„Az alkalmasságom hívta elő a feladatokat”

(Szerző: Vincze Kinga / gogyhir.hu) Kertész Zsuzsa, Kazinczy-díjas rádiós, egy letűnt szakma örök nagykövete: a mai generációnak ugyanis már el kell magyarázni, ki is volt a tévébemondó. Kívülről nézve nem nagy dolog két tévés műsorszám között megszólalni, elmondani, hogy mi következik. Azonban az egykori Magyar Televízió bemondóit arra tanították, hogy abban a néhány másodpercben legyen benne a szívük, a lelkük, akarjanak minőségit adni abban a nagyon kevés időben is. (A nyitó képen: Kertész Zsuzsa Makk Károllyal.)

A tévébemondó deréktól fölfelé látszott, egy asztal mögött ült a stúdióban és ez a kép a lakásokban betöltötte a képernyőt. Azok a bizonyos másodpercek elegendőek voltak arra, hogy a bemondók ismerős jó barátokká váljanak az otthonokban, és hogy mára a legtöbbjük legendává válhasson néhány korábbi generáció számára. 

Emlékszem, nagyon régen mesélted, hogy amikor még kezdő voltál a tévében, egyszer szaladtál a székház felé, közben elhaladtál egy kis utcai árus mellett, megakadt a szemed a finomságokon. Az eladó mondta, vegyél és egyél valami kedvedre valót, te csak sóhajtottál, jó lenne, de késésben vagy. Ekkor az árus a kezedbe nyomott egy kiflit, te továbbszáguldottál. Később mesélték neked, hogy amikor legközelebb megláttak téged a tévében, az eladó kikiabált a feleségének a konyhába: Nézd, anyukám, a kiflis! Az akkori „kiflis lánynak” milyen elképzelései voltak, milyen vágyai, az a pálya, amelyet azóta bejártál, mennyire váltotta valóra, amit szerettél volna?

Már szólásmondás, hogy nekem csak szépet, üdvözítőt szabad gondolnom, mert valóra válik, amit óhajtok. Emlékszem egy karácsony előtti hangulatra. Máriaüveges vaskályhánkban lobogott a tűz, zöldesen világított a rádió macskaszeme, esteledett, és a Mágnás Miska volt műsoron.

Csak feküdtem az ágyon, és odakívántam magam a dobozba a többi „kisember” közé. Sok év telt el, mire rádióbemondói meghallgatást hirdettek, és én bekerülhettem álmodozásaim színhelyére.

Vagy egy másik emlék: már tizenéves voltam, a kalandozások korában, amikor elvetődtem a Szabadság térre. Vajon mi ez a gyönyörű épület? Felvilágosítottak, hogy a Magyar Televízió székháza. Tettem-vettem magamat, hátha kijön valaki, és meglátja bennem a kimagasló tehetséget, a magam 156 centiméterével. Ugyancsak eltelt legalább 15 év, amíg Bán György,  legendás hangú kollégám rám nem szólt, hogy érdemes lenne a hangom mellett a pofikámat is megmutatni. Az elnökség átkért a Rádiótól, de ez nem jelentette azt, hogy hűtlen lettem volna. A 40. évfordulómon a rádiós kollégákkal vigadtunk. Izgalmas és mozgalmas pályám volt, és vallom, hogy minden úgy jó, ahogy éppen történik. Az én életemben nem a feladatok találtak rám, hanem az alkalmasságom hívta elő a feladatokat.

Mégis mi az, amit biztosan másképpen csinálnál: elfogadnál vagy visszautasítanál, valamilyen felkérést, lehetőséget, vagy váltanál –e valamikor valamiben, ha visszamehetnénk az időben? Azt tudom, hogy mindig nagyon bátor voltál, ami a döntéseket illeti, meg határozott….

Sehova nem megyek. Se előre, se hátra. A jelen pillanatba beleteszem a múlt tapasztalatait, és a váltásokra, változásokra vonatkozó vágyaimat. Tervek kellenek, mert „céltalan hajósnak nem kedvez a szél”, de csak azt a szelet kell befogni, amitől eredményt remélünk. Néha a szélcsend is hasznos lehet! Mindmáig igyekszem a lehető legnagyobb odafigyeléssel, és jóakarattal közelíteni emberhez, témához, eseményhez, mert az eltervezettségnek csak ezen a szintjén vagyok hatékony. Aztán, a „nagy Kertész-mondások” közül az egyik – a „majd, ha beleérünk a szituációba” – lép érvénybe. Vagyis az adott helyzetben a pillanat dönt, és az annak megfelelő cselekvés. Hozzáteszem: életünk minden pillanatában a lehető legjobban cselekszünk. Nyilván! Hiszen, ha tudnánk, hogyan van még jobban, akkor azt csinálnánk! Ezért fölösleges visszaszánkázni a múltba, bezzeg ha akkor azt így vagy úgy csináltuk volna – nem, inkább tessék tapasztalatként elraktározni a következtetéseket.

A Dallas sorozat főcímének hangalámondása, bár szakmailag nem túl nagy kihívás, mégis az is hozzájárult a népszerűségedhez. Az ismertségedet biztosítja a mostani generációknak is, akik szeretik a retrót és most nézik a sorozatot. A sorozat korszakot teremtett, és egyben téged, a hangodat megőriz a magyar nézőknek. Valóban semmiség egy főcím hangalámondás?

Ki meri azt állítani, hogy „semmiség”? A tévében egy műsort felkonferálni, vagy egy filmsorozat főcímét elmondani szinte ugyanaz. Mindkettőnél azt kellett abban a röpke időben érzékeltetni, hogy mi vár a nézőre. Tragikus, vagy épp bohókás lesz-e történet, egy cseppbe  a tengert! Bizonyára sok olyan sorozatot ismételnek, aminek a főcímét én mondtam, hisz a szinkronrendezők szívesen választották a jól bevált és jól ismert bemondóhangokat, ugyancsak szinkronban a film mondanivalójával. Olyan sok rendezőnek vagyok hálás, hogy csúf dolog lenne nem mindegyiket felsorolni. Még az is megesett, hogy huncutul, apró szinkronszerepet is rám bíztak. Nem az a vágy fűtött, hogy az utókornak dolgozom. Arra inkább ott van a mese CD, azt tényleg a következő generációknak készítettem, hogy a kicsikkel még este is az ágyban lehessek, és altatgathassam őket. Bevallom, amire még mindig vágyom az az, hogy a hangomat adhassam pl. természetfilmekhez, tudományos  ismeretterjesztőkhöz. Kedvemre való feladat lenne.

Kertész Zsuzsa egy MUOSZ-rendezvényen

Kertész Zsuzsa egy MUOSZ-rendezvényen

Amikor az ember mögött egy ilyen gazdag pálya áll, van mit lajstromozni: történeteket, tapasztalatokat, embereket, akik fontosak voltak. Vannak-e olyan nagy csalódások, emberekben, eseményekben, életfordulatokban, amelyek megedzettek,  amelyek nagy tanulságok voltak?

Hiba, csalódás, vétség, kudarc – ezek a szavak nekem azt jelzik, hogy valaminek nem az lett a végkimenetele, amit, és ahogyan elterveztem.  Cserés Miklós dr., aki a rádió kiváló rendezője, a bemondóknak beszédtanára is volt, egy ízben megbízott azzal, hogy készítsek interjúkat bemondókkal a prezentációról. Hosszú hónapokon át dolgoztam több órás beszélgetésekbe merülten, mire elkészült az anyag. Miklós csak nem akarta véleményezni. Egy idő után rákérdeztem, mit gondol róla, mire ő a szemétkosárra mutatott. Fájt! Nagyon fájt! Hogy ebben a szellemben folytassam:  „Nem szidott, nem is nézett énrám”, viszont  újraolvastam a dolgozatomat, és számomra is egyértelművé vált: silány munka. Még nem voltam elég érett rá. Ő pedig megmentett egy nagy bukástól, szégyentől azzal,  hogy nem továbbította az anyagomat a szaklapnak. Dicsérni is tudott, a következőképpen: egy beszédórán nagyon vártam, mit szól a produkciómhoz. Belépett a stúdióba, és meleg hangon csak annyit mondott: „Sajnos, ez jó volt!”. Mennybe mentem. Csak zárójelben jegyzem meg, inkább ő kezelte a magnót, még a technikus kollégát is elküldte, hogy az együttmunkálkodásunk csak kettőnk dolga  maradhasson. Kritika, bírálat soha nem hangzott el részéről, de a kérdéseivel kitermeltette belőlem a vélekedést. Azóta ez számomra az egyik, ha nem a legfontosabb követendő példa. 

És hogyan talált rád a pszichológia, mi vitt abba az irányba? A legendás nyugodtságod és türelmed összefügghet a pszichológia tanulmányozásával? Tényleg ilyen béke van benned, amilyen látszik, vagy neked is vannak küzdelmeid?

Orosz-pszichológia szakra jelentkeztem az egyetemre. Úgy véltem, hogy ezek állnak hozzám a legközelebb. A későbbiekben az orosz „sokat hozott a konyhára”. A rádiós nyelvlecke-sorozatokat, a tévés interjúkat, a moszkvai kiküldetéseket, a Farkas Bercivel való ismeretségemet, az „űrutazásomat”, azaz a műsort, amivel elkísérhettem őket az űrbe. A pszichológia, az egymás felé fordulás, a másik megértése, elfogadása nélkül pedig nincs élet, nincs párkapcsolat, nincs tanítás, és tanulás. Márpedig azoknál a fiataloknál, akikkel most foglalkozom, azoknál is érzem ezeknek a jelentőségét. Két satupofa között vannak, mert az én korosztályombélieket már meghaladták, a jövő nemzedékét még nem tudhatják magukénak, jó lenne ráébredni, hogy a mában hogyan tudnak hatni, miként kell bánni az emberekkel. Ehhez mindenek előtt a beszéd, a kommunikációs technikák ismerete segítheti hozzá őket. Vergődnek. Igyekszem segíteni. Időnként tépelődöm. Nekem a másik ember feladat. Ha együtt picsogunk – noha gyakran lenne rá okunk –, az nem hoz megoldást.

Ahogy egykor tanultam: két lábon kell állnunk. Az egyik a valóságban, a másik azon az úton, amin az alanyunk jár, különben hogy is tudnánk vezetni, illetve ráérezni, mi lehet számára  az elfogadható megoldás. És igen, nekem is vannak gondjaim. Ordítani is tudok. Csak úgy bele a nagyvilágba. De az időnként jól jön. Nekem is jár!