Mindig érdekelt, hogy a szűkösnek nem mondható dráma-világirodalom színművein túl mi készteti a színházakat arra, hogy regények és más irodalmi művek színpadi adaptációit is elkészíttessék és műsorra tűzzék. Az író általában tudja, hogy melyik művét milyen irodalmi műnemben és formában kívánja kihordani és megszülni, miért épp abban, és miért nem egy másikban. Az ilyen színpadra átírásoknak leginkább két okát tudnám indokul felhozni: az igazgató, a dramaturg, vagy a rendező érez valami olyan drámai magot és különleges, aktuális mondanivalót a műben, amit így szeretne kifejteni, közölni, vagy pedig magát az alapmű elolvasását szeretné szorgalmazni egy „könnyedebb, egyszerűsítettebb” formával rásegítve.
Nos, a Varázshegy színrevitelének okai között valószínűleg mindkettőnek szerepe van. Thomas Mann monumentális regényét mostanában nem szokás elolvasni. Az olvasók jó része, ha nekifut is a mintegy 900 oldalnak, előbb-utóbb csüggedten leteszi a vaskos kötetet, mint mikor valakinek, akár többször is, beletörik a bicskája a Mont Blanc megmászásába. Túlságosan is értelmiségi regény a maga mikroklímájában tenyésző társadalmi körképével, átgondolásra kényszerítő filozófiájával, hosszú mondataival, s csak gondolati síkon jelentkező „cselekményességével”. A varázshegyet nem lehet a metróutazás perceiben elolvasni. Ahhoz karosszék és olvasólámpa kell, no meg olvasásra szánt sok óra. De kinek van ma ilyesmire ideje? Elviszi azt a Való Világ szellemi pocsolyájának kukkolási kényszere.
Meg aztán a mai magyar valóság is olyan, hogy amikor a nyitó sötétben felhangzik Major Tamás okos hangján a Thomas Mann üdvözlése című József Attila vers, hát az embernek beleborsódzik a háta, hogy mennyire többszörösen is aktuális itt és most ennek a mondandója.
Hát akkor, kedves Thomas Mann és Szikora János, üljetek le közénk, és meséljetek!
Hans Castorp (Schruff Milán), a fiatal hamburgi mérnökember látogatóba érkezik a svájci hegyek között épült magán tüdőszanatóriumba, ahol betegként kezelik katonatiszt unokabátyját, Joachimot (Száraz Dénes). Ép elmével és egészséges tüdővel úgy gondolja, hogy mindössze három hétig marad, ám az itteniek már tudják: mindenki így érkezik, aztán mégsem fog tudni elmenni. Behrens doktor (Hirtling István) azt vallja, hogy a betegség bennünk lakik, és a síkvidék városainak rossz levegője, meg az emberi lelket mételyező kórok egyaránt betegítik a testet, amelynek nyomait előbb-utóbb a röntgen is kimutatja. És hogy igaza bebizonyosodjék, Hans Castorpon is fokozatosan megjelennek azok a tünetek, amelyek következtében végül is hét évig itt marad ebben a haláltáncát járó, haldokló közösségben, hogy aztán a tüdőbaj helyett majd az I. világháborús behívó ragadja csak ki innen, „szebb” halált kínálva fel a fiatalembernek.
„Való Világ-összezártságban” élnek itt, s távoznak lábbal előre tolt ágyukon a betegek, ha lejárt az órájuk. De addig beszélgetnek, és szórakoznak, összevesznek és kibékülnek, gondolatokkal ölik magukat és egymást, mert más a világlátásuk, politikai nézetük. Párzó szertelen kapcsolatokba, vagy tudatmódosító szerekbe menekülnek – szigorúan úriember módon –, s akit egyszer beszippantottak, az már, ha rövid időre képes is eltávozni, végső soron visszatér a kitaszítottaknak ebbe a menedékbe. Élni és meghalni is jobb idefenn, mint odalenn, mert ide olyan kevés jut el abból, ami az igazi világot áthatja pl. munkából, nyomorból, napi megélhetési gondokból. De az eszmék azért feljutnak a betegek s az újságok által, mert a humánus gondolkodású író, Settembrini (Almási Sándor), a szocialista, forradalmi anarchista eszméket dicsőítő Naphta (Derzsi János), a félbolond Albin úr (Galkó Balázs), az alkohol- és kábítószerfüggő Peeperkorn (Gáspár Sándor parádés alakításával) és a többiek mind más-más világszemlélet szócsövei. És a kezdetben szanatóriumi szatírának induló mű egyre inkább a polgárságot izgató, komoly gondolatok összecsapásának színtere lesz, egy beteg társadalom szimbólumává tett, világtól majdnem elzárt helyen. A varázshegynek ez a koncentrált, halálos bűvölete, amit még fokoz egy különös asszony, Madame Chauchat (Nemes Wanda) női bűvköre is, ezek teszik határozatlanná, tétlenné, végső soron beteggé hősünket is. Ezek az eszmék juttatják el a világot a nagy háborúba, s majd a fasizmusba, amelyek itt koncentrált tüdőbeteg haláltáncukat járják. Mondhatja-e bárki, hogy ennek a száz évvel ezelőtti jelképes történetnek semmi párhuzamát sem találni mai világunkban? Kérdezheti-e bárki, hogy ennek a regényadaptációnak van-e üzenete a mának? Hogy fölösleges bemutatni?
Szikora Jánosnak, úgy tűnik föl, van mondanivalója annak az értelmiséginek a számára, aki jegyet vált az előadásra. Mégis, kérdés: kihez mi és mennyire jut el? Az eszmék ugyanis körüllengik bár Castorpot, de mintha igazán nem ragadna meg benne, nem érleli egyik sem. Lehet, hogy ebben olyanoknak is szerepe van, mint hogy Settembrini és Naphta vitája szellemileg izgalmas, ám még sincs meg az a súlya, ami egy életre meghatározó lehetne. Egy naiv fiatalember jött, és hét év után szinte ugyanaz az ember távozik, talán csak a szerelem hagy rajta némi nyomot, egyébként semmit sem fejlődik.
A kezdő jelenetben egy tetem mosdatását végző, a történetet lényegében visszaemlékezően elbeszélő nővér (Sztárek Andrea) szürrealisztikus jelenléte nagyon jó bevezetés és lezárás, mert nézőként a későbbiekben is sokszor érezzük a feszültségnek ezt a valóság feletti nyomását, amit a maszkok, (pl. báljelenet) sokszor kimerevített mozgások, megvilágosítások is erősítenek. Szikora nagyon erős dramaturgiai funkciót szán a zenének, amely operák és dalok felhangzásával mintha egy Wagner zenedráma motívum-rendszerének tanulságain szőné tovább a gondolatokat, akár konkrétan tudjuk, hogy honnan van a zenei betét, akár csak a hangulatát érezzük át. A halál folyamatos jelenléte is szinte természetes ebben a közegben, ahol lényegében mindenki a halála árnyékában él, beszél, gondolkodik, vagy lép kapcsolatra a többiekkel. Az említett főbb szereplőkön túl az epizódszerepekben Takács Kati (Mylendonk főnővér), Vass György (Dr. Krokowski) Tordai Teri (első hölgy), Széll Attila (első úr), Köleséri Sándor (törpe felszolgáló), Bohus Andrea (Emerentia), valamint az Új Színház stúdiósai egységes, jó színészvezetéssel találják meg helyüket az előadásban.
Thomas Mann regényét Vera Sturm és Hermann Beil, valamint Hársing Hilda dramaturg alkalmazta színpadra. Az igen szép, jól értelmezhető szöveget Nádas Péternek köszönhetjük.
Egy előadás különös fényeket tud kapni azoktól a körülményektől, amelyek között megszületik. Szikora János már előbb elkezdett dolgozni rajta, semmint kiderült volna, hogy a bemutató milyen politikai és művészeti feszültségek között érkezik majd el. Nem tudni, milyen változásokat hozott ez a végeredményen, de a felhangok akusztikája biztos módosult. Ezzel együtt az új vezetés szégyene, hogy egy ilyen értékes produkció – anélkül, hogy megbukott volna –, négy előadás után nem fér bele a színház márciusi műsortervébe. Az is kétséges, hogy később lesz-e folytatása akár az Új Színházban, akár valamely más játszóhelyen. Ezek szerint az adófizetők pénzének herdálása jobban belefér az Új Színház új vezetésének koncepciójába, semmint Thomas Mann szellemiségének átvállalása egy tisztességes, érdekes előadás folytatásával. Ezen persze csodálkozni nem érdemes, mert az ország állapotának jó tükörképe az, hogy semmit sem vállalunk az előző vezetés érdemeiből, és nem közösen szüntetjük meg a hibákat. A színház a való világ tükörképe varázshegyen innen és túl.
