Az alábbi történet kollégánk, Trom András visszaemlékezése, amellyel hozzájárul valamennyiünk közös emlékeihez. Japánban a tengerparton jelkövek mutatták, hová szabad építkezni és hová nem, mert elvisz a cunami. A történelem cunamijára Európában is emlékeznünk kell, ez az írás most, Magyarországon egy ilyen jelzőkő. (A szerk.)

Anyai nagyapám iparművész cím- és selyemfestő volt. A textilfestés legkülönbözőbb módszereinek titkait, fogásait a derecskei Bokor ősöktől lesték el az utódok. Az egyik Bokor fiú lánya a batikolást olyan tökélyre vitte, hogy az egykori Magyar Iparművészeti Főiskolán munkásságát tanították is.

Bokor Lajos nagyapám kezdetben a címfestésben bizonyította rajz- és festés készségét. Az első címfestő cégét még Bokor-Klein Czimfestő Studióként jegyezték be. Telephelye először a Podmaniczky utcában, majd a Vörösmarty utcában, később a Rákóczi úton és végül a Népszínház utcában, a 40. szám alatt volt (ami a német megszállás után csillagos ház lett). Itt már Bokor-Korein
néven működött a cége.

Olyan kávéházak arculatának kialakításához járult hozzá, a címtáblák betűtípusának meghatározásától a cégérek kivitelezéséig, mint a Windsor, vagy a Cafe Mocca. A harmincas években már világító címtáblákat is tervezett, készített. Később emellett elkezdett selyemfestéssel is foglalkozni. Ehhez a lökést – túl a családi indíttatáson – az 1937-es Párizsi Világkiállítás adta számára. A „Művészet és technika a modern életben” témacímű expót felkeresve a helyszínen tanulmányozta a selyemfestést. Hazatérve egyedi ruhák részére festette a selymeket. Megrendelői között számos híres színésznő, köztük a családi legendárium szerint Karády Katalin is szerepelt.

Nagyapám szinte az egész életét a nyolcadik kerületben élte le. 1912-ben vette el feleségül nagyanyámat és még ugyanabban az évben beköltöztek a Népszínház utca 19. szám alatt abban az évben elkészült bérházba. A hatemeletes ház Budapest legexpresszívebb épülete volt az 1910-es években. Itt született a három Bokor lány (korra a középső édesanyám).

A zsidótörvények meghatározták a Bokor család életét is. Édesanyám 1939-ben végzett a Zeneakadémián zongora szakon, de már nem léphetett fel sehol. A nővérét és két kislányát anyámmal és velem együtt apám – aki katolikus volt – Balatonlellén bújtatta, ahol egy házat bérelt. Apán nagynéném férjét is hívta, de ő naivan a jó német kapcsolataira hivatkozva nem tartott velünk. A Maros utcai zsidó kórházban lőtték agyon a nyilasok. Anyám akkor 22 éves húgát is kérlelte apám, hogy jöjjön Lellére, de nem élt ezzel a lehetőséggel. Később a hírhedt halálmenetek egyikében Bergen-Belsenbe deportálták, majd onnan Dachauba, végül Theresienstadtba került. De megmenekült, (már „felhízlalva” 33 kilósan tért haza.)

Nagyapám a budapesti gettóban élte túl a vészkorszakot. A gettó és Pest felszabadulása, január 18-a után próbált munkát találni. Február 12-én, a főváros felszabadulásának előestéjén a Bakáts téren ment valahová, amikor a közelben valami felrobbant. Egy szilánk a combját találta el. Bevitték a téren lévő Schöpf-Merei Ágost Kórházba, ahol február 16-án vérmérgezésben meghalt, anélkül, hogy tudhatta volna, mi történt a lányaival, unokáival és Budapesttel.

A szerkesztő mondja: olvasva a történetet, látva a régi, és a mai, az ukrajnai képeket, a háború rettenetét, ez jutott eszembe:

Már nem lőttek. A csend először gyanús volt, aztán felszabadító. Az ember ilyenkor nem mer örülni, csak óvatosan engedi le a vállát, mintha attól félne, hogy a háború észreveszi. Valaki nevetett a romok között. Valaki rágyújtott. Valaki azt mondta: „Vége.” A szavak furcsán kongtak, mint lépések egy üres templomban.

A nap alacsonyan állt, békésen, szinte szégyentelenül. A por beborított mindent. Az ember ilyenkor elkezd számolni. Hány nap. Hány halott. Hány élet… Aztán hirtelen elkezd a jövőről gondolkodni. A megélhetésről. És akkor egy tompa, elkésett dörrenés. Csak egy ostoba, gazdátlan gránát, amely nem tudta, hogy már vége van. A por újra felszállt, és a „vége” szó ott lebegett, majd szertefoszlott a levegőben.