A vászon fintorát vagy gesztusát a sorok magyarázzák. Kibontják, értelmezik. Ahogy az olvasók, a nézők. Talán túlzottan is sokan. A népszerűség átka az ismertség. Valakit három évtizede kedvelünk, ha nem találkozunk is vele, akkor is tudjuk, hogy létezik. Aztán szembe jön velünk az utcán, ő az, de már a járása sem a régi. A köszönése sem. Szóval kopik a kópia, ismerjük a vicc poénját. A legfinomabb sör sem tartható sokáig a hűtőben. Jéghidegen vesszük ki, de az íze…

Érzelmek, izgalmak, fordulatok: Szerelem első vérig. És mindez Szegeden. Utólag csak ennyi a „nem tetszik”. Minden rendben, minden a helyén, csak a város… A film forgatókönyvét, a regényt Horváth Péter írta. Egy szegedi. Egy ott élő. Ezért kevés tőle az elég. Díszletnek használja azt, ami az otthona. Felsorol épületeket, utcákat, nevezetességeket, és nem érződik, hogy közben gyorsabban verne a szíve. Nem lokálpatrióta. Ha mégis, akkor tagadja. Móra múzeumként maradhatott itt, Horváth úszóház lehet. Szezondarab.

A kritikus élete magánügy. De lévén szó Szegedről, kitárulkozhat. Egy tucat évet számlált ott. És a nyolcvanasok benne voltak. Amikor érkezett, még határőrök ellenőrizték a vonatokat. Kiskunfélegyházán szálltak fel, a gyanús utasoktól okmányokat kértek. Fegyelem volt, Jugoszlávia és szocializmus. Szinte vele egy időben jöttek a Macskák, aztán István a király a szabadtérire: a régi nézőknek Hunyadi László, Madách tragédiája rémlett a messzeségből. Az emberek élvezték a kishatárforgalom előnyeit, Szabadkára jártak rizses csokiért, Cézár konyakért. Szegedre öröm volt születni, ajándék megérkezni. Szóval ott a 12 év, több máshol. Bármennyi jön is össze a végelszámolásnál ez a tucat nem dobható ki.

Horváth Péter városa fiatalos, de szürke. Egy ingerekben gazdag történet, ingerszegény háttere. A főszereplő Füge naponta fut a régi hídon, át a Stefánián, fordul a szalámigyárnál, megáll a múzeumnál, aztán következik a Dóm majd a Mars tér. Látja a Tiszát, a játszótereket, a partfal feliratait. Nem tudom elképzelni, hogy mindig Ágotára gondolna, hogy ne lenne önmagától önmagáért boldog…

Megint a magánügy: ha vonattal érkezem Szegedre, az állomás előtt csak ritkán ülök villamosra. Csomaggal a kezemben sétálok a Széchényi térig, és ha valami csoda folytán üres a Nagyboldogasszony útja, az én emlékeim akkor is ott sétálnak. Látom az ifjúsági napok hátizsákjait, a Széchenyi tér karácsonyi sátrait. A rég megszűnt Hági étteremben házassági évfordulót ünneplünk, barna sört iszunk, és eszünkbe sem jut, hogy egyszer majd nem lesz Hági, hogy bezárnak a gyárak, hogy a folyóról eltűnnek az úszóházak, hogy kóbor macskáké lesz a Royal Szálloda. Hogy tolvajként vár ránk harminc esztendő.

A könyvben van buli, ünnep. Nem tudom átérezni, olvasóként nem tudok ott lenni. És akkor jövök rá, hogy igazságtalan vagyok. Olyan, mint manapság a politika. Ami nem az enyém, az nem tetszik. A könyv, az 1980-as évek közepe, a diákélet, az ifjúság bemutatása. Tanárkorúként, nyugdíjas pedagógusként nem lehet megérteni, csak csodálni. Tiszta, mert őszinte. Mindenki olyan, amilyennek mondja magát. A hatalom egy tanácsi tisztviselő a szavalóverseny zsűrijében, a világnézet a nagymama által vetett kereszt.

A regényben még hírmondónak sincsenek az akkor még nem létező, mára már halálosan megunt politikusok. Még akkor sem, ha az események többsége egy fiúkollégiumban történik. És beszélhet Herold tanár úr arról, hogy kicsik vagyunk, mint a harsonás angyalok, eszünkbe sem jut kitekinteni a lapokból. A kor, a könyv bezár a maga tinédzseres világába, és még a halálos betegség, az elhalasztott abortusz sem hoz ki onnan.

Összegzésként nagyszerű könyv, magával ragadó stílus, és ha valaki még nem olvasta, biztosan jól szórakozik majd a „Szerelem első vérig” immár harmadik kiadásán. Ha pedig lapozgatás közben mégis hallaná az idő rohanását, ne habozzék! Gáncsolja el!

Horváth Péter: Szerelem első vérig / Noran Libro Kiadó, Budapest, 2015