A polgári családban született Wigner több mint kortársa volt Budapest híres zsidó-magyar tudósainak, akik közé Erdős Pál, Teller Ede, Neumann János és Szilárd Leó is tartozott. A Fasori Evangélikus Gimnáziumban Rátz Lászlótól, a legendás tudóstól és tanártól (aki Neumannt is tanította) tanulhatott matematikát, fizikát pedig a neves tanártól, Mikola Sándortól.
Wigner 1920-ban beiratkozott a Műegyetem vegyészmérnöki szakára, ám 1921-től a Berlini Műszaki Főiskolán folytatta tanulmányait, majd a Kaiser Wilhelm Institutban dolgozott. Édesapja mellett, az újpesti bőrgyárban mérnökként helyezkedett el 1925-ben, de hamarosan visszatért Németországba, a berlini Kristálytani Kutatóintézetbe.
Később Göttingenben a kiváló matematikusnak, David Hilbertnek lett a segédje, a rangot adó egyetemi városban töltött évekre emlékeztet táblája is.
Az amerikai Princeton Egyetem – Neumann Jánossal együtt – 1930-ban felvette tanárai közé, ott eltöltött valamennyi időt Einsteinnel is. A késő harmincas években kiterjesztette kutatásait az atommagokra. Kidolgozott egy fontos általános elméletet az atommag-reakciókra, ezen kívül alaposan értett a mérnöki tudományokhoz is.
Az atomreaktor kifejlesztését az ő nevéhez is kapcsolják. A háború idején nagy szerepe volt a Manhattan-terv melletti agitációban, ami az atombomba megépítéséhez vezetett, Hitler megfékezése végett. Azonban nagyon letörte, hogy Japánra le is dobták a bombát.
A tennessee-i Clinton Laboratory kutatási és fejlesztési igazgatói állását 1946-ban fogadta el. Mivel nem volt hivatalnoktípus, egy év múlva visszatért tanítani és kutatni a Princeton Egyetemre. Ötvenhat esztendővel ezelőtt, 1960-ban betekintést nyújtott a matematika hatalmába legismertebb, nem fizikai tárgyú tanulmányában, a mára klasszikussá vált „The Unreasonable Effectiveness of Mathematics in the Natural Sciences” (A matematika ésszerűtlen hatékonysága a természettudományokban).
Három évvel később megkapta a fizikai Nobel-díjat, amit így kommentált: „Nem gondoltam volna, hogy valaha is úgy közlik a nevemet az újságok, hogy nem tettem semmi komiszat”.
Wigner Jenő híres volt finom modoráról és körülményes udvariasságáról. Ugyanakkor tudós létére meglehetősen babonás volt, nem állhatta, ha 13 számla volt a zsebében, és ha jó hírt hallott, azonnal lekopogta valamilyen fából készült tárgyon. Kilencvenévesen, 1992-ben közzétette emlékiratait, „The Recollections of Eugene P. Wigner” címmel.
Három évvel később Princetonban érte a halál. Ott temették el, feleségével, nem messze Neumann János sírjától.
Végül ejtsünk szót magyarságáról. Még utolsó éveiben is szívesebben és könnyebben beszélt magyarul, mint németül vagy angolul. A Nobel-díjasoknak abba csoportjába tartozott, akik vállalták magyarságukat, és hálát érzett szülőhazája iránt: „Sok víz folyt le a Dunán, mióta utoljára fürödtem benne. Az idő azonban nem mosta le hálaérzetemet születésem helye iránt.”
Másutt így írt Magyarországról: „Nem felejtettem el, hogy bölcsőm volt, hogy sokáig éltetett, hogy ott szereztem meg tudásom alapját.” Vörösmarty Mihály verseiből hosszú sorokat tudott kívülről idézni, élete alkonyán is. Magyarul nem beszélő lánya elmondása szerint, ha nagyon elmélyült a munkájában, egy furcsa énekdallamot dúdolt, ami valahogy így hangzott: „Ritka búza, ritka árpa, ritka rozs…” Az 1956-i forradalom eseményeit követve megállapította: „… a Nyugat karba tett kézzel nézte a magyar nép mozgalmának véres elnyomását”. Négy évtizeddel ezelőtt, 1976-tól többször hazalátogatott, 1994-ben megkapta a Magyar Köztársaság rubintokkal ékesített érdemrendjét. Halálakor is magyar származású amerikai fizikusként emlegették.
Köszönet a princetoni fotóért Gyuris Józsefnek és fiának, a göttingeni tábla megörökítéséért pedig Rab Irén tanárnőnek. (A szerző)