Általában nem kedvelem, ha idegen címmel forgalmaznak egy külföldi alkotást, de most megértem, miért maradt Whiplash a Whiplash. A cím jelen esetben több értelemben van jelen. A film egy dzsesszdobos konzervatóriumi növendék és tanárának története, a Whiplash pedig egy olyan zenedarab címe, amely igen fontossá lesz a történet szempontjából. Másfelől a szó jelentése „ostorszíj”, amely nem csupán a zenedarab gyilkosan korbácsoló tempójára utal, de arra a jó, vagy rossz ösztönzőre – ezt döntse el a néző maga –, amellyel tanára veri ki tanítványából a maximumon túli teljesítményt, illetve amellyel a tanítvány önostorozza magát a mazochizmusig, a kifröccsenő véréig, hogy ő lehessen a legjobb.
Az amerikaiak szeretik azt a filmtípust, amelyben rendszerint a tehetséges sportoló (csapat) és edzője hajszolja egymást és önmagát a győzelembe. Ennek egy módosulatát látjuk most kevésbé szokványos terepen, a zenekonzervatórium keretei között. Azt is tudjuk, hogy az igazi világsikerhez ma már nem elég a tehetség, mert az is csak kitartó, szorgalmas, verejtékes munkával érhető el a legjobbak szintjén. Aztán az eredmény igazolja, vagy sem, hogy megérte-e a beléfektetett energia és minden másról való lemondás.
A Whiplash főhőse egy roppant tehetséges és szorgalmas dzsesszdobos, Andrew Neyman (Miles Teller), aki az Egyesült Államok (értsd a világ?) leghíresebb ilyen intézménye, a Shaffer Konzervatórium elsőéves növendékeként célozta meg azt, hogy ő legyen a legjobb. Maximalizmusára és tehetségére felfigyel az iskola zenekarvezető tanára, Terence Fletcher (J. K. Simmons), aki meghívja a fiút az iskola országos versenyeken is induló stúdiózenekarába. Csakhogy az első élmény boldogsága hamarosan kétségbeesett küzdelembe csap át, ugyanis Fletcher lehet jó zenész, de rossz pedagógus. Nem azzal, hogy tanítványait állandó bizonytalanságban hagyva folyamatosan versenyezteti őket egymással, hanem azzal, hogy szavakkal és tettekkel állandóan megaláz mindenkit. Az a filozófiája, hogy az emberből nem elég a maximumot kihozni, hanem azon túl, a még mélyebb rétegekből kell előbányászni a küzdeni tudást és képességeket, méghozzá minden áron. A növendékek még meg sem ismerhetik a zenélés örömét, máris egyfajta görcsös, rivalizáló megfelelni akarás közepén találják magukat, amely fanatikus önostorozással hajtja őket a jobb teljesítményre.
Fletcher kedvenc példája, hogy a világhírű Charlie Parker szaxofonos sosem lett volna a „Bird” becenév birtokosa, ha a zenekarvezetője egy semmitmondó dicséret helyett nem vágja hozzá a cintányért, ezzel sarkallva a jónál is jobbat kihozni magából. Így aztán ő is válogatott sértésekkel és a zenészéhez vágott székkel „nevel”, egyaránt kínozva ezzel a növendék lelkét és testét. És ha megnyernek egy versenyt, az is „természetes”, nem pedig jutalmat érdemlő. Az ő számára akkor sincs helye egy zenésznek, ha hamisan fújt, de akkor sem, ha nem biztos benne, hogy egyáltalán ő fújt-e hamisat. Ha tanár módszereit világhírű tanítványok sora igazolná, talán más lenne a helyzet, de egy fiatalon meghalt, viszonylag sikeres növendékén kívül semmi sem igazolja őt.
Andrew jól fanatizálható diák. Megtesz mindent, mikor már vér serken ki az ujjaiból, akkor is. Bár összejött egy kedves lánnyal (Melissa Benoist), azért szakít vele, mert már előre látja, hogy neki minden idejében gyakorolnia kell, és még az együttlét idejében is csak a dob járna az eszében. Csak aztán a tanár módszerei fizikailag és lelkileg is megtörik, olyannyira, hogy abbahagyja a zenetanulást, sőt még vallomást is tesz tanára ellen. És Fletchert eltanácsolják a katedráról.
Tanár és növendék egy kis dzsesszklubban találkozik ismét, és Fletcher meghívja Andyt egy másik versenyen induló zenekarába dobolni. A fiú hezitál, de rááll, és ismerve a repertoárt, egyetlen próba nélkül elmegy a játékra. Még nem tudja, hogy Fletcher már tudja, ki vallott ellene. És a két egymásnak feszülő, erős egyéniség egy végső összecsapásra készül, amely a film váratlan, katartikus csúcspontját adja.
Damien Chazelle, aki maga is tanult dobolni, nem kevésbé erős egyéniség. Filmforgatókönyvére alig talált támogatókat, ezért először egy rövidfilm-változatot készített, amellyel két díjat is elhozott a Sundance Fesztiválról és Cannes-ban is szép sikert aratott. Ez segítette hozzá, hogy a Whiplash – viszonylag alacsony költségvetésből ugyan – nagy játékfilmmé teljesedhessen ki, amelyben J. K. Simmons játéka a legjobb férfi mellékszereplőnek járó Golden Globe-díjat elnyerje, és hogy a mű jelenleg öt kategóriában is Oscar-díj várományos legyen. Ez azért nem semmi egy elsőfilmes rendezőtől, aki a dobosokra jellemző ritmusérzékkel és pontossággal hozta össze a filmje tempóját, ráadásul kiváló humorú dialógusokkal is segítse a sikerét. Noha ebben az eredményorientált, sikerhajszoló filmtípusban számos más alkotást is láttunk (csak egyet említek: HajdúSzabolcs Fehértenyér című alkotásával is rokon), ez a film magasan kiemelkedik az átlagból.
Jonathan Kimble Simmons (Pókember, A főnök, Juno, Hulk, Hogyan írjunk szerelmet, Korra legendája stb.) megbízható karakterszínészből ezzel a szereppel emelkedett ki igazán az ismertség fényébe. Fletcher szerepében többet is érzékeltet a rossz módszerű tanárnál, és minden negatívuma ellenére szerethetőséget is csempész a figurába. Ez a zenekarvezető muzsikus valahol nagyon magányos, és csak részben sikeres élet, akinek a zenei tökéletesség elérése tölti ki az életét. Gyűlölendő, de szerethető, mert ő is esendő, minden maximalizmusával együtt. Ebben a játékban kirobbanó energiák feszülnek, s nem csupán a be- és leintések feszességével, hanem azzal, hogy minden idegszálával a zenét kívánja szolgálni. A színész zongoratudása is meggyőző, a rangos elismeréshez kétség sem fér.
Ugyancsak a felfedezés örömét jelenti Miles Teller (Engedd el, Footloose, Képszakadás, Az élet habzsolva jó, Kétéjszakás kaland, Csajkeverők stb.) játéka. A színész maga is tanult dzsesszdobot, így felfrissített tudással, teljes hitelességgel el tudja játszani szerepét. Ez az Andy meglehetős rossz körülmények közül indul, bár apja támogatja, de tudja, hogy csak sikeresen tud karriert befutni, és ezért mindent feláldoz, bizonyos mazochizmussal még saját egészségét, testi épségét is. Csodálja a tanárát és azokat a példaképeket, akikre felnéz, de nagyon sokat kell nyelnie, szenvednie, akár vérét is adva az eredményért. Ebben a szerepformálásban is nagyon sok van a fiú jelleméből, igazán a rendező jó színészvezetésének köszönhető, hogy mindezt elő tudta hozni az eddigi szerepeiben nem túl sok tehetséget felmutató színészéből.
A film látszólag főleg a dzsesszrajongók figyelmére érdemes, de túl azon, hogy valóban vannak benne a laikus nézőnek nem sokat mondó, vagy nem igazán észrevehető nüánszok, mégis élvezhető azoknak is, akikhez nem áll közel a műfaj. A már említett címadó dalon túl főleg Duke Ellington Karavánját halljuk bigband-hangszerelésben. A zene jelen esetben másodlagos, mert ez nem úgy zenés film, mint pl. egy karriertörténet. Tudomásom szerint nincs is konkrét személyhez köthető alapja, mégis az általánosabb motívumokból összehozott „karriertörténet” sokat felmutat ennek a nehéz hivatásnak a felépítéséről, amihez a filmzene (Justin Hurwitz) jó keretet szolgáltat. Sharone Meir operatőri munkájában a közeli képek dominálnak, kevés fénnyel, de sok kifejező erővel.
A Whiplash nem léleküdítő, mégis nagyon erős, jó, és szerethető filmalkotás, amelyben a humor jó adagolással oldja a nyomasztó részeket. Megtekintése dzsesszdobosoknak kötelező, dzsesszbarátoknak és az akciófilmeken túl látó laikus közönségnek pedig melegen ajánlható, igényes szórakozás. A néző pedig közben eldöntheti magában: megéri-e, ha gyakorlás közben véres lesz a dobszerkó…
