Mások vöröslő arccal, szégyenkezve forgatják lyukas kalapjukat, üres perselyüket, mi nagy pofával mondjuk, hogy tele van mindenünk, még nyáron a hócipőnk is. A többiek lehajtott fejjel térdepelnek, mi kidüllesztett mellel, és a korbácsolást is lovaggá ütésként éljük meg.
Sokan vagyunk így, évtizedek óta csúszunk, mászunk, nem tudjuk abbahagyni. Valahogy rájöttünk, hogy a térdelés, térdepelés jó, töltött káposztával, pacallal, sörrel egyenesen hungaricum. Nemzeti, mint az alaptörvény, generációkon átívelő.
Már nem csak gyerekek térdelnek a sarokban, nem csupán a hívők a templomban: nekünk mindegy hol, mindegy mikor. Olyanok vagyunk, mint a kutyák, még oszlop sem kell, végezzük a dolgunkat. Bűnbánó pártkáder, vendéglátós, szállodás, publicista morzsolja a maga rózsafüzérét, mind azt mondja, akkor csak tornázott, esetleg a lába megbicsaklott, de azoknak soha nem térdepelt csak most, önként, kicsit hamisan, de dalolva.
Mi otthon, munkahelyen, nagygyűlésen ösztönszerűen ereszkedünk lefelé, igaz előtte körbenézünk, hogy látnak-e minket, mert amit a világ más táján elrejtenének, mi azzal dicsekszünk. Nálunk a térdepelés colstok, a hűség, az odatartozás mérőeszköze, esetleg váltó: a csúszás kastélyra, a leborulás trafikra váltható.
A térdepeléstől egyformák leszünk, a magassági különbségek eltűnnek, és ha kis emberek sétálnak előttünk, nagynak látszanak. Ha pedig így van, mi a francnak kell növekedésről álmodozni? Hamarosan már a magzatok is térdepelve növekszenek édesanyjuk hasában, a gólya is így hozza őket.
Mindenki boldog, a magasnak látszó kis embereknek tetszik a térdelésünk, és bár megtehetnék, lenne felhatalmazásuk, még a lábainkat sem akarják levágatni.
