1984… Észak-Korea „nagy vezére”, Kim Ir Szen hosszú vonatútra indult, meglátogatta a Szovjetuniót és a kelet-európai ‘testvérországokat’. Mindenütt ujjongó (kivezényelt) tömegek köszöntötték – egyedül Magyarországon maradt el a náluk megszokott fogadtatás (Kim szóvá is tette Kádárnak). Ami viszont nem maradhatott el: a központi pártlapok tudósítói a jeles alkalomból a helyszínen tanulmányozhatták, hogyan épül is ott a szocializmus. Nem volt egyszerű a feladat (ők ne vegyék zokon, itthon ne nézzenek hülyének), de végül is a látogatás egy koreai termelőszövetkezetben valamelyest segített láttatni a helyszínt – és akkor a Koreai Népi Demokratikus Köztársaságról még nem terjedtek el világszerte éhínségről szóló jelentések. Szerzőnk tollából a legnagyobb példányszámú hazai napilap 1984. július 13-i számában jelent meg az alábbi cikk… (A nyitó képen: unbongi házak; foto: mapio.net.)

A Phenjantól félszáz kilométerre levő kisváros, Unbong főterén némi föltűnést keltett a megtorpanó Mercedes. Miközben – kísérőink kérdésére – két rendőr részletes felvilágosításba fogott tovább haladásunk irányát illetően, a téren mászkáló néhány gyerek vigyázzállásban fordult autónk felé, úttörő módra, kezüket magasan fejük fölé tartva tisztelegtek, majd integetni kezdtek. Közben a rendőrök befejezték az útbaigazítást, a kocsi meglódult, lekanyarodott az aszfaltozott főútról, és egy zötyögősebb utcán igyekezett a városkából kifelé, oda, ahol a házak szürkéje után ismét a rizsföldek friss zöldje vált uralkodó színné.

Debreceni kollégám, Bényei József és jómagam a Magyar Újságírók Országos Szövetségének képviseletében amolyan mini küldöttségként ismerkedtünk a népi Koreával. Kísérőinkkel mindenesetre szerencsénk volt. Li Nak Szu, a Nodong Szinmun munkatársa szervezte programunkat, ő két héttel korábban lapunk vendégeként Magyarországon tett riportutat, tolmácsunk pedig – Kim Szon Csün – 1954–57 között a Gödöllői Agráregyetem padjait koptatta. Ilyen előzményekkel azután szinte magától adódott, hogy egyik koreai programpontunk egy mezőgazdasági üzem meglátogatása legyen. A választás a magyar delegációk egyik hagyományosnak mondható úticéljára, a Koreai–Magyar Barátság nevet viselő közös gazdaságra esett.

Ahol csak a terepviszonyok megengedték, rizsföldek szegélyezték utunkat. A hegyekkel alaposan megáldott Koreai-félszigeten minden alkalmas földdarabkán termesztenek valamit, ha egy mód van rá, természetesen rizst. A lejtősebb, de még művelhető domboldalakon, ahol a vizet már nem tudják kis gátjaikkal feltartóztatni, kukoricát vetnek. A palánták fölött hajladozók hosszú sorából messze látszik a katonák fehér trikója – a hadsereg aktívan kiveszi a részét a mezőgazdasági munkákból. A nagyobb táblákon traktorok mozogtak, a dombok közötti teraszos rizsföldeken lomha ökrök húzták az ekét. „A rizs azt szereti, ha a lába vízben, a feje napon van” – szól a népi bölcsesség Ázsia-szerte. Persze, ami jó a fehér gabonának, távolról sem kellemes a vele vesződő, térdig vízben járó embereknek. De hát itt ez a kenyér, a táplálkozás bázisa, maga az élet! Az ország vezetése a jelenlegi, világviszonylatban is igen magas, hektáronkénti héttonnás termésátlagot szeretné kilenc tonnára felemelni.

Az unbongi szövetkezet az élenjárók közé tartozik. Ezt egyébként az ablakon kitekintve is sejteni lehetett: az itteni táblákon a rizs már magasabbra emelte hegyét a víz tükre fölé, mint amit útközben megfigyelhettünk, a kukorica pedig – hazai társaihoz szokott szemünknek – éppenséggel óriásnak tűnt föl. De nem maradt sok időnk a nézelődésre – utunkat egy Volvo és egy GAZ típusú, de koreai gyártmányú terepjáró állta el, mellette sorakoztak fel vendéglátóink, a szövetkezet elnöke és párttitkára, valamint a megyei tanács képviselője. A rövid, barátságos üdvözlés után a közeli tsz-központba vezetett az út. Homoksárga kutyák méregettek gyanakvóan bennünket, más élőlényt jószerivel nem is láttunk ekkor a faluban – munkaidő volt még javában. Az eső nagy cseppekben hullani kezdett: ez erősen behatárolta mozgásterünket, ám a házigazdák arcára mosolyt csalt.

Leültünk, ginzengpálinkával koccintottunk a találkozásra, és megeredt a beszélgetés. Pak Jong Hun, a széles arcú, negyvenes éveiben járó, higgadt, kiegyensúlyozott elnök vitte a szót. Megtudtuk, hogy a szövetkezet 1700 hektáron gazdálkodik. Ezer hektáron rizst, 400-on kukoricát ültettek. Jelentős a gyümölcs- és zöldségtermesztésük is (eredményességét a „tárgyalóasztalunkra” felpúpozott, gyerekökölnyi szamóca is tanúsította), és büszkén említették hetvenhektáros eperfáskertjüket, selyemhernyó-tenyésztésük bázisát. Kétezer aktív tagjuk 25 brigádot alkotva végzi munkáját. Azok is tovább dolgozhatnak, akik – hatvanéves korukban a férfiak, ötvenöt évesen a nők – nyugdíjba mentek. A nyugdíjat egyébként nem a tsz, hanem az állam fizeti, mint mindenkinek a népi Koreában. Két iskola, húsz bölcsőde és húsz óvoda biztosítja, hogy a gyerekeket megnyugtatóan elhelyezzék, és így a szülők figyelmüket még inkább a munkára tudják összpontosítani – hangsúlyozta Ko De Jon párttitkár.

A szövetkezet vezetősége támogatja a fiatalok tanulási terveit, de ahogy az elnök szavaiból kivettük, elsősorban a munka melletti ismeretszerzés előmozdítása a cél. A kétezer tag között magas a szakképzett, technikumot végzett káderek száma (megközelíti a négyszázat), a termelést felső szinten hatvan mezőgazdász irányítja. Van öt teherautójuk, hatvan rizspalántázó- és tíz rizsaratógépük, továbbá ötven traktoruk; ez utóbbiakat száz ember kezeli, vagyis minden gépre két traktorista jut.

– Ugyanaz a két ember dolgozik állandóan egy és ugyanazon traktorral? – kérdeztünk közbe.

Kiderült, hogy igen. Nem volt nehéz ugyanis rájönniük, hogy így a kezelők gazda módjára bánnak a géppel, amit az megbízhatóságban és üzemanyag-fogyasztásban is meghálál. Mert bár azt, hogy mit és hány hektáron termesztenek, központilag, a tervszámok lebontásával írják elő; hogy ezt miképpen hajtják végre, milyen módszerekkel dolgoznak, hol ésszerűsítik a munkát – ez már a helyi kezdeményezések előtt tárja szélesre a kaput. Az unbongiak – úgy tapasztaltuk – élnek is az így adódó lehetőséggel, és eredményeik magukért beszélnek. Tiszta bevételük tavaly 6 millió vonra rúgott (ez a hivatalos árfolyamon átszámítva megközelíti a 60 millió forintot), amiből 4,5 millió a gabonából származott. Az eredmény súlyáról a sarokban álló három vörös kitüntetészászló tanúskodott, ami a falon függő Kim Ir Szen-kép alatt a fehérre meszelt szoba egyetlen dísze volt. Az egyéni keresetek aránya már valamivel áttekinthetőbbnek bizonyult a számunkra. Nem sokkal ezelőtt ugyanis egy komoly nehézipari üzemben, a vonszani vagongyárban jártunk, ahol információkat kaptunk az ottani fizetésekről is. Nos, a tsz-tagok jövedelme eléri, sőt talán meg is haladja a gyáriakét: tavaly átlagban ezer von készpénzt és kétezer von értékű természetbeni juttatást kaptak. A végzett munka eredményességét a tagok csak közvetve érzékelik, a szövetkezet vezetése a jobb és gyengébb teljesítményű brigádok között differenciál.

– Van-e háztáji gazdaság? – érdeklődtünk tovább.

Nem kellett megmagyarázni, mire gondolunk; a tsz vezetői, elsősorban a nagykátai Magyar–Koreai Barátság Termelőszövetkezettel fenntartott, nem csupán formális, hanem személyes kapcsolatoknak is köszönhetően, tisztában voltak azzal, amit mi a háztáji fogalma alatt értünk. Elmondták, hogy a földtörvény húsz-harminc phjongban (60–90 négyzetméterben) határozza meg a háztáji területét, magyarán inkább ház körüli konyhakertről van szó. A célja is ennek megfelelő: friss zöldséget adni a család asztalára, esetleg némi paprikát és káposztát termeszteni, mert ezek a legtipikusabb koreai előétel és savanyúság, a kimcsi nélkülözhetetlen alkotóelemei.

A Mindzsu Csoszon című lap a földtörvényt kommentáló egyik cikkében két évvel ezelőtt azt írta, hogy a háztáji gazdaság területi korlátozása nem gyakorlati, hanem elvi kérdés, kapcsolatban áll bizonyos egoista és más régi eszmék maradványainak felszámolásával, s azzal, hogy a parasztok gondolkozását – ahogy mondják – forradalmasítsák. Nos, az unbongi közös gazdaságot törvénytisztelő, az előírásokban foglaltakat megértő emberek vezetik. De — miután erről nem történt külön rendelkezés — engedélyezik, hogy a rizsföldek tábláit, teraszait elválasztó alacsony gátakon a mellettük dolgozó brigádok szóját termesszenek, és azt saját céljaikra felhasználják. A gyökérzet erősíti, összetartja a félméteres töltéseket, a szójababot pedig a brigádtagok igazságosan elosztják. Van egy másik lehetőség is: Koreában a hegyek között a mezőgazdaság számára meghódított, termővé tett minden új négyzetméter földdarabka kincseket ér. A szövetkezet – mint említettük – 1700 hektárra kapja meg a tervelőírásokat. Ha a földeken dolgozó parasztoknak kemény munkájuk mellett még marad erejük és kedvük egy-egy addig nem használt hegyoldali parcella feltöréséhez, művelésbe fogásához – ám tegyék, és amit ott megtermelnek, az azoké, akik vesződtek vele. S ha az így összegyűjtögetett háztáji vagy háztájiszerű termésből, esetleg az udvarokon nevelt baromfiból felesleg is marad, azt fel lehet ajánlani a felvásárlóknak, de akár ki is vihetik a piacra, és eladhatják. Ezek után már teljesen ismerősen hangzott, amikor házigazdáink elmesélték, hogy aki szerződést köt sertéstenyésztésre, a tsz-től előlegben annyi kilogramm kukoricát kap, amilyen súlyúra a jószágot felhizlalni vállalta.…

Alkonyodott. A rizsföldek sarkain, a táblák szélén elhelyezett nagybetűs jelmondatok szomszédságában már világítottak a mécsesek, amelyek lángjukba szédítik a legyeket, szúnyogokat, más röpdöső éjjeli rovarokat. Az eső áztatta községben a rövid séta éppen csak arra volt elegendő, hogy betekintsünk a tisztán tartott portákra, beköszönjünk a pagodatetős, fehér falú házakba. A gyékényszőnyegeiken ülve csöndesen vacsorázó, a nehéz nap után megfáradt emberek először barátságosan bólintottak felénk, majd hallván, hogy Magyarországról érkeztünk, többen ki is jöttek az utcára egy kézfogásra.