Eddig is tudtuk: Nyikita Szergejevics Hruscsov egyike azoknak a legmagasabb rangú egykori szovjet hatalmasságoknak, akinek koránt sem egyértelmű politikai cselekedetei, döntései még hosszú időre sok munkát adnak a 20. századot kutató, (félre)magyarázó történészeknek és a hozzám hasonló mindenféle közíróknak, közszereplőknek a világ minden sarkában.
Az újságírók most megint naponta emlegetik Hruscsovot. Az ukrajnai válság nem csendesedő zűrzavarában bukkan fel újra és újra a neve; ennek jegyében Vlagyimir Zsirinovszkij, az orosz szélsőjobb parlamenti képviselő, a moszkvai Duma fenegyereke „a leggyalázatosabb ukrán orosznak” minősítette. Azért zúdította rá átkait, mivel – azt követően, hogy hosszú ideig az Ukrán Kommunista Pártot vezette – az SZKP első titkáraként Hruscsov „ajándékozta” 1954-ben Ukrajnának az addig orosz Krim-félszigetet, ami azóta legeslegújabb korunk friss Érisz almájává alakult.
Nem vitatható: Hruscsov szenvedélyes és kiszámíthatatlan egyéniség volt. Nem sokan gyilkosozták le a Kreml egyes számú funkcionáriusként az előző pártvezért és vezérkart az emlékezetes XX. kongresszuson, s mindmáig ő volt az egyetlen politikus, aki kézbe kapott cipővel verte az ENSZ közgyűlésben a szónoki emelvényt.
Az érdemi hruscsovi történelmi mérleg egyik serpenyőjét pedig ott nyomja többek között a magyar 1956, annak kezelése és nem kevésbé a folytatás.
A másikat meg nem kis súllyal az, hogy már bizonyossá érett: a 20. század második felében két ember tette a legtöbbet a Kreml hatalmi csúcsain azért, hogy – akarta vagy nem akarta – összeomlott a Szovjetunió, s a hozzá kapcsolt birodalmi övezet, aminek Magyarország is része volt. Az elsőt Hruscsovnak hívták, aki – kiderült, visszavonhatatlanul és helyrehozhatatlanul – pozdorjává zúzta a sztálini nimbuszt. A másik Mihail Gorbacsov volt, aki túl a nyolcvanon, ma is szerepel, nyilatkozik (például Ukrajna és Krim ügyében is).
A Szovjetunió viszont történelmi múlt. Bonyolult múlt, amely nemcsak máig él és hat, de mintha – ezt egyre gyakrabban észleli a világ – akár a jövőt is beárnyékolhatná…
Ma már azt is tudjuk: tulajdonképpen Hruscsovnak szerencséje volt, persze a maga módján. Mert ez annak idején nem volt egészen magától értetődő, hogy természetes halállal térhetett meg orosz paraszt-bányász őseihez hét évvel azután, hogy 1964-ben „szubjektivizmusa és voluntarizmusa miatt valamennyi párt- és állami tisztségéből felmentették”.
Magyarán: Leonyid Brezsnyev államcsínnyel megbuktatta. Ő viszont – Sztálintól eltérően – például azt is megengedte, hogy Hruscsov, haláláig rendszeresen megkaphassa Kádár János személyes ajándékát, egy jonatán almákat tartalmazó csomagot.
Igaz, arról itthon meg Kádár gondoskodott, hogy Magyarországon nyílt titok legyen, mikor postázták a Nyikita Szergejevicsnek és feleségének a gyümölcsöt, tehát meg is kellett érkezniük. Mert – mindnyájan tudjuk, ha nem egyformán értjük, magyarázzuk is – ilyen világban éltünk az elmúlt évszázad második felében mi, magyarok „a tábor legvidámabb barakkjában”.
Személyes életembe Hruscsov először 1953-ban „köszönt be”, szintén újságíró édesapám, Dernői Kocsis László közvetítésével. Az történt ugyanis, hogy röviddel Sztálin halála után, 1953 júniusában az akkori magyar kommunista pártvezetést Moszkvába citálták, s a küldöttség tagjaként Dobi Istvánt, az Elnöki Tanács elnökét is meghívták oda, ahol az új szovjet vezetés „megtáncoltatta” Rákosi Mátyást.
Rákosi (magyarul 1997-ben megjelent) könyvében leírta, hogy egyebek között éppen apám miatt nem örült az ex-kisgazda magyar államfő meghívásának. „Mindenki meg volt lepődve, hogy Dobit is hívták, holott hivatalosan nem is volt a párt tagja, s minden jó tulajdonsága dacára tudtuk róla, hogy nem nagyon titoktartó, s környezetének, amelyben elég sok kétes elem volt, mint Dernői Kocsis, Dancs újságírók és hasonlók, mindent el szokott mondani”…
Ma már bevallhatom: Rákosinak tulajdonképpen igaza volt. Dobi elmondta Dernői Kocsisnak, ő meg az akkor 18 éves, politikával az élet által már „erősen mérgezett” fiának: Berija KGB-főnök, Hruscsov heves bólogatásaitól kísérve, a szemébe üvöltötte a Kremlben Rákosi Mátyásnak, hogy „ha keresztbe tesz Nagy Imrének, kettétörjük a gerincét”.
Az más kérdés, hogy Rákosi nagyon is keresztbe tett, az ő gerincét viszont nem Berija törte ketté, mert mire meg tudta volna tenni, őt végezték ki árulás vádjával. Igaz, mintha akkor Hruscsov és a többiek is elfeledkeztek volna arról, mivel fenyegették Rákosit. Ennek következményeit, a folytatást – s ezen belül Rákosi dicstelen szerepét abban, ami 1956-hoz vezetett – ismerjük…
Ezért sem tudom, restelkedjem-e miatta, vagy dicsekedjem, rólam azt írták annak idején Moszkvában, fehéren-feketén, nyomtatásban, hogy Hruscsov a barátom volt. S ez nem akármi: hiszen végső soron mégis csak ő vezette 1953-tól a Szovjetuniót, azt a világhatalmat, amelyiknek akkor és itt, Hegyeshalomtól keletre, mi jutottunk. Miként is fogalmazzak, hogy hűséges legyek az igazsághoz: ez is akkor történt, amikor – a második világháború győztes nagyjainak 1945. februári jaltai döntése nyomán – a Kreml sok évtizedre kiosztott szövetségesként éltünk és szerepeltünk a világban.
Ezek után pontosítani szeretnék: Hruscsov nem volt a barátom. A hír hitelesen úgy igaz, hogy Borisz Rogyionov, az Izvesztyija budapesti tudósítója a több milliós példányszámú moszkvai napilapban azt tette közzé a szovjet kormányfő utolsó, 1964. áprilisi magyarországi látogatása előtt, hogy szerény személyem (nevem, meg nem érdemelt dicsérő szakmai minősítésem és lapom, a Magyar Nemzet kiemelt szedésben), „Nyikita Szergejevics Hruscsov régi barátja” cikksorozatot írt a fontos alkalomból. Tehát: a lényeg a lényeg. Én vagyok Hruscsov régi barátja és nem ő az enyém. Ezt – biztos, ami biztos – nem győztem hangoztatni azt követően, hogy barátai kirúgták Nyikitát a Kremlből…
De Borisz Rogyionov azért bizonyos értelemben és fokig igazat írt (ami az akkori moszkvai rosszmájúak szerint azért nem volt mellékes, mert az oroszok azt vallották, hogy a Pravda – igazság a magyar jelentése – volt az újság, amelyben szó sem volt igazságról; az Izvesztyiját – hírt jelent a szó magyarul – pedig az jellemezte, hogy nem tartalmazott híreket), ha nem volt is valami nagy hír a mi barátságunk a szovjet vezetővel. Amikor 1958 áprilisában ugyanis,Hruscsov először jött hozzánk Kádár János vendégeként hivatalos látogatásra, történt valami…
Nyikita Szergejevics (ahogyan a protokoll akkori szabályai előírták) látogatása első napján megkoszorúzta a Szabadság téren a szovjet hősi emlékművet, aztán a biztonsági emberek teljes rémületére – felrúgta a gondosan előre szervezett programot. Egyik pillanatról a másikra elhatározta, hogy bemegy a téren felsorakozott emberek közé – alig másfél évvel 1956 őszét követően. Szerénységem, a Magyar Nemzet riportereként, ebben működtem közre.
– Barátom, megfogná a kezemet? Segítsen át a kordonon – lépett hozzám váratlanul. Oroszul szólt, én meg automatikusan segítettem. Felfelé nyomtam a karját, ő meg lefelé nyomta a tömeget tőle elválasztó kötelet. Parasztian kemény kézzel kapaszkodott belém, talán dácsája kertjét művelte szabad óráiban. Átlépte a kötelet és benyomakodott az emberhadba. Onnan még visszaszólt:
– Köszönöm, barátom!
Tehát kétszer is elhangzott a „barátom” bűvszó. Hruscsov jó öt percen át jött-ment tömegben, a kísérete meg, beleértve a teljes magyar és szovjet biztonsági gárdát, riadtan topogott ideát. De baj nem történt, s a visszatéréséhez már nem kellett a segítségem.
Erre az eseményre hivatkozott az Izvesztyija – hat évvel később…
De vissza a történelemhez!
…1963. november 22.-én Dallasban meggyilkolták Kennedyt. Ma már hitelesen tudjuk: azt az elnököt, aki meg akarta újítani az Egyesült Államokat, s egyben békésebbé tenni a világot. Nem titkolta: kubai szovjet–amerikai rakétaválság (1962. október 14-28.) rádöbbentette, hogy a világ atomkatasztrófába zuhanhat. Ennek volt egyenes következménye, hogy 1963. augusztus 5-én a Szovjetunió, az Amerikai Egyesült Államok és Nagy-Britannia képviselői Moszkvában aláírták az első nemzetközi atomcsend-egyezményt (Nuclear Test Ban Treaty), amely megtiltotta az atombomba-kísérleteket a légkörben, a világűrben és a víz alatt. Ugyanakkor létrehozták a Kreml és a Fehér Ház közötti állandó közvetlen kapcsolatot biztosító „forró drótot”, hogy megakadályozzák egy nukleáris konfliktus véletlenszerű kitörését.
Mindmáig titok: ki ölte meg Kennedyt.
Kennedy szovjet partnerét pedig Nyikita Szergejevics Hruscsovnak hívták. Mert – maga mondta – a kubai rakétaválság őt is ráébresztette, hogy az egész világ belepusztulhat egy amerikai–szovjet atomháborúba. Az ő kezdeményezésére írták alá éppen Moszkvában az első atomcsend-egyezményt.
És 1964. október 14-én – vagyis pontosan a kubai válság második évfordulóján – mentették fel Hruscsovot minden funkciójából. Nem titok: politikai törekvéseinek s a Kreml ebből fakadó hatalmi harcának lett az áldozata!
Kennedyt és Hruscsovot szinte egyszerre tüntették el a világból. Mindmáig, fél évszázad után is időszerű a kérdés: cui prodest?
Kiknek álltak az útjában – és miért?!