Évekkel ezelőtt, pontosan 2020. január 9-én jelent meg az alábbi írás az akkor még „csak” százesztendős Tatár Imréről. Közben ő lett hazánk legidősebb – ám még dolgozó, cikkeket, könyveket alkotó-író publicistája. Imre bácsi, azaz Tatár Imre, az Infovilág „örökös főszerkesztője” ma véglegesen és visszavonahatatlanul nyugállományba vonul, letéve a tollát (mindig azzal jegyzetelt, ám cikkeit szigorúan diktálta a gépírónak) hátradől a székében, és a reá még a legkomorabb időkben is jellemző derűvel tekint kollégáira, a világra. Tatár Imre külpolitikai újságíró 2023. szeptember 17-én, életének 104. évében elhunyt. Kollégái, tisztelői, ismerői ma búcsúztak tőle a Farkasréti temetőben. Nyugodj békében, Imre bácsi. Békében, amilyenről annyiszor írtál és amit mindig is szerettél volna! Mi, utódok, tanítványok, kollégák, barátok nem feledünk el!
A magyar újságíró-társadalom nevében Kocsi Ilona, a MÚOSZ elnöke vett végső búcsút Tatár Imrétől, az újságíró-szövetség legrégebbi és legidősebb tagjától:
Szerencsés vándor – ezt a címet adta Fábry János annak a portrékarikatúrának, amit Tatár Imre 101. születésnapjára készített.
De hogyan állítható Tatár Imréről, hogy szerencsés ember, szerencsés vándor? Ő, aki megjárta a hadak útját, a munkatábort, a II. világháborút, az orosz hadifogságot? Nem, egy ilyen élet mindennek mondható, csak szerencsésnek nem.
És mégis… Amikor a Magyar Újságírók Országos Szövetségében Imre 100. születésnapját ünnepelvén megkérdezték tőle, minek köszönheti a hosszú életet, először csak annyit mondott: nem tudom. Aztán némi gondolkodás után hozzátette: a szerencsének és az aktivitásnak. Szerencse volt, hogy a rosszban is megtalálta a jót, a segítőket, sőt, barátokra lelt és felismerte, a lehető legjobban kell kitölteni azokat az éveket, amiket a sors adott nekünk.
Imre kihozta az életből azt, amit csak lehetett: ma úgy mondanánk, „kimaxolta” az életet.
Bizonyára önök előtt is ismert, hogy érettségi után az első zsidótörvény miatt nem tanulhatott tovább egyetemen. Így lett autószerelő-tanonc, majd 1938-41 között autószerelő. Képzeljék el, mekkora csapás lehetett ez egy verset író, humán beállítottságú, álmodozó fiatalembernek. De Tatár Imre nem keseredett el. Az első sokk után rájött, olyan új világba csöppent bele – a munkások világába –, amely izgalmas, új élményekkel van teli. És élvezte az új munkát, az autók javítását, az alkotást. Kiváló autószerelő volt, lelkileg kiegyensúlyozott, derűs ember maradt.
1941-ben jött az újabb csapás: munkaszolgálatos lett, majd kikerült a frontra, Ukrajnába. 1944-47 között pedig már hadifogoly a Szovjetunióban. Ennyi megpróbáltatás után nem lett volna meglepő, ha megtörve, kiábrándulva tér vissza Magyarországra, hiszen annyi felfoghatatlan halált látott, annyi szörnyűséget túlélt, hogy ebbe fizikailag, lelkileg csak belerokkanni lehet… De nem Tatár Imrének! Ő nemcsak az embertelenséget látta meg a háborúban, a munkaszolgálatban, hanem azokat a segítőket is megtalálta, akik elviselhetővé tették az elviselhetetlent, akik apró gesztusokkal, együttérzéssel, emberséggel jelezték, segítenek, ahogy tudnak. Tatár Imre későbbi visszaemlékezéseiben is úgy vélte, szerencsés volt, hogy munkaszolgálatra a Bánhidai Erőműhöz került, ahol rendesen kaptak enni, sőt, néha még kimenőt is. Szerencsés volt, hogy katonaként nem a Don-kanyarba vezényelték, ahova a középiskolás Rigó őrsből 3 fiút is elvittek, s egyikőjük sem tért haza. És még a hadifogságban is mellé szegült a szerencse, mert kezdeményezésére sikerült megalapítani a tábori zenekart, ami a zenéjével életben tartotta a reményt, hogy egyszer mindannyian hazatérhetnek, és újra normálisan élhetnek. Ahogy egy visszaemlékezésben megírta: 1945 tavaszától az ő táborukban senki sem halt meg, amihez talán a zene, az összefogás, egymás segítése is hozzájárult.
Hazatérte után újabb szerencsés fordulat jött Tatár Imre életében: a Szabad Nép újságírója lett. A lapnál akkor senki nem tudott oroszul, így Imrét azonnal fölvették, s kreáltak neki egy orosz rovatot. Teljesült az álma, újságíró lett, bár erről a hivatásról akkor még nem sokat tudott. Csak azt, hogy szeret írni, szereti az embereket, kíváncsi a világra, s tudni akarja, mi miért történik. A kezdeti lelkesedést aztán követte a felismerés: az újságírás tényleg remek szakma, neki való, de nem a Szabad Népnél. Így amikor 1956-ban adódott a lehetőség, az Esti Hírlaphoz váltott. Majd jött a Magyar Hírlap, és utána aktív pályafutása végéig a nagy szerelem, a Magyar Nemzet, egészen 2000-ig: 80 évesen hagyta abba az aktív újságírást… Nem azért, hogy pihenjen, hanem hogy író legyen, azaz a fiókjában már halmozódó jegyzetekből újra könyvet írhasson. Nem is egyet…
Tatár Imre 1947-től tagja volt a Magyar Újságírók Országos Szövetségének. Ez több mint 75 év! Tiszteletreméltó ez a hűség, ez a lojalitás. Imre jóban-rosszban kitartott a szövetség mellett. Bölcs volt, megértő, s tudta, nem szabad e szervezet létét, jövőjét feláldozni napi problémák, ellentétek miatt. Amikor a 100. születésnapját ünnepeltük a MÚOSZ-ban az Aranytoll-életműdíjas kollégák társaságában, Imre ezt kérte a jelenlévőktől: „Vigyázzatok a MÚOSZ-ra!” Mintha tudta, látta volna, hogy a következő évek sem kedveznek majd a tisztességesen, szakmai alázattal, a hivatás valamennyi részletét ismerő szuverén újságíróknak. Fontos, hogy a nehezebb társadalmi helyzetben legyen egy szervezet, amely mindig az újságírók mellett s mögött áll. Amikor a 101. születésnapján otthonában felköszöntöttem, akkor is sokat kérdezett a MÚOSZ-ról. Ha más szavakkal is, de megismételte: őrizzük meg a magyar újságírók szövetségét, ne hagyjuk, hogy szétessék, megszűnjék. Pedig lenne rá igény- próbáltuk viccel elütni a komor helyzetet.
Tatár Imréről 103. születésnapjára életműfilm készült a MÚOSZ kül- és biztonságpolitikai szakosztályának köszönhetően. A bemutatót Imre az otthonából követte: szellemileg remek formában volt, fizikailag már nem annyira. De jó volt hallani az éteren keresztül is, hogy már az utolsó simításokat végzi az újabb könyvén. Boldog volt, hogy szerető, gondoskodó család veszi körül – fia, menye, két unokája, 4 dédunokája, és örült, hogy milyen sokan végignézték élete történetét.
Akkor még nem tudtuk, hogy e film az utolsó előtti pillanatban készült el. Utána még jött egy remek rádióinterjú, és szeptember 17-én a lesújtó hír: életének 104. évében elhunyt Tatár Imre, Vas- és Aranytoll-életműdíjas újságíró.
A hír várható volt, mégis váratlanul érte a szakmát. Az élet véges, de felfoghatatlan: elment Tatár Imre. Derűs világlátását a megpróbáltatások nem törték meg, sőt: sokszor vallotta, a háború embertelen, de az emberség is ott van, félve, lopakodva, de akad segítség. Ez erőt, hitet ad ma is: még nem romlott el minden! Tatár Imre élete, munkája, világlátása azt sugallja: mindenből van kiút, ha az ember nincs egyedül Tatár Imre sosem volt egyedül, s ahogy látják, most, a végső búcsú pillanatában is sokan érzik úgy: itt kell lenni, hogy e szomorú pillanatban is jelezzük, kiemelkedően értékes volt Tatár Imre munkássága, embersége, élet- és emberszeretete a hivatásnak, a nyilvánosságnak.
Jó lenne ezt az emberi tartást, ezt a szemléletet tovább vinni, örökségként ápolni. Ma ugyanis újra embert próbáló idők járnak: kívül-belül háború van. És sokszor újságírók a célpontok. A szakmai túléléshez, lelkünk épségének megőrzéséhez vegyünk erőt Tatár Imrétől: ő kis híján 104 évig képes volt felülemelkedmi a poklon, majd a napi gyarlóságokon, és élete végéig derűs, optimista, kiegyensúlyozott maradt. Búcsúzzunk Imrétől azzal, hogy továbbvisszük ezt az örökségét, hiszen a világnak szüksége van tisztességre, jóra, vidámságra, optimizmusra.
Kedves Tatár Imre! Nyugodj békében, emléked mi, újságírók megőrizzük!
«Gombócból is sok a száz, hát még születésnapból! A jeles külpolitikai újságírónak, Tatár Imrének megadatott, hogy megérje ezt a kerek évfordulót – szellemi frissességben, komolyabb egészségi panaszoktól mentesen. Az alábbi írás akkor 2020. január 9-én jelent meg lapunkban,.(Tatár Imre portréját Szigeti Tamás fotoriporter készítette.)
Amikor a Vas- és Aranytoll-életműdíjas hírlapíró (nem mellesleg az Infovilág portál örökös tiszteletbeli főszerkesztője) 2008 decemberében megfogalmazta a majdani 90–100 esztendősöknek szánt „intelmeit”, talán maga sem sejtette, hogy az érintettek közé fog tartozni. Töprengése „az öregség jövőjéről” e jeles napon aktuális igazán!
Tíz, eseményektől zsúfolt évtized van a háta mögött – olyan történéseknek volt a tanúja, nemegyszer szenvedő alanya, melyek sokak életét nehezítették meg, tették kilátástalanná. Az érdeklődők erről részletesen olvashatnak majd az idén megjelenő, Ifjúságom története című önéletrajzi kötetében.
A Trianon évében született Tatár Imre gyerekkorától újságírónak készült, de az akkori diszkriminatív törvények miatt erre sokáig nem volt lehetősége (mint ahogyan az egyetemi tanulmányokra sem). Autószerelő inasnak állt, majd néhány év múlva világháborús munkaszolgálat és szovjet hadifogság következett. Hazatérve, huszonhét évesen került (1947-ben) a Szabad Néphez, 1956-ban az Esti Hírlaphoz, a következő évtizedben a Magyar Hírlaphoz igazolt át. A leghosszabb időt (negyedszázadot) a Magyar Nemzet külpolitikai szerkesztőségében töltötte el, ahonnan – 80 évesen! – a 2000. esztendőben ment nyugdíjba.
Ahogyan az alábbi „töprengéseiben” is olvasható: a magas kor eléréséhez sokat segít a tevékeny élet. Ezt nyilván tapasztalatból tudja a szerző, hiszen az utóbbi két évtized sem tétlenül múlt el. Cikkeket írt egyebek mellett a Régi Nemzetesek kiadványába, az Infovilág számára; a munkaszolgálatos/hadifogoly-élményekről szóló visszaemlékezéseit pedig a Hadtörténeti Közlemények jelentette meg. 2016-ban könyvként látott napvilágot 56-os Naplója.
Dióhéjban így telt tehát a tízszer tíz évtized: könyvek és sok-sok cikk írásával – no meg töprengéssel.
TATÁR IMRE, DRÁGA IMRE BÁCSINK, ISTEN ÉLTESSEN!
Elképedve olvastam, hogy a most születő német lányok fele megéri a százéves életkort. Feltételezhetően azért, mert jó testi-lelki állapotban ballagnak végig e hosszú úton. S ha még az a negatív diszkrimináció is eltűnik, amely e tekintetben a férfinemet sújtja – hogy jóval előbb halunk meg, mint ők –, igen érdekes helyzetnek lesznek tanúi annak a kornak a gyermekei. Gondolom, nemcsak német földön, hanem mindenütt a civilizált világban. Ugyan, ugyan! Száz év múlva! Hol van az még, és mi lesz addig? Igaz, igencsak messzi távlatokat festenek föl a német hölgyek, mégis, ez az előrejelzés nem időszerűtlen, töprengésekre mindenképpen alkalmat ad. Mondhatnám: kötelez. Ha például a jelen egyes érdekvédelmi követeléseit előre vetítem, melyek szerint úgy hatvanéves kor körül tessék bennünket nyugalomba küldeni elképzelem az akkori sok-sok szerencsétlent: negyven éven át ücsöröghet munkátlanul. Fogalmazzunk így: tevékenység nélkül. Tudom ez a százéves kép kissé történelmietlen, valóban a jelen gépies előre vetítése – mégis alkalmas arra, hogy megindítson egy hasznos gondolatsort.
Egy hajdani (ugyancsak német) ideológus szerint nem a cél a fontos, hanem az odavezető út. A mi esetünkben sem tudható pontosan, mi lesz a távoli jövőben – de az odavezető út már megnyílt, az előjelek fel-feltünedeznek. Mindig csodálkozom például olyan felvonulások láttán, ahol a nyugdíjkorhatár felemelése ellen tiltakoznak Én szívem szerint a felemelésért pontosabban, és e kívánságnak inkább megfelelő kifejezéssel – a tevékeny élet lehetőségének meghosszabbításáért tüntetnék. Több okból is. Már most kezd nőni az ingerültség a fiatalabb korosztályokban az idősebbekkel szemben, akiket „nekik kell eltartaniuk”. Valóban. Az idősek viszont azzal érvelnek (joggal), hogy egy életen át dolgoztak, ami van, ők teremtették. A másik felet ez az utóbbi érv nem hatja meg most és itt nekik kell fizetni azt az adót, amelyből az állam a szociális juttatásokat meríti. Ne próbáljunk most és itt igazságot tenni, az alábbiakban úgyis erről lesz szó. Feloldható a két szemben álló nézet? Igen, ha a társadalmi gondolkodásmód megváltozik. Már most el kellene kezdeni a fontolgatást, bizonyos értelemben a jövő tervezését, különben mindig csak a jelen gondja marad, csak azzal foglalkozunk, hogy mi lesz az idei nyugdíjjal, a most készülő költségvetéssel, a közeledő választásokkal, valljuk be, a szavazatszerzéssel. (Nálunk három és félmilliónyian lépték már át a korhatárt vagy lettek rokkantak, Ausztriában a szavazásra jogosultak fele. Mert ez utóbbi meghatározás is erősen számításba kerül. Vegyük tehát komolyan a százéves német hölgyek figyelmeztetését! Ha egyszer sok és feltehetően a mainál sokkal több egészséges év vagy éppen évtized vár jövendő milliókra, „tüntessünk” inkább a hosszabb tevékeny élet lehetőségéért! Amiben egyebek között bennfoglaltatik az „eltartatás” helyett az önfenntartás is.
Időszerű-e – íme, újabb és korántsem utolsó kérdés e tárgyban – éppen most előállni távlati ötletekkel, amikor a világot naponként változó, tűzoltási feladatokra kényszerítő körülmények gyötrik?
Igen, érdemes töprengeni, a válságoknak ugyanis, minden eddigi tapasztalat szerint, az a tulajdonságuk, hogy elmúlnak. (Egy „klasszikus” mondást felhasználva: válságok jönnek, válságok mennek, de a gazdaság marad.) De mielőtt a megoldás felett elkezdenénk töprengeni, igyekszem fölfesteni, amennyire lehet hitelesen, egy jövőképet. Ha az említett előrejelzések szerint fejlődik világunk, megjelenik majd egy nagy tömeg öreg, idős, koros, meglett korú (hogyan is nevezzük őket?) nő és férfi. És jóval kevesebb ifjabb. A mai gondolkodásmódot tekintve mércének, a hatvanéves kor táján éles vonal húzódik közöttük: innen van a „fiatal”, ezen túl az „öreg”. Csakhogy az ilyen merev szétválasztás mind használhatatlanabbá fog válni, az lesz „fiatal”, aki aktív és munkára kész. Mind többen lépik majd át a mai határvonalat – akkor már senki sem fogja emlegetni, legföljebb a történészek.
Már ma sem egyformák az előrehaladott korúak, testi-lelki állapotuk, munkakészségük szerint. Ha valaki mostanság kiejti ezt a szót: nyugdíjas, a következő kép ugrik be: megtört, a nyomor szélén, vagy igen szegényesen élő valaki, szatyrát nehezen cipelő, magányos néniké. egymásba kapaszkodva totyogó ősz hajú pár. S ez így is van – egyrészt. De ugyanígy százezer számra, ha nem milliós nagyságrendben vannak olyanok, akik tisztesen megállnak a lábukon Kit súlyos betegség kínoz – más kora ellenére is egészséges. S még ez a kettéosztás is gépies, sok az átmeneti állapot. Remélhető, hogy ez az arány a jövőben mindinkább változni fog – a jó oldal javára: növekszik a „fiatalok”, és csökken a valódi öregek száma, tömege. S ezt nem hivatalos kormányrendelet írja majd élő, hanem a valóság. A mai merev határvonalat a tények fogják fellazítani. Kit lehet majd fiatalnak vagy öregnek nevezni? Feltehetően fizikai állapot, munkakészség határozza meg, a jövőnek ma talán még ismeretlen követelményei. S hogy az ilyen fejleményekre nem kell okvetlenül száz esztendőt várni, mutatja egy osztrák statisztika a félidőről (a német példa után egy lépéssel közelebb hozzánk): 2050-ben a nők átlagéletkora 89, a férfiaké 84 lesz. „S a megnyert évek – fűzi hozzá a kimutatás – aktívak lesznek.”
Mielőtt a fellegekbe elszállnánk, hadd pendítsem meg azért többféle gond húrjait is. Mai fejjel, jelen bajaink közepette valóban nehéz elképzelni, hogy oly sokan folytathatják hivatásukat, vagy éppen ennyire későn még újat is találnak.
Vajon a munkalehetőségek a mostani helyzethez viszonyítva valóban szinte végtelenné válhatnak? Remélhetően igen, mert a munka – ceterum censeo –, a munkálkodás a hosszú életnek (és a költségvetési gondok ez irányú eltűnésének) a titka.
Legalább is az egyik. Bár ide talán inkább más kifejezések illenek: elfoglaltság, tevékenység, alkotás, a hivatás gyakorlása, felelősségvállalás. Ezek a fogalmak szélesebb kört fognak át, több spekulálgatásra engednek teret. Milyen területeken?
Csak találgatni mer az ember. A hagyományos munkákon túl az egészségügy, a szociális terület, a környezet, a család, a szórakoztatás, a szolgáltatás számos ága bővülhet. S ki tudja, akkor milyen igényeket támaszt a társadalom, milyen új lehetőségeket nyújt. Csak az látszik bizonyosnak, hogy az aktívak és az üldögélésre kényszerítettek arányának meg kell változnia.
És nyilván átalakulások mennek majd végbe a gazdaságban és annak megítélésében, hogy mit tekintenek értékteremtésnek. A hosszabb és egészségesebb élet minden bizonnyal megkövetel, kikényszerít megoldásokat, netán meg is teremti a lehetőségeket, megváltoztatja a jövő öregjeit, az öregek jövőjét. A pénzügyi dilemma (s az emlegetett generációs feszültség) addig áll fenn, amíg keveseknek kell „eltartani” sokakat – ám, ha sokan tartják el önmagukat, egy tétel mindenképpen kihúzható a gondok listájáról.
Van még egy bökkenő. Ha a családalapítások tekintetében minden így megy tovább, tehát a fiatalok későn házasodnak, kevés gyereket vállalnak, úgy hiába minősülnek át a ma még korosnak nevezettek „fiatalnak” (elsősorban szociális tekintetben), az arányok igen rosszul alakulhatnak. Megjelenik egy hatalmas tömeg korosabb férfi és nő és kevesebb valódi ifjú s ifjabb. A nagy tömeg idősebb elszigeteltté válhat, szinte külön „etnikummá”, „rezervátummá” – kevés gyerek, unoka lézeng körülöttük, s azok, is ki tudja merre. Ez nem csak az „eltartás” miatt sajnálatos.
Család nélkül, mondjuk ki, népes család, gyerekek, unokák, dédunokák nélkül az élet sivár.
A hosszú, egészséges élet segítője, támasza (a fent említett munka, elfoglaltság, szükség-van-rám érzés mellett) a kapcsolat velük, ez is élethosszabbító, gazdagító. Igaz, temérdek gondot okoz, nagy felelősséggel jár a gyermeknevelés – de pótolhatatlan erő árad belőlük az idősebbekbe. Talán nem stílszerűtlen, ha itt egy régi, kedves sláger jut eszembe, mely szerint: „Kicsike, vigyázzon, egyszer nagymama lesz! A kis unokákkal sok baja lesz!” Én azt mondanám, ne „vigyázzon”. Legyen minél több unokája, különben magány kíséri majd, s – legalábbis mai szemmel mérlegelve – szomorú társadalomnak néz elébe. Nyilván nem a mai hatvanasoknak, nyolcvanasoknak szól ez a jóslás, hanem a majdan hatvan-, nyolcvan-, kilencveneseinek, akik gyakran hallhatják mostanság a figyelmeztetést: gyűjts, készítsd elő a jövődet!
Ne csak pénzzel. Családdal is. TATÁR IMRE