Milyen hatásai lehetnek a klímaváltozásnak Magyarországon és a Kárpát-medencében a 21. század végére? Beilleszthető-e az ökológiai szemléletrendszer a jogrendbe? Ezekre és további hasonló kérdésekre keresték a választ egy tavalyi vitafórum résztvevői. Az előadások immár önálló kötetben is olvashatók – Szathmáry Eörs akadémikus szerkesztésében.
A Klímaváltozás és Magyarország című, az Osiris Kiadó gondozásában megjelent kiadvány közérthető formában ad tömör, de a kutatás korlátait is érintő válaszokat napjaink egyik legégetőbb kérdésére. Az előadások egy tavaly októberben, a Felelős Értelmiség Csoport által szerevezett fórumon hangzottak el. A kötet szerzői három nagy téma mentén foglalják össze mindazt, amit tudni érdemes a klímaváltozásról:
1. Az élettelen környezet változása 2. Klímaváltozás és élet 3. Klímakrízis és társadalom
Írásában Bartholy Judit meteorológus emlékeztet arra, hogy már a 19. század húszas éveitől rendelkezésre állnak adatok a globális felmelegedés kockázatairól. 1890-től pedig arról is, hogy ha megduplázódik a légkörben a szén-dioxid-koncentrációja, az 5-6 Celsius fokkal emeli meg a globális átlaghőmérsékletet.
A meteorológus ismerteti a Magyarországra vonatkozó legfrissebb klímamodell-számításokat. Eszerint optimistább esetben a 21. század végére átlagosan mintegy 3,5 fokkal lesznek melegebbek a nyarak, a pesszimistább forgatókönyv szerint 6,5 fokkal. Az éves csapadék mennyiségét tekintve tetemes változás nem várható, de a nyarak a mostaninál szárazabbak lesznek, a telek pedig csapadékosabbak.
Szöllősi-Nagy András hidrológus arról ír, hogy a jövőben a víz körforgása felgyorsul, sőt e ciklus már most is alapvetően más, mint még nem is olyan régen. Ennek egyik jele a szélsőséges jelenségek előfordulásának növekedése. A kutató szerint a vízgazdálkodásban természetközeli, ökoszisztéma-szolgáltatásokkal kell ellátni az eddig csak műtárggyal megoldhatónak tartott igényeket.
Vida Gábor ökológus szerint tévedés, hogy az emberiséget elkülöníthetőnek tartjuk a természeti környezettől. Bár a megoldás egyszerűnek látszik, ám gyakorlatilag szinte kivitelezhetetlen: kevesebben kellene lennünk, és kevesebbet kellene fogyasztanunk.
Földvári Gábor, az Ökológiai Kutatóközpont (ELKH) kutatója és Szathmáry Eörs, a kutatóközpont főigazgatója, az afrikai sertéspestisre, valamint a Zika-vírusra (a búzát támadó rozsdagombatörzsre), illetve a világjárványt okozó SARS-CoV–2-re hivatkoznak, amikor megállapítják:
„Az újonnan felbukkanó kórokozók egzisztenciális fenyegetést jelentenek az egész emberiségre, de különösen a technológiailag fejlett, nagyvárosokban élő lakosságra nézve”.
A kötet további tanulmányaiból is kitetszik, hogy indokolatlan a halogatás, a klímaváltozással összefüggő környezeti problémák kezelése égetően sürgős. Írásában Antal Miklós kutatócsoport-vezető azt fejtegeti, hogy nem bízhatunk a megoldások prolongálásában. Arra számítva, hogy ez könnyebb lesz a jövőben, mert akkor majd gazdagabbak leszünk.
Zilahy Gyula, a BME egyetemi tanára úgy véli, hogy mindaddig szükség lesz „kormányzati beavatkozásra, amíg a vállalatok számára csábító lehet látszatintézkedésekkel helyettesíteni az őszinte cselekvést”.
A kötet ismeretterjesztő szövegei közül vállaltan kilóg Lányi András író-filozófus Hét remek kifogás, miért ne tegyünk semmit a klímakatasztrófa ellen című írása. Lányi szerint az ökológiai katasztrófa csupán tünet, a lényegi folyamat a kortárs ipari civilizáció válsága, amelyben a társadalmakat vészes tétlenség jellemzi. Az író ironikus stílusban a jövő nemzedékek szemszögéből sorolja fel a manapság népszerű mentségeket és kifogásokat:
● A tagadók szerint az ökológiai katasztrófa, a klímavészhelyzet csupán „a zöldek” kitalációja.
● A pesszimisták szerint, mivel már semmit sem lehetünk az ökoszisztémák összeomlása ellen, hát utánunk az özönvíz.
● A tech-hívők szerint a természetromboló beavatkozásokat még több technológia bevetésével kell ellensúlyozni.
● A közgazdászok realistábbak ugyan, mint az előbb felsorolt csoportok, de elfeledkeznek arról, hogy a természet szolgáltatásai beárazhatatlanok, s arról is, hogy környezetünk teherbíró képességének korlátai a mértékletességre figyelmeztetnek, ám ezt a nyereségelvű piaci verseny nem ismeri.
● A moralisták arra hivatkoznak, hogy fogyasztói szokásainkat kellene feladnunk, félretéve, hogy ezen attitűdöket, szokásokat éppen a jóléti kapitalizmus generálja.
● A diplomaták arra hivatkoznak, hogy a kormányok és tanácsadóik majd világszervezetek keretében intézkednek az emberiség érdekében, de arra nem, hogy a fél évszázada tartó környezetvédelmi alkudozás, a klímacsúcsok sorozata mennyire hatástalan.
● Végül a bal- vagy jobboldali radikálisok különböző társadalmi csoportok, rétegek kapzsisága eredményének láttatják a környezetszennyezést és a felmelegedést, és e csoportok kiiktatását javasolják, de nem foglalkoznak azzal, hogy miként lehetne kisebb az emberiség ökológiai lábnyoma.
Lányi a kiutat a kis léptékű, helyi kezdeményezésekben látja, mert szerinte „minden igazán nagyszabású újítás kisebb közösségekben ver gyökeret, mielőtt szélesebb körben terjedni kezdene.
Lehet, hogy a Földet nem mentik meg a helyi emberek, de a földjüket meg tudják és meg akarják menteni, ez közvetlen, elemi érdekük, ezért ennek legalább van némi esélye.”