Elsősorban kézikönyveiről, szótárairól ismeri a nagyközönség a kiadót. Magyar-angol, illetve angol-magyar alapszótárait éppúgy haszonnal forgathatjuk, mint az anyanyelvünk pallérozásához elengedhetetlen Értelmező szótárat, az Etimológiai szótárat vagy a Magyar szókincstárat. A kiadó szakmai súlyát jelzi, hogy a könyvtári beszerzést támogató Márai-programban négy kiadvánnyal is szerepel. Bár a Tinta a hazai ötvenmilliárd forintos éves könyvforgalomból csupán egy ezreléket hasít ki, a Márai-programban ennek tízszeresével szerepel.

Kézikönyveken kívül további két kategóriába sorolhatók a kiadó művei. Egyiküknek az Ékesszólás Kiskönyvtára a sorozatcíme, míg a másik a nyelvészet tanulmányozásához elengedhetetlen segédkönyveket öleli fel.

Jelen ismertetőnk címéül is az Ékesszólás Kiskönyvtárának a legfrissebb kiadványát választottuk. A Nem csak szóból ért az ember című, alig 120 oldalas könyvecske Wacha Imre nyelvész-beszédtanár tollát dicséri. Az idén nyolcvanéves tudós feltérképezte azokat a kommunikációnkat övező, „kísérő jelenségeket”, amelyek a szavakon túl „helyezkednek” el, és kiegészítik, értelmezik, árnyalják mondandónkat. Ezek az úgynevezett nonverbális eszközök érzékszerveinkhez köthetők: a beszédet kísérő látványhoz, a beszélő személy gesztusaihoz, mimikájához, mozgásához. Wacha Imre tanácsokat is ad ahhoz, hogyan használhatjuk ezeket az eszközöket, mert ha helyesen cselekszünk, mondandónk jobban célba ér, vagyis társalgásunk, előadásunk sikeresebb lehet.

Ugyancsak a hazai nyelvészet kiemelkedő alakjának színvonalas munkáját dicséri egy másik kiadvány, amely egyébként két hónapja vezeti a Tinta-könyvek sikerlistáját. Szathmári István könyve („Hogyan elemezzünk verset?”) a költészet titkát kutatja: azokat a nyelvi-stilisztikai eszközöket veszi számba, amelyek a versnek éppúgy alakot kölcsönöznek, mint amennyire lényegét, esztétikai értékét, szépségét adják. A bölcsészprofesszor verselemzései ugyanakkor nem elvont analízisek, hanem gyakorlati segítséget nyújtanak tizennégy különböző költemény befogadásához, átéléséhez. Módszerének lényege, hogy a versnek egyetlen eleme sem maradhat feltáratlanul. A karcsú kötetnek helye van minden irodalomszerető ember könyvespolcán, de főként középiskolások, egyetemisták és magyartanárok figyelmébe ajánlott.

Minya Károly „Változó szókincsünk” specialistája: immár harmadik kötetében veszi górcső alá a bővülő és átalakuló szókészletet. Mint írja, a szókincs igencsak változékony, minthogy „korántsem olyan összefüggő és koherens, mint a hangzókészlet vagy a nyelvtani rendszer”. A mai magyar nyelvújítás „vívmányai” közül is jó néhányról később talán csak kevesen (a szakértő nyelvészek) tudják majd: mikor, milyen körülmények között keletkeztek. A neologizmusok egy része pedig tiszavirág-életű. Nem csak a nyelvészek érdeklődésére tarthat számot e kiadvány adattára: az új kifejezések egyfelől a kor tükrét nyújtják, másrészt rávilágítanak a nyelvi változások múlandóságára. Akadnak utált divatszavak (pl. celeb, lúzer, projekt, deviszont, beinvesztál stb.) melyeket úton-útfélen hallunk-használunk, ám elutasításuk ellenére sem kopnak ki a köznyelvből. A felkapott idegenszavak magyarítása sem mindig egyszerű, példa rá a diákok néhány szótalálmánya. Eszerint az audiovizuális egyenlő a szemfülessel, finanszíroz=pénzöl, kreatív=kitalálékony, email=madzagposta, projekt=tervvetés. Bár ezek a magyarítások kétségkívül szellemesek, nem biztos, hogy nyelvhasználatunkban gyökeret vernek.

A Tinta Könyvkiadó két további kiadványa éppúgy a nyelvészet tanulmányozásához szánt segédkönyv, mint Minya Károly imént ismertetett műve. Ám Brassai Sámuel munkája („A magyar mondat”) és a pszicholingvisztikai tanulmánykötet („Lexikai folyamatok egy- és kétnyelvű közegben”) olyan szakkönyv, amely inkább a kutatók érdeklődésére tarthat számot. Brassai műve mindamellett tudománytörténeti unikum is. Az eredetileg botanikát és matematikát tanító kolozsvári tanár kedvtelésből kezdett nyelvészettel foglalkozni – hatvanéves korában. Százévesen halt meg 1897-ben, s csak jóval halála után derült ki, hogy a magyar nyelvtudomány egyik legnagyobb újítója, aki merőben más szemszögből közelítette meg a mondattant.

Brassai egyike volt az utolsó erdélyi polihisztoroknak, aki nemcsak a nyelvészetben, hanem a zeneelméletben is járatos volt. Vitába kerekedett Liszt Ferenccel, és meggyőzően mutatott rá, hogy nem a cigányzenére vezethető vissza a magyar népzene, mint ahogyan azt Liszt állította. Brassai tehát mintegy megelőlegezte Bartók Béla későbbi kutatásait.