Van, amin nem lehet túllépni. A holokauszton nem lehet. Annak sem, aki zsidó és annak sem, aki nem. Vámos Miklós kortársam. Oly korban nőttünk fel, jártunk iskolába, amikor arról, hogy valaki zsidó-e vagy sem, senki nem beszélt. Én csak az érettségi után tudtam meg véletlenül, hogy a két legjobb barátnőm-osztálytársam zsidó. És ha az? Nem érdekelt különösebben.
Már a megkülönböztető jelző is egyenlő volt az antiszemitizmussal, bár erről sem volt sokáig fogalmunk. Hiába volt az akkori pártvezetők jórésze zsidó, ez – legalábbis a kortársaimat – nem nagyon érdekelte, nem is tudtuk. Legfeljebb akkor, ha családilag érintettek voltak. Ám az érintett szülők is sokszor elhallgatták a gyerek elől is származásukat, egyfajta önvédelemből.
„Apámhoz fordultam útbaigazításért, noha igazán ritkán állt szóba velem. Éppen keresztrejtvényt fejtett, mint általában. Mondtam neki, hogy Zsé szerint én zsidó vagyok. Mire ő feltolta a homlokára az olvasószemüvegét: Ami azt illeti, van is ebben valami, édes fiam! – és visszasüppedt a Füles magazinba, jelezve, hogy eszmecserénknek vége.
Tomboltam. Csapkodtam. Hogyhogy senki nem vette a fáradságot, hogy engem tájékoztasson erről? És miért kell zsidónak lennem, pont énnekem?”
Vámos Miklós ma az egyik legnépszerűbb kortárs írónk. Sokáig őriztem a fiókban az egyik régi fotóját, ami nálam ragadt, egy polbeates cikk szerkesztése-tördelése után. Nemrég juttattam el neki, mint jogos tulajdonosának. Sztár író, vagy írósztár, ha úgy tetszik, bár ő kikérné magának ezt a szót. Emellett és ezen kívül amerikai egyetem professzora, nagysikerű tévés talkshow-műsorvezető, kiadóalapító, a legnépszerűbb női magazin kolumnistája. Mindent elért, amit ebben a műfajban – és még sok másban – lehet.
Az Athenaeum vékony kis kötete, a Ki vinné haza nem a holokausztról szól, hanem főleg arról, mi történt utána. Illetve mi történt volna, ha mindenki túlélte volna ezt a borzalmat?
„Mi volna, ha befutna egy vonat a Nyugati pályaudvarra, a szerelvény marhavagonokból állna, s lekászálódnának róla mindazok a rokonaim, akiket sohasem ismerhettem, mert különféle haláltáborokban végezték? Mi volna továbbá, ha így nyert népes családommal – aj, mindig erre vágytam – együtt élhetnék, ha volnának unokatestvéreim, nagynénikéim?”
Hol és hogyan élnének?
A közeli múltban megjelent kötet ezt boncolgatja, fiction és non fiction elemeket keverve.
A Z- vagy Y-generáció tagjai bizonyára már nem is értik ezt a dilemmát, vagy ha igen, akkor megdöbbennek azon, hogyha mindez a szörnyűség valóban megtörtént, sokat nem tanultak róla a történelemkönyvekből (mint ahogy az én generációm tagjai sem, ez a helyzet nem változott), miképpen lehet, hogy ma léteznek félig-meddig hivatalosan támogatott náci pártok?
A könyv amúgy külsőleg becsapós, bizonyára szándékosan. A csillogó-villogó esernyős, pop up-os borító – Földi Andrea munkája – talán még azokat is vásárlásra, olvasásra készteti, akik menekülnek a témától, vagy – és ez a legszörnyűbb – el sem hiszik, hogy megtörtént.