Versenyfutás a koronavírus-vakcináért

(mta.hu) A jelenlegi járványt okozó koronavírus elleni vakcinajelöltek közül tíz már emberi kipróbálás alatt van. Az oltóanyag-fejlesztés korábban nem látott gyorsasággal zajlik.

Melyek a legaggasztóbb problémák, amelyekkel a kutatók szembesülnek, és miben reménykedhetünk mégis? A kérdéseket Ferenci Tamás biostatisztikus válaszolja meg az mta.hu számára írt összeállításában.

Ahhoz, hogy a jelenlegi koronavírus elleni védőoltás fejlesztésének irányait, nehézségeit és lehetőségeit áttekintsük, érdemes egy kicsit hátra lépnünk, és áttekintenünk a meglévő védőoltások lényegét és típusait, hogy jobban értsük a mostani helyzet szöveg-összefüggéseit.

Tágabb értelemben véve a védőoltás ősi kínai gyógymód: a 15. században már használták Kínában a variolációnak nevezett eljárást a feketehimlő elleni védekezésben. Ennek az a lényege, hogy a védendő személyt szándékosan megfertőzték himlővel: himlős személy sebéből vettek kaparékot, amit a védendő személy beszippantott, vagy az ujjai közti bőrredőn ejtett sebbe dörzsölték. Ezután természetesen ő is azonnal himlős lett – eddig ebben nincs semmi váratlan. Az izgalmas rész most következik: azt tapasztalták, hogy az ilyen módon kialakuló himlő halálozása lényegesen kisebb, mint a természetes himlőé, ennek ellenére az átvészelése a természetes himlő ellen is immunitást ad.

Az első szűkebb értelemben vett védőoltást 1796-ban fejlesztette ki Edward Jenner angol orvos. Jenner sok szempontból hasonló megoldással élt: nagyon enyhe lefolyású tehénhimlővel adott védettséget a súlyos feketehimlő ellen. Ezt a védőoltást ma élő-gyengített kórokozós oltásnak neveznénk. (Ami egy kicsit furcsa elnevezés, hiszen sok tudós szerint a vírus eleve nem élő valami – de a védőoltások kapcsán ez a szóhasználat megmaradt.) Jenner oltóanyagának esetében a „gyengítést” az adta, hogy egy másik, rokon kórokozót használtak az oltásban, de ma már megoldható az is, hogy ugyanazt a kórokozót gyengítjük le (sorozatos átoltásokkal más környezethez, például nem emberi szövethez „szoktatjuk”, ami miatt az emberben viszont kevésbé lesz potens).

Az élő-gyengített kórokozós oltások működése érthető meg a legkönnyebben: a szervezetünk ugyanazzal vagy kellően hasonló kórokozóval találkozik, csak a gyengítés miatt nem fog problémát okozni a leküzdése. Ugyanakkor mégiscsak le kell küzdenie, ezért az ehhez szükséges tudás, azaz az immunológiai memória így is létrejön. (Valójában, ha belemennénk a részletekbe, természetesen messze nem pontosan ugyanaz a kétféle immunológiai folyamat.)

Nagyobb ugrás volt annak felfedezése, hogy az immunitás létrehozásához valójában az sem szükséges, hogy életben legyen a kórokozó. Ez nem olyan nyilvánvaló, de már a 19. század végén, a 20. század elején felfedezték, hogy ez is működőképes stratégia. A klasszikus példa a szamárköhögés elleni oltás teljes sejtes változata: ebben a betegséget okozó baktérium egésze benne van – csak épp nem élő formában, hanem valamilyen kezeléssel, például kémiai vagy hőhatással elölve. És a dolog így is működik – a trükk az, hogy bár a baktérium nem él, de az ellene kifejlesztendő immunválasz szempontjából szükséges „kulcskomponensei” – ezeket szokták antigénnek nevezni – az elölés után is megmaradnak. Az immunrendszer felismeri őket, választ ad rájuk, és átmegy a szükséges tanulási folyamaton. Ezt az oltástípust nevezzük elölt kórokozós oltásnak.

(Az írás itt folytatódik, tessék kattintani!)