…bizony zsúfolt a ház belül is. Még készülődik lélekben a közönség, készülnek a szelfik, és röppennek szét a világ minden tájára.
A színpadon pedig már jönnek-mennek néhányan a későbbi szereplők közül.
Itt is egy újmódi előadás várható. Nagy divat mindent megújítani, mai környezetbe tenni, rendezőileg önkifejezni. A Mezzo csatorna jóvoltából a Traviata előadásaiból is lehetett már látni jó néhányat, amely ilyen szellemet sugallt, és többet mutatott a rendező világából, mint Verdiéből.
A bécsi előadás sem szokványos, de egy pillanatig sem mesterkélt. Még akkor sem, ha a híres pezsgőáriánál nem pezsgőt, hanem pálinkát isznak. A környezet nem úri luxusvilág, hanem inkább külvárosi. De ettől a dráma még igazibbá válik.
Kivált, mert rendkívüli énekesnő, a moldáviai születésű Irina Lungu él a színen Violettaként. Kezdetben csak némán. Roskadtan ül egy széken a nyitány alatt. A lágy zene lassan feléleszti, és feléled a történet is. Hódításra kész a szépasszony. Irina Lungu valóban szép, csinos, kecses, lendületes, és nemcsak kiváló hangú, de őszinte, jó színésznő is.
Alfredo, a cseh tenor, Pavol Breslik. Amikor hódítani akar, akkor a hangja is férfiasabbá, megragadóvá válik. De talán kicsit többet részeg a kelleténél. Nehezen tud ilyen lenni.
A zordon atya, Germont is más ezen az előadáson, mint megszoktuk. Ez a kemény ember manipulálja a fiát is, nem igazi az atyai fájdalma, inkább uralja a családot. Ahogy az gyakorta megesik manapság. Nem öleli a fiát, inkább ránehezedik. Hamisjátékos, aki eléri, amit akar, és nehezen hihető, hogy a végére előbújik belőle az emberség. Ezt a Germont-t, a spanyol Carlos Álvarezt egy percre se szánjuk, még akkor sem, amikor a legendás áriáját énekli, amúgy igen szép hanggal.
Ezen az estén egyetlen erős ember van, Violetta, a gyenge nő, aki erősebb az összes férfinál.
Az előadást a francia Jean-François Sivadier rendezte, aki számos prózai művet, köztük Molière, Shakespeare és Brecht darabját állította színpadra, mielőtt operát rendezett. Érezhető is a drámai légkör végig az előadás alatt.
A karmester, a dán Michael Schonwandt, akinél leginkább a kórusjeleneteknél ragyog az egységes, szép, erős hangzás, az összhang a zene és a tragédia között.
(Képek: Wiener Staatsoper / Michael Pöhr)
Írásunk a comPRess, Bécs város képviseleti irodájának segítő közreműködésével készülhetett. Köszönet érte!
