Yves Henri Donat Mathieu Saint-Laurent (1936 –2008) algériai francia származású divattervező, divatház-alapító, a Francia Becsületrend lovagja és tisztje. A feminin kisfiú már kora gyermekkorától érdeklődött a ruhák és jelmezek tervezése és készítése iránt. Tizenhét éves korában költözött Párizsba, ott az haute coture (szabóművészet) szakmai kamara divatiskolájában tanult, ahol felfigyeltek rá, így Christian Dior alkalmazta, sőt a 21 éves fiatalemberre bízta a művészeti vezetést. A film is lényegében ezekben az időkben kezdődik. Párizs, 1957. január. A 21 éves Yves Saint Laurent (Pierre Niney) váratlan lehetőséghez jut, a nagynevű divatház alapítója, Christian Dior (Patrice Thibaud) asszisztense lesz. Amikor pedig a cég már a fiatal tehetség saját tervezésű kollekcióját is bemutatja, érthetően azonnal a divatszakma figyelemének középpontjába kerül. A bemutató óriási siker, Yves Saint Laurent-t az addig alkalmazott merev formák felszabadítójaként, szinte forradalmárként ünneplik. Nemcsak a hírnév, de a szerelem is hamar utoléri: megismerkedik Pierre Bergé-vel (Guillaume Gallienne), s egy életre szóló kapcsolat szövődik köztük. (A film narrátoraként tulajdonképpen Bergé visszaemlékezését halljuk.)
Bár megkapja azt a csillogást, amire vágyott, Yves öröme nem tart sokáig. Behívják katonának és Algériába vezénylik, ahol gyilkos polgárháború zajlik. A meglehetősen érzékeny és labilis fiú nem is bírja sokáig, idegösszeomlást kap, a pszichiátrián köt ki. Bár leszerelik és hazaküldik Párizsba, ezeket az élményeket már sosem képes többé kitörölni emlékeiből – drogfüggővé válik, ami miatt a munkáját is elveszíti.
Bergé személyében nem csupán a magánéletben, de az üzletben is hű társra talál, együtt alapítják meg három évvel később a tervező nevét viselő, azóta legendássá vált divatcéget. Yves kicsapongásai, félrelépései, baráti körének rossz hatása azonban egyre jobban aláássák az egészségét, de egy utolsó divatbemutatón még megismétlődik a siker.
Jalil Lespert egy olyan emberről készített filmet, aki a franciák számára nagyon sokat mond, de már a magyarok többségének inkább csak a márkanév van meg. Persze a „stars intim” bulvár itt is működik, bár a film értékeit rontja, ha a nézőknek csak egy része ismer fel apróbb részletekben rejlő olyan humort, mint pl. hogy a divatbemutatón miért kell vigyázni arra, hogy ne ültessék egymás mellé Helena Rubinsteint és Margaret Astort.
Mindenesetre a nőket biztos el fogja ragadtatni a sok gyönyörű divatbemutató-jelenet, a férfiakat pedig a szebbnél szebb manökenek látványa, akik itt megjelennek, mint Victoire (Charlotte Le Bon), Loulou (Laura Smet), vagy Betty (Marie de Villepin), tehát akik a kifutók környékén gyakran megfordulnak, vagy a divatvilágban dolgoznak, azoknak mindenképpen nagyon érdekes lesz ez a film.
A másik csoport, akit bizonyára be fog vonzani a mozikba, azok a melegek, mert a film róluk is szól, felmutatva, hogy ebben a sokak által elítélt vonzalomban mennyia az érzelmi töltés. Yves és Pierre persze nem szentek, megcsalják egymást, mégis ott van közöttük az a romantikus ív is, amit szerelemnek szokás nevezni. Franciaországban persze társadalmilag némiképp másként, elfogadóbban állnak az ilyen vonzalmakhoz, mint nálunk. Itt is mennyire rokonszenves az anya (Marianne Basler) teljes elfogadása fia identitását illetően, és senki sem kezd el „buzilobbit” emlegetni a szakmában – ahogy nálunk megnyilatkozni mernek egyesek, akiket az emberből nem az érdekel, amit letesz az asztalra, hanem az, hogy ki kivel bújik ágyba. A filmnek sajnos szükségszerűen van egy kábítószeres vonulata is; feltehetően a drogfogyasztó értelmiségnek sem fog ártani megnézni, hogy a tehetséget csak ideig-óráig röpteti a felszippantott csík, hosszabb távon inkább felbomlasztja, elpusztítja. Ez a három réteg tehát bizonyára jól fogja fogadni az Yves Saint Laurent életrajzfilmet.
Akit nem különösebben érdekel a divatvilág, mint pl. engem, az inkább csak egy nyugodtan folydogáló történetet lát majd valakiről, aki körül nagy a felhajtás, de úgy igazából nem fog meg, hogy mi van vele. Színészi értelemben, ebben a filmben csupán Pierre Niney játéka fogott meg, aki valóban nagy érzékenységgel formálja meg a saját született és szerzett démonaival viaskodó, nagy idegérzékenységű divatzseni örömeit és harcait, és talán Guillaume Gallienne Bergé a higgad nyugalmával és szeretetével. A többiek inkább csak tisztességesen eljátsszák a szerepüket, de túl sok nyomot nem hagynak a nézőben, legalább is bennem.
Dicsérendő, hogy a film erotikai ábrázolásai nem mennek túl a jó ízlés határain, nem válnak pornográffá. Thomas Hardmeier kamerája jó érzékkel tudja követni a józanság és a kábulat jeleneteit, a divatbemutatók eleganciáját és a mindennapi élet érzelmi töltéseit. Ibrahim Maalouf zenei aláfestése is változatos hangulatokban és kellemesen idomul a játékhoz.
Az Yves Saint Laurent ma is a világ egyik leghíresebb divat- és luxuscikk-márkája. A siker kulcsa ennek a két embernek veszekedésektől sem mentes, mégis bensőséges kapcsolatában gyökeredzik: Bergé végig támogatja szerelmét abban, hogy vigye végig nagyra törő terveit és valósítsa meg akár a legelképesztőbb, a konvenciókat megtagadó terveit is. A divatmester a ’60-as, ’70-es években elsőként alkotott ruhakölteményeket farmerből, botrányt robbantott ki áttetsző anyagú kollekcióival, később divatba hozta a nadrágkosztümöt és a combközépig érő csizmát, amellyel „hatalmat adott” a nőknek. Emlékét lényegében ez őrzi meg, nem az, ami lehúzta; „a divat változik, a stílus örök”.
A filmet – a 64. Berlini Filmfesztiválon történt bemutatását követően nem sokkal később, június 26-ától forgalmazza a Cinetel. Sikere, ha akkora nem lesz is, mint hazájában, lévén tisztességes munka, itthon is a téma iránt érdeklődő néző figyelmébe ajánlja a kritikus.
