(Hamburger Béla írása; megjelent az Élet és Irodalom LXIX. évfolyama 25. számának Páratlan oldalán.) Bár már lassan két hete történt a Jeszenszky Géza elleni, gyilkos szándékú kalapácsos merénylet, azóta sem tudom kiverni a fejemből. (A nyitó képen: a lábadozó Jeszenszky Géza; foto blikk.hu.)

Eleinte magán a tényen szörnyülködtem, hogy egy 83 éves szolid-szelíd öregembert meg akarnak ölni, ráadásul ilyen brutális módon. Másnap aztán attól borzadhattam, hogy az áldozat fia (!) nem a merénylőt titulálta a sátánt szolgáló valakinek, hanem az édesapját. Aztán rémesnek találtam azt is, hogy néhány nappal az életmentő műtét után kiderült, nem ért véget az öregúr kálváriája: súlyos fertőzéssel is meg kell küzdenie.

Mindeközben esett ugyan szó a merényletet megakadályozó pincérről, és volt olyan médium, amely meg is szólaltatta az életmentőt, de valahogy az ő tette – szerintem – nem kapott elég figyelmet.

Mert mi is történt? Egy éppen jókor jó helyen tartózkodó férfi meglátta, hogy egy álarcos valaki kőműves-kalapáccsal vág fejbe egy ősz öregembert, és bántalmazza az annak segíteni próbáló idős hölgyet is. Mit tett erre a mi hősünk? Gondolkodás nélkül az áldozat segítségére sietett. És ezzel megakadályozta, hogy a merénylet végzetessé váljon.

Gondolom, ha megkérdeznénk a „magyarokat”, mi erről a véleményük, kivétel nélkül mindenki helyeselné, dicsérné, magasztalná az életmentő beavatkozást és magát az életmentőt is. Pedig a dolog nem is ennyire egyértelmű: a hős férfiú a közbelépés helyett elkezdhetett volna spekulálni, vajon nincs-e igaza a támadónak. Nem érhette-e őt valamilyen sértés vagy inzultus az öreg részéről? A beavatkozással nem vonja-e magára a támadó haragját? Sőt, azon is elmélázhatott volna, hogy közbelépése esetén milyen károk érhetik: például, hogy piszkos lesz, netán elszakad valamelyik ruhadarabja, vagy eltörhet az órája, mobilja, vagy hogy mennyi macera lesz, ha tanúskodnia kell a rendőrségen-bíróságon. És még sok mindenen lamentálhatott volna, de nem tette. Habozás nélkül segítségére sietett egy bajba jutott embertársának. És ezt ő is, mi is természetesnek, normálisnak tartjuk.

Hallgatom közben Orbán Viktor pénteki rádiószózatát, amiben a megtámadott ukránok ellen agitál, és pontosan azt teszi, amit a hősies magatartású pincér nem tett: együttérzés, szolidaritás, segítség helyett kifogásokat és ürügyeket keres, miért is ne tegye, amit a jóérzés megkövetelne.

A dolog ráadásul még sokkal rosszabb: az önzésre építve és félelmeket gerjesztve (és milliárdos reklámkampánnyal megtámogatva) minket is ilyen embertelen gondolkodásra, magatartásra ösztönöz.