Torgyán József (1932-2017) kétségkívül a rendszerváltás és az azt követő idők legszínesebb politikusaként viharzott végig a közéleten, a Kisgazdapárttól az Országház padsorain és a Földművelésügyi Minisztérium patinás épületén át a sportig és a világ export-importpiacaiig. Hangos tűzijátékoktól kísérve bukkant fel a semmiből – pontosabban az ügyvédségből –, s képes volt arra, hogy akkor is állandó főszereplőként mutatkozzék politikai tornádókban és álviharokban, a médiában és a magyar világ szinte minden elképzelhető színpadán, amikor pedig valójában éppen csak epizódszerepeket kapott (például Antall József jóvoltából, annak regnálásakor).
Valódi hatalmat mindössze Orbán Viktor első (1998–2002) kormányzásának első felében gyakorolt, mégis amit összességében produkált alig több, mint egy évtizeden át a közéletben, annak hatása az országra, és ebből következően működésének értékelése több nemzedék szakértőinek ad feladatot, hogy csak a mezőgazdaságot és a szegény FTC-t említsem emlékeztető példaként. A politikai csúcsról (még arra is reális esélye volt, hogy köztársasági elnök legyen belőle!) egyszerre és épp oly látványos zűrzavarban zuhant le újból az ügyvédségbe, ahogyan 1998-ban rendszert váltani érkezett. 2006-ban egy-egy pillanatra – és újból csak a mindenki „Józsi bácsija”-féle szerepkörben – megpróbálkozott ugyan a visszatéréssel a nagypolitikába, de mindössze egy könyvre futotta, a parlamenti képviselői jelölésre már nem.
Miért is? Ezer ember ezerféle választ adhatna erre a kérdésre, nem is fárasztok ezért senkit azzal, hogy az ezeregyedik megbízható felelettel gazdagítsam a sort. De tény és való: dr. Torgyán tehetségét soha, senki sem vitatta.
A pesti Hősök tere sarkán ismerkedtem meg vele, az akkor még éppen egységes Jugoszlávia nagykövetségének épületében, az utolsó hagyományos nemzeti ünnepi fogadáson, 1989. november 29-én. Két jogcímen is hivatalos voltam rá: egykori belgrádi MTI-tudósítóként és az akkortájt igencsak befolyásosnak tekintett Képes 7 című hetilap főszerkesztőjeként. Torgyán József ott lépett hozzám, akiről tudtam, hogy az újjászerveződő kisgazdák egyik vezéralakja, s már akkor szinte naponta bukkant fel a neve a sajtóban. Nem volt tehát gondom, hogy azonnal rájöjjek, kivel állok szemben, amikor köszönt és bemutatkozott. Egyetlen udvariaskodó bevezető mondatocskát sem tartott szükségesnek. Azonnal a lényegre tért.
„Hallottam magáról egy s mást. Azt is, hogy a szegény Dernői Kocsis fia, isten nyugosztalja. Ilyen emberekre van szükségünk az új Független Kisgazdapártban. Jöjjön el hozzám, s én biztosítom a jövőjét!”
Ez volt a mondandója, egy szuszra, köntörfalazás nélkül. A kezembe nyomott egy névjegyet. Még hozzátette: „Délután felhívhat, megtalál, vagy megtalálnak, ha keres”. Kezet nyújtott, s már el is tűnt a nyüzsgésben.
Nem hívtam fel sem akkor, sem később, nekem akkor is, utána is megfelelt az újságíróskodás. Így sohasem tudtam meg, mi lehetett volna a biztos jövőm: megint bejárhattam volna a Belgrád rakparti – Torgyán idejében – kisgazda pártközpont Dunára néző szárnyának első emeletére, ahol egykoron a feleségem titkárnősködött, vihettem volna országgyűlési képviselőségig, talán még miniszterségig is?
S ráadásként magamra is vehetném, amit annyian emlegetnek, többnyire nem éppen dicsérő jelzőkkel: a politikai elit tagja…