Második berlini utam viszont már egy radikálisan változó világba vezetett. 1990 januárjában került sor a „szocialista egyeztetőre”, amelynek célja a résztvevő országok felkészülése volt az ENSZ Közgyűlésének következő ülésszakára. Az ilyen egyeztetetőkre eljött Kubától Vietnamig minden, szocialistának minősülő ország. (Nyitó képünk: ma már csak egy rossz emlék; itt állt egykoron a berlini fal…)
Küldöttségünk vezetőjeként itt jelentettem be, hogy Magyarország ezentúl ilyen egyeztetőkön nem vesz részt, de kész arra, hogy a szomszédságában lévő államokkal ENSZ-témákban egyeztessen. Andrej Kozirjev későbbi orosz külügyminiszter, aki az egyeztetőn részt vett szovjet delegációt vezette, kétoldalú beszélgetésen elmondta, érti a magyar felvetést, de találjunk valami megoldást és ne sértsük meg a mongol elvtársakat, akik a következő egyeztető házigazdái lennének. Megoldás nem jött létre, s ez volt az utolsó ilyen széles körű ENSZ-egyeztető…
A „baráti” államok utolsó ENSZ-egyeztetője Berlinben.
…Mivel szeretek mászkálni és ismerkedni a körülöttem lévő világgal, az NDK fővárosában sem tettem mást, és bejártam a környéket. Ez az eseménysor nem sokkal az 1989. novemberi hivatalos bejelentés után történt, melynek nyomán több helyen megnyitották a Kelet- és Nyugat-Berlint csaknem három évtizedekig elválasztó (1961-ben felhúzott) falat. A Brandenburgi Kapu felé vettem az utam, átmentem az oszlopok alatt és kijutottam a kaputól nyugatra eső, félkör alakú, fallal körülzárt arra térségre, mely mindaddig zárt területnek minősült.
Az immár a nagyközönség számára megnyitott tér, a háttérben a fal és azon túl a Reichstag, az egykori birodalmi gyűlés, néhány évtized óta a német törvényhozás épülete.
Egykori feliratok a Berlint évtizedekig kettészelő falon.
Ugyanitt frissen mázolt feliratok a falon.
Láss csodát: valakit az emberek szeme láttára átsegítenek a falon Nyugat-Berlinbe – és senki nem lép közbe.
Tovább sétálván láttam, amint kelet-berliniek sorban állnak, hogy átlépjék a két városrészt addig hermetikusan elválasztó, néhány helyen már megbontott falat.
Kelet-berliniek állnak sorban – nyugat-berlini sétára várván.
Határátlépés előtti ellenőrzés a keleti oldalon.
A Brandenburgi Kapu mellett én is beálltam a sorba és az NDK-i határőrnek átadtam magyar diplomata-útlevelemet. Közölte, hogy a külföldiek csak a Checkpoint Charlie-nak nevezett, a II. világháború után kezdettől létezett átkelőn juthatnak át a túlsó oldalra. Mire azt mondtam, hogy csak pár percre mennék át. A határőr legyintett és átengedett. Itt újból megérintett valami szokatlan fejlemény szele: csak így, ilyen egyszerűen kilépni az NDK-ból?!
Az Alexanderplatz szerves része volt a keletnémet állampárt napilapját hirdető falfelület.
A túlsó, nyugati oldalon sokkal zsibongóbb, lármás világ fogadott. Az is igaz, hogy a berlini fal keleti része, a túloldallal ellentétben, eddig is néptelen, ellenőrzött, színtelen, mázolmányoktól mentes felületeket mutatott, egyszóval, egészen más hangulatot árasztott.
Megnéztem azt a helyet is a Brandenburgi Kapuval szemben, a nyugati oldalon, ahol annak idején Kennedy amerikai elnök mondta el híres beszédét, azzal zárván a szavait, hogy „Ich bin ein Berliner!”, tehát „Berlini vagyok”.
Az előző képen látható térség ma ilyen.
A nyugati oldalon falfeliratok, a falba vésett lyukak, járókelők százai, a falat kalapácsokkal sokszor sikertelenül bontó emberek, a túloldalra kukucskálók, külföldi turisták látványa fogadott.
A nyugati oldalról a falon keresztül vehettem szemügyre ezt a kelet-berlini őrtornyot,
Lyukak a falon.
A fal mentén sétálván tapasztaltam, hogy kődarabokat leverni a falról igen nehéz vállalkozás:
Itt ültek azok az árusok, akik e köveket kínálták eladásra. Egy feltétele volt a jó vásárnak: a levert kődarabon látszódnia kellett az egykor rámázolt színes festékeknek:
Az egyik árus, akitől én is vettem (francia frankért – hol volt akkor még az euró!) egy követ, s ami később, miután betörtek a budapesti garázsomba, sok más egyéb tárggyal együtt eltűnt. Aligha fogom valaha is megtudni, mi keltette föl a betörő érdeklődését e kődarab iránt.
Íme a választék.
Ilyen ma az a hely, ahol a fal kődarabjait annak idején árusították. A járdán egy vonal jelzi a fal helyét.
A fal nyugati oldalán feltűnt ez a látvány. Olyan, mintha a fal és a roncsautó összefüggnének. Holott a korát tekintve a fal sokkal idősebb a járgánynál, de így meglehetősen összeillenek.
Amikor az egyik sétám után a Brandenburgi Kapunál vissza akartam menni Kelet-Berlinbe, NDK-i határőrök (ismét) közölték, hogy külföldi csak a Checkpoint Charlie-nál léphet át a határon. (Megjegyzem, hogy e határátlépési ceremóniákon „nyugati” hatóságot, rendőrt vagy katonát sehol sem láttam.) Mondtam nekik, hogy sietek, kevés az időm, mert konferencián veszek részt. Elvették úti okmányomat és vagy tíz percig várakoztattak, mígnem visszakaptam, és így ismét az NDK területére léphettem. Megint csak az a furcsa érzés kerített hatalmába, hogy „abnormális módon” körülményesebb volt belépni az NDK-ba, mint onnan kilépni! – A fal fennállásának 29 éve alatt hivatalos statisztika szerint 125 haltak meg keletről nyugatra menekülés közben; lelőtték vagy baleset érte őket.
Ilyen lehetett a Checkpoint Charlie határátkelő a hidegháború idején:
A Checkpoint Charlie tőszomszédságában megőrizték azt a többnyelvű régi figyelmeztető táblát, mely tudatja: „Ön az amerikai szektorba lép. Szolgálaton kívül tilos fegyvert viselni. Tartsa meg a közlekedési szabályokat”:
Az angol, orosz és francia szöveg után a német változat csak azt tartalmazza, hogy a járókelő a négy zónára (szovjet, amerikai, brit, francia) osztott Berlin amerikai övezetébe lép, mivel a fegyverviselésre utaló mondat németekre nyilvánvalóan nem vonatkozhatott.
A határátkelő-ellenőrzőpont 1990-ben.
Visszaúton Kelet-Berlinbe tárult elém ez a látvány: Berlin szívében a keleti városrész egy hatalmas területe senki földje lett, amelyet „a biztonság kedvéért” egy-egy külső és belső fallal is körbekerítettek.
Pár hónap elteltével, 1990. szeptember 28-án az ENSZ főtitkára a világszervezet valamennyi tagállamának megküldte a Német Demokratikus Köztársaság első, demokratikusan megválasztott miniszterelnöke, Lothar de Maizière előző napi keltezésű levelét, melyben a kormányfő tájékoztatja az érintettek a döntésről, amely szerint az NDK csatlakozik az NSZK Alaptörvényéhez a célból, hogy Németország egy államban egyesüljön. A levél szerint ennek következtében az NDK további ENSZ-tagságának feltételei megszűnnek létezni, így ezentúl az egyesült Németországnak, mint az ENSZ tagjának feladata lesz a világszervezet alapokmánya előírásainak a megtartása.
E változás következtében az az egyedülálló eset állt elő, hogy az ENSZ taglétszáma csökkent. De sietek megnyugtatni az olvasókat, hogy az ezt követő évtizedekben e „veszteséget” drámai módon felülírta a világszervezet tagjai számának további növekedése.
Erdős André berlini emlékező jegyzetének első része: Egy nagykövet emlékei: Európánk korszakos változása – német földön (1.)