznője, és nagy elismerést vívott ki magának a Fantomszál című filmben Daniel-Day Lewis partnereként. „Lesley Manville olyan sokoldalú színésznő, hogy bármit el tud játszani, legyen szó Ada kedvességéről vagy kivételes lelkierejéről.”
Manville jól ismerte az ötvenes évekbeli angol életformát és az időszak divatvilágát, mert mindkettőt tanulmányozta, amikor a filmjére készült. Az új szerepet érdekes kihívásnak találta, mert új feladatkörben próbálhatta ki magát, ezért elvállalta a főszerepet és a főgyártásvezető is ő lett.
„Engem mindenki úgy ismer, hogy színpadon és filmen eléggé bonyolult szerepeket vállalok – mondja Manville. – Most úgy éreztem, nem árt, ha ezúttal is gondosan kidolgozott hús-vér karaktert formálok meg, de egy kicsit könnyedebb felhanggal ábrázolom.” Mondhatjuk sikerült ennek a nagyszerű színésznőnek, aki a Royal Shakespeare Companyban, az Old Vic, vagy a Londoni Nemzeti Színház színpadán egyaránt otthonos, mi több kiemelkedően sikeres művész.
Isabelle Huppert Madame Colbert-ként, a Dior Ház rettenthetetelen uralkodója szerepében méltó partner. És akit még imádni lehet: az Archie (Jason Isaacs) a maga vagány nagyszívűségével, és csuda gesztusaival. Persze, valamennyi szereplő megformálója pontosan illik a szövetbe, amihez helyenként a párizsi képekben budapesti helyszíneket (!) fedezhetünk fel.
Egy szó, mint száz, igényes, szórakoztató film a „Mrs. Harris Párizsba megy”. Afféle sírós-nevetős, nem a butácska limonádék világából. Igazán jól esik őszi lélekmelegítőnek. Országos bemutatója: október 20-án, tehát csütörtökhöz egy hétre lesz.