Velence városa 1895-ben rendezte meg első alkalommal a nemzetközi művészeti biennálét,az olaszés a nemzetközi művészeti élet kétévenként esedékes seregszemléjét, amely 2009-ben már az év nagy részét átfogó, kortárs művészeti óriás fesztivállá terebélyesedett.
A kortárs képzőművészeti kiállítás 1980 óta váltakozik évente az építészetivel. Már 1930-tól a biennáléhoz kapcsolódott a zenei fesztivál, 1932-től a világon első ízben szervezett filmművészeti, majd két évvel később a színházi fesztivál.
Legújabban, 1999-től, a kortárs táncfesztivál is föliratkozott a repertoárba, évente megrendezik. A biennále szervezője 2004 óta aLa Biennaledi Venezia Alapítványa, amely egybefogja a biennále szervezeti, jogi, pénzügyi és dokumentációs Archivio Storico delle Arti Contemporanee-ASAC működését.
Egy híján kilencvel nemzeti résztvevő kiállítása tekinthető meg az idén a központi kiállítással párhuzamosan a Giardiniban, az Arsenaleban és a város számos külső helyszínén. Először vesz részt Andorra, Szaúd-Arábia (a 2010-ben első építészeti kiállításával díjat nyerő) Bahrein, Banglades és Haiti, illetve sok éves kihagyás után újra résztvevőként jelentkezik India, Kongó, Irak, Zimbabwe, Dél-Afrika, Costa Rica és Kuba. További csaknem negyven – nemzetközi szervezetek és intézmények által létrehozott – társesemény is kapcsolódik még a Biennáléhoz.
Rekord számú mű készült a 2013-i Velencei Képzőművészeti Biennále magyar részvételére kiírt pályázata alapján. A bíráló bizottság végül Asztalos Zsolt „Kilőtték, de nem robbant fel” című munkáját értékelte a legjobbnak (kurátor: Uhl Gabriella). A különös tárgy egy igazi bomba, amelyet valóban kilőttek, de valóban nem robbant fel. Ebből a tényből nagyon sok gondolat születhet, és született is, kivált manapság, amikor naponta szólnak a hírek robbantásokról, helyi háborúkról – és csak ritkán szerencsés túlélőkről.
A zsűri véleménye szerint Asztalos Zsolt következetesen végiggondolt és a végletekig lecsupaszított, de éppen így líraian emlékezetes projektje egyaránt kapcsolódik hazai és nemzetközi kontextusokhoz. Mivel a tervezett kiállítás formai és bölcseleti kérdéseket egyaránt több síkon jelenít meg, a biennále nagyközönsége számára is befogadhatóvá és érthetővé teszi a témáját.
Az I. világháború óta szerencsésen megtalált különböző bombák, lövedékek, gránátok (amelyek abszurd módon „szemre tetszetősek”, önmagukban dizájn-tárgyak) egy „hiba” folytán selejtessé váltak, mintegy megtagadták a sorsukat. (A fel nem robbant bombák lelőhelyeit mind magyar, mind világtérképen megtekinthetik majd a látogatók.) Ezzel emberek életét „mentették meg”, miközben jelenvalóságuk, létük folyamatos fenyegetés, feszültséget kelt.
A szürke, félhomályos kiállítótérben 16 monitoron látható lövedékek emlékműként manifesztálódnak a befogadókban – hiszen kegyelmi tárgyak lettek azzal, hogy nem robbantak fel –, s ahogy a képsorok zörejekkel, hangokkal vegyítve lassan peregnek, rávezetik a nézőt arra a lehetséges értelmezésre, hogy a művészi nyelv szignálja átírja a konfliktusok nyelvezetét.
Ezt a nagyon erős vizuális hatást ráadásul Asztalos azzal, hogy az apszis falára olyan videómunkát vetít, amely azokon a helyszíneken készült, ahol fel nem robbant bombákat találtak, ismét tágabb kontextusba helyezi: az összkép metaforikussága immár mintha arra utalna, hogy minden emberi pillanat a kegyelem és a halál véletlenje között lebeg.
Az installáció gondolatmenetét erősíti és közvetíti a kiállításhoz kapcsolódó katalógus és interaktív felület is, okostelefonokra letölthető alkalmazással, amely még személyesebb kérdésként fogalmazza majd meg a használók számára fenyegetettség és humanizmus viszonyát.
A magyar nemzeti biztos a pályázattól függetlenül kezdeményezte Mátrai Erik képzőművész Gömb című munkájának kiállítását a biennále ideje alatt, igaz, a hivatalos programon kívül, egy velencei szakrális helyszínen.
A 19. század végén, 1895-ben először megnyílt Velencei Nemzetközi Képzőművészeti Kiállításon Magyarország a kezdetektől fogva részt vett, de önálló kiállítási épülete, saját pavilonja 1909-ig nem volt. Az első évek kiállításain való sikeres magyar szereplés hatására és elismeréseként Velence ingyenesen ajánlott fel telket egy önálló műcsarnok létesítésére Magyarország számára a Giardini Pubbliciben, a biennále területén. Az épület megtervezésére Maróti Gézát, a magyarországi szecesszió fontos és sokoldalú művészegyéniségét kérték fel, akinek munkáit akkor már Olaszországban is jól ismerték. Maróti (1875–1941) egy személyben volt szobrász, építész, rajzoló és belsőépítész.
Az első világháború éveiben és az azt követő évtizedekben a pavilon állapota erősen leromlott. 1957-ben Benkhard Ágoston tervei alapján kezdték meg az átépítését, amely 1958-ra be is fejeződött. A régi szecessziós jelleget az épületből eltüntették és ezzel a kor szellemének jobban megfelelő, semlegesebb, hűvösebb, korszerűbb tereket, hangulatot alakítottak ki. Az 1980-as évek végére ismét időszerűvé vált az állagát vesztő csarnok felújítása, ezért 1991-ben Csete György építészt bízták meg a kiállító terem rekonstrukciós munkáinak megtervezésével, amely azóta fokozatosan valósul meg. Csaknem másfél évtizeddel ezelőtt befejeződött a tetőszerkezet korszerűsítése is.
