„Attól a pillanattól kezdve, hogy – valamikor a hatvanas évek közepén – betoppant az Egyetemi Lapok redakciójába, a barátaim között tartottam számon, és most is, amikor elért a halálhíre, úgy éreztem, hogy egyik legjobb barátomat veszítettem el. Pedig évek óta nem láttuk már egymást. A valódi barátságot ugyanis nem szükséges nap mint nap bizonygatni. Csak tudni kell a másikról, hogy bármikor el lehetne menni vele – Garai Gáborral szólva – egy közös kulaccsal akár a sivatagba is.
Muzsay Andris belépett a szerkesztőség ajtaján – és nyomban alább hagyott a lapzárták alkalmával szinte kötelező ideges vibrálás. Elég nagy darab volt, de mégsem a jól megtermettek fölényes magabiztossága sütött belőle, hanem valamiféle gyermekien félszeg nyájasság. Úgy emlékszem, már akkor is volt szakálla, de ez még krisztusibbá, még szelídebbé tette az arcát.
Sokoldalú volt: újságíró, dalszerző, gitáros előadóművész. Verseim első megzenésítői közé tartozott. Emlékszem: 1968 tavaszán akkori élettársammal meglátogattuk őt Tavaszmező utcai lakásában, amely a nyolcadik kerületben, a Horváth Mihály tér tájékán volt található. Saját gitárkísérettel dalolta el néhány általa megzenésített versemet, köztük az elhíresült balladát az elkényeztetett ifjúságról, amelynek puszta elszavalásáért egy munkásfiút kirúgtak a Csepeli Vasműből akkoriban. Ott, nála éreztem meg, hogy a zene milyen nagy mértékben képes megnövelni a versek hatóerejét.
Örültem, hogy a rendszerváltás után egy baloldali rendezvényen találkoztunk újra egy meglehetősen hosszú szünet után, mint közreműködők. Jólesett, hogy ő sem fordított köpenyt. Aztán jó néhány évig a Hegyvidék című lapnak voltunk a bedolgozói. Ott még interjúalanya is voltam egyszer. Talán az volt a legkorrektebb riport, amit valaha is készítettek velem.
Hadd búcsúzzam tőle egy régebbi versemmel, amelyet egy nagyon közeli barátom halálhíre ihletett annakidején, de amelynek minden sora őreá is vonatkoztatható:
Aki a harminchat fokot
láznak hitetni mindhalálig
képes magával – az halott
állapotában is parázslik,
annak a sír nem nyughelye,
csak színhely a szétáradásra,
rideg rögökbe fut vele
a szív elásott lángolása.
Barátom, győztél. Lelket ölt
példád a holtra hűlt talajban.
Legyen a könnyű anyaföld
tőled is forró, mint a katlan.”
Ezután dr. Tunyogi László kandidátus, Muzsay András barátja és egy kicsit tanítványa is, gitárkísérettel előadta „A hobók altatódala” című amerikai country-dalt, amelyet az eredetiből András magyarított meg és költött újra.
A gyászolók nem kis meglepetésére Muzsay András is megszólalt: egy évekkel ezelőtti hangfelvételről énekelte el saját gitárkísérettel a „Mély folyó” cmíű gyönyörű amerikai néger spirituálét, amelynek ő volt a műfordítója és hangszerelője, és amely édesanyja húsz évvel ezelőtti temetésén ugyanitt hangzott el.
Muzsay András hamvait szülei urnasírjában helyezték el a népes gyászoló gyülekezet tisztelgése közepette.
András, kedves barátunk, kollégánk, legyen nyugalmad a találkozások végtelen mezején!
Részlet Muzsay András
Én és a Halál című írásából
„…Az emberekbe valami belekódolt egy jelet, egy parancsot, amitől azok életigenlővé, életszeretővé válnak, még a legrosszabb körülmények között is, félik a halált, az elmúlást, és rettegve gondolnak arra az órára, melyben el kell hagyniuk ezt a világot.
Én – pechemre, szerencsémre – bizony, nem tudom, ebben is más vagyok.
Amikor Anyámért jött a Halál, gyűlöltem, pedig csak megszabadította őt attól, ami őt sem tette boldoggá.
Engem nem siratni kell, ha meghalok, hanem örülni: teljesült az, amire régen vágyott! Célhoz ért.
Ha jön a Halál, nem fogom neki azt mondani, hogy távozz tőlem, legfeljebb azt kérdezném meg tőle: miért várattál engem ilyen sokáig, barátom?
Részlet az Én Farkasrétem című írásából
Ma már mindenkim odakinn van a Farkasréti temetőben, egy urnakriptának titulált betonkockában. Szeretteimmel találkozni jövök ide. Elüldögélek a padon a sír mellett, nézem az eget, a kert ezen darabját, amely olyan, mint valami falusi kis temető, melyet Szindbád keres fel emlékezni; hallgatom a madáréneket és a neszeket.
Ide vágyom most, és ha meghalok (bár a hivatalos szabályzat csak négy urnára tervezte a betonkockát), szeretnék ötödikként ugyanitt pihenni, ahová – jelképek által – már élőként is becsempésztem lelkemet. Elfér oda még egy kis doboz a hamvaimmal, és pár évre talán újra meghosszabbítható lesz az együttlétünk, mielőtt úgyis szemétre dob mindannyiunkat a szorongó város helyigénye és az egyetlen, ami valóban békén hagy: a tökéletes felejtés.
Szeretlek, Farkasrét!
Most még, mint egykor fürdőhelyekre volt szokás, magamat kúrálni járok Tehozzád, de ígérem, jövök én még hosszabb időre is – ha befogadsz.
Nem tartok igényt appartementjaid egyikére sem, csupán egy kis helyet adj majd nekem anyám mellett, ott, ahol orgonabokor borul a betonra, ahol macska dörgöli hátát a kőhöz, ahol csiga mászik, bogár zümmög a virágok között, ahol madarak köszöntik a fényes napot, vagy a záporozó esőt, és ahol egy-egy arra járónak felsejlik a gyanúsan ismerős név mögött egy arc, egy hang, egy mozdulat, egy jelző!”
Muzsay András (1946-2015) – gyászol az Infovilág szerkesztősége
