Az akkor, 1991 nyarán született nemzedéknek – tekintettel arra, hogy már elmúlt harmincéves – lassanként nagy gyerekei lesznek, a szüleik pedig annyi idősek, mint azon katonák zöme, akik az alábbi helyszíni riportban szerepelnek. Azokban a napokban (a szlovéniai tíznapos háború idején), amikor Ausztrián át a lövöldözések, fegyveres csetepaték színhelyére autóztunk Hetényi Zoltán fotoriporter kollégámmal, hogy helyszíni beszámolóval tájékoztassuk a Mai Nap (1991. július 4-i számát) olvasókat a történtekről, egyikünk sem gondolta, hogy akár másfél évtizedig is eltarthat, mire úgy-ahogy eljön béke és megnyugvás a Balkán nyugati felén. Ma is föl-fölbukkanó hírek bizonyítják, hogy hivatalosan véget ért ugyan a délszláv polgárháború, ám ellenségeskedések, viták, sőt, lövöldözések máig előfordulnak Európa altestén. Ma már tudható, hiszen rég elkészült a statisztika: az egykori Jugoszláv Szövetségi Köztársaság 20. század végi, 21. század eleji békétlensége, azaz háborúja több, mint 140 000 emberáldozatot követelt; ezrek eltűntek és egymilliónál is többen váltak hajléktalanná. A valamikori mesterséges államalakulat egykori tagországai talán máig nem heverték ki – az emberáldozatokon túl – az anyagi áldozatokat sem. Máig láthatók a délszláv polgárháborúban szerzett sebek. Egy politológus barátom jegyezte meg jó évtizeddel ezelőtt: mindez elkerülhető lett volna, ha van elég eszük és belátásuk a nacionalista tűzben égő szereplőknek… (A nyitó képen: hazájukat védő szlovén önkéntesek; Hetényi Zoltán felvétele.)
«Lehet, hogy mire ezeket a sorokat olvassa, kedves olvasó, addigra Szlovéniában és Horvátországban ismét elszabadul a pokol, és olyan véres harc tör ki a szemben álló felek között, amilyet a második világháborús partizánküzdelmek óta nem látott, tapasztalt ez a gyönyörű táj. Az osztrák hírszerzés és felderítés ugyanis elfogta a jugoszláv szövetségi hadsereg állítólagos titkos üzenetét egy ma reggeli-délelőtti nagy offenzíváról. Ugyanezt az értesülést erősítette meg Vetko Kacin szlovén tájékoztatási miniszter is, és ő is ezekre az órákra teszi a nagy támadás idejét. Biztató viszont, hogy Reseta tábornok, az 5. (Horvátország és Szlovénia) katonai körzet parancsnokhelyettese tegnap késő délután azonnali tűzszünetet hirdetett.
A tudósító a saját szemével láthatta, amint például az osztrák határváros, Bad Radkersburg szlovéniai oldaláról az oda befészkelődött szövetségi haderő páncélosai elhúzták a csíkot. Mindenesetre a főútról visszavonultak, a szlovén területvédelmi
egységek előjöttek a környező erdőkből, és elfoglalták a helyüket a sokat szenvedett városban (bevették magukat az Schlossberg erődbe), amelyet az osztrákok Felső-Radkersburgnak, a szlovénok 1919 óta Gornja Radgonának hívnak. Ez az a helység, ahol állást foglalt a szerb Ljubomir Draganjac ezredes páncélosegysége, amelyik aztán kilőtte a helység ősi templomának tornyát, harangostul. Gornja Radgona a hét végén már megért egy bombázást, a központi hadsereg gépei szórták „égi áldásukat”, súlyosan megrongáltak egy sor lakóházat. És kedden újabb csata dúlt a helység birtoklásáért közvetlenül az osztrák-jugoszláv határon. Kissé távolabb, a stájerországi Spielfeld körzetében is. A meglehetősen hosszú határszakaszon egyébként csak néhány kisebb átkelő van nyitva, az osztrákok szigorúan lezárták és őrzik a többit a hágókkal együtt.
Mind nagyobb számban dezertálnak a szerintük is igazságtalan, nép- és nemzetellenes célokért hadba, vágóhídra küldött soknemzetiségű jugoszláv néphadsereg sorkatonái. E kiskatonák szülei tizenkét buszból álló konvojjal indultak el gyerekeikért Horvátországba és Szlovéniába, hogy hazavigyék őket a szerbiai, a macedóniai, a vajdasági szülői fészekbe, amíg nem késő. Az ország erős embere, Blagoje Adzic (62) vezérkari főnök, a „páncélos kommunista” kijelentette: Szlovéniát térdre kényszerítjük.
A határ innenső, osztrák oldalán is teljes a harckészültség. A Bad Radkersburg-i/Gornja Radgona-i bombázás és páncéloscsata után
Bécs sem maradhatott tétlen: egységeket küldött határai védelmére. Mi a legfőbb feladatuk? –érdezem az alig huszonéves Christian Leitgeb hadnagyot, aki egy páncélosegység parancsnoka, és nemrég ásta be magát katonáival és Kürassier tankjaival egyetemben a határ-átkelőhely térségében. „Minden erőnkkel megakadályozni, hogy idegen csapatok lépjenek a semleges és szuverén Osztrák Köztársaság földjére.”
A hadnagy úr „fiai”, a sorkatonák 58-as típusú rohamfegyverrel vannak fölszerelve; viszonylag öreg jószág – mondják –, de szerfölött megbízható. A védők aláaknázták a Murán átívelő betonhídra vezető többsávos utat. Körben harckocsiakadályok „ikszelnek”, tankok pihennek a jól védhető zugokban, ligetekben.
Összefogott az egész osztrák haderő: a szövetségi hadsereg (tehát a Bundesheer), a csendőrség, a vámőrség. Több ezer főt vezényeltek az ország más részeiből a jugoszláv–osztrák határra, hogy szükség esetén védekezzenek.
Ausztria fenyegettetve érzi magát a déli szomszédságában dúló háború miatt. Megerősítették Graz délkeleti térségét is! Ott amerikai gyártmányú M-60 A1 típusú páncélosokat helyeztek el, az alsó-ausztriai Götzendorfból telepítették át őket. A közvetlenül a határon készenlétbe helyezett osztrák gyártmányú Kürassierek sokkal mozgékonyabbak az amerikaiaknál, lőtávolságuk 1800–3000 méter –céltól függően.
Célponttól függetlenül lőttek a minap – ugyancsak a Murán átívelő hídon – a jugoszláv „néphadsereg” soraiból arra a szerencsétlen kiskatonára, aki szeretett volna átszökni az osztrák oldalra. Szegény fiú azonban nem érte el a hídközépet, amint a halált okozó golyótól összeesett, visszacibálták. Lehet, hogy az ő édesanyja is a szülők autóbuszában ül?
Jugoszláv – azaz szlovén! – oldalon most már inkább meglátszik a háborútól való félelem, mint néhány nappal ezelőtt. Bár a boltok készletei egyelőre bírják, itt-ott megkezdődött az élelmiszer-fölvásárlás. A szlovén rádiók igen tárgyilagosan számolnak be a történtekről, persze azt sem elhallgatva, hogy Ante Markovics szövetségi kormányfőt állítólag házi őrizetben tartják a puccsista katonák, a régi titóista kemény magból álló felsőbb parancsnokok.
Mert hogy puccs történt Belgrádban, és hogy a kormány, a törvényhozás meg az államtanács helyett a fegyveres erők kezében van az igazi hatalom, az aligha kétséges. Még akkor is minden bizonnyal ekként van, ha mára a kollektív államfői testület és a szövetségi kormány együttes ülésre hivatalos.
A másik különösen érdekelt, az osztrák kormány jóformán szünet nélkül ülésezik. Az ország közvéleményének hangot adó újságírók kérdésére – Miért vonakodik Bécs elismerni Szlovéniát és Horvátországot? – Vranitzky kancellár azt mondta, hogy ebben az ügyben egy bizonyos opcióról van szó, amit Ausztria szem előtt tart. Busek, az új (néppárti) alkancellár az azonnali elismerés mellett szállt síkra. Meg is rótta érte a kancellár, igaz, csak négyszemközt.
Bécset nagyon aggasztja, hogy Belgrádban nem a politikusok, hanem a katonák kezében van a hatalom. „Ez nagyon sötét perspektívát vetít előre” – mondják osztrák körökben. Vranitzky személyes levélben fordult a jugoszláv szövetségi hadsereg vezetéséhez és a politikusokhoz is. Nem titkolja Bécs: Budapesttel és Rómával összehangolt lépéseket kíván tenni a jugoszláviai válság mielőbbi megoldására. Miként ezt teszik az Alpok–Adria Munkaközösség tegnap ülésezett megbízottai is, akik a belgrádi központi akarat béklyóiból szabadulni akaró két tagország, Szlovénia és Horvátország elismerését követelik.
Visszatérve a veszélyeztetett térségre: jugoszláv felderítő repülőket láttunk szlovéniai oldalon tegnap este hét óra tájban. Osztrák oldalról megerősítették: nem nézik el, nem tűrik el sem a határ-, sem a légtérsértéseket. A legveszélyeztetettebb határszéli helységek jó néhány házából már evakuálták a lakókat; legutóbb tegnap délután szólították föl azokat, akik nem akarták elhagyni otthonukat, és berendezkedtek az esetleges nagyobb számú menekült fogadására is. Ugyanúgy, sőt jobban, mint 1956-ban, amikor magyarok árasztották el Ausztriát, menekülve a fegyveres harcok, a megtorlás elől.»
Az újságíró archívumából – Helyszíni tudósítás a háborús jugoszláv–osztrák határról
Az akkor, 1991 nyarán született nemzedéknek – tekintettel arra, hogy már elmúlt harminc-egynéhány éves – lassanként akár középiskolás gyerekei lesznek, szüleik pedig annyi idősek, mint azon a katonák zöme, akik az alábbi helyszíni riportban szerepelnek. Azokban a napokban (a szlovéniai tíznapos háború idején), amikor Ausztrián át a lövöldözések, fegyveres csetepaték színhelyére autóztunk Hetényi Zoltán fotoriporter kollégámmal, hogy helyszíni beszámolóval tájékoztassuk a Mai Nap (1991. július 4-i számát) olvasókat a történtekről, egyikünk sem gondolta, hogy akár másfél évtizedig is eltarthat, mire úgy-ahogy eljön béke és megnyugvás a Balkán nyugati felén. Ma is föl-fölbukkanó hírek bizonyítják, hogy hivatalosan véget ért a délszláv polgárháború, ám ellenségeskedések, viták, sőt, lövöldözések máig előfordulnak Európa altestén. Ma már tudható, hiszen rég elkészült a statisztika: az egykori Jugoszláv Szövetségi Köztársaság 20. század végi, 21. század eleji békétlensége, azaz háborúja több, mint 140 000 emberáldozatot követelt; ezrek eltűntek és egymilliónál is többen váltak hajléktalanná. A valamikori mesterséges államalakulat egykori tagországai talán máig nem heverték ki – az emberáldozatokon túl – az anyagi áldozatokat. Máig láthatók a délszláv polgárháborúban szerzett sebek. Egy politológus barátom jegyezte meg jó évtizeddel ezelőtt: mindez elkerülhető lett volna, ha van elég eszük és belátásuk a nacionalista tűzben égő szereplőknek…
mai_nap_balkan_haboru.jpg
«Lehet, hogy mire ezeket a sorokat olvassa, kedves olvasó, addigra Szlovéniában és Horvátországban ismét elszabadul a pokol, és olyan véres harc tör ki a szemben álló felek között, amilyet a második világháborús partizánküzdelmek óta nem látott, tapasztalt ez a gyönyörű táj. Az osztrák hírszerzés és felderítés ugyanis elfogta a jugoszláv szövetségi hadsereg állítólagos titkos üzenetét egy ma reggeli-délelőtti nagy offenzíváról. Ugyanezt az értesülést erősítette meg Vetko Kacin szlovén tájékoztatási miniszter is, és ő is ezekre az órákra teszi a nagy támadás idejét. Biztató viszont, hogy Reseta tábornok, az 5. (Horvátország és Szlovénia) katonai körzet parancsnokhelyettese tegnap késő délután azonnali tűzszünetet hirdetett.
A tudósító a saját szemével láthatta, amint például az osztrák határváros, Bad Radkersburg szlovéniai oldaláról az oda befészkelődött szövetségi haderő páncélosai elhúzták a csíkot. Mindenesetre a főútról visszavonultak, a szlovén területvédelmi
egységek előjöttek a környező erdőkből, és elfoglalták a helyüket a sokat szenvedett városban (bevették magukat az Schlossberg erődbe), amelyet az osztrákok Felső-Radkersburgnak, a szlovénok 1919 óta Gornja Radgonának hívnak. Ez az a helység, ahol állást foglalt a szerb Ljubomir Draganjac ezredes páncélosegysége, amelyik aztán kilőtte a helység ősi templomának tornyát, harangostul. Gornja Radgona a hét végén már megért egy bombázást, a központi hadsereg gépei szórták „égi áldásukat”, súlyosan megrongáltak egy sor lakóházat. És kedden újabb csata dúlt a helység birtoklásáért közvetlenül az osztrák-jugoszláv határon. Kissé távolabb, a stájerországi Spielfeld körzetében is. A meglehetősen hosszú határszakaszon egyébként csak néhány kisebb átkelő van nyitva, az osztrákok szigorúan lezárták és őrzik a többit a hágókkal együtt.
Mind nagyobb számban dezertálnak a szerintük is igazságtalan, nép- és nemzetellenes célokért hadba, vágóhídra küldött soknemzetiségű jugoszláv néphadsereg sorkatonái. E kiskatonák szülei tizenkét buszból álló konvojjal indultak el gyerekeikért Horvátországba és Szlovéniába, hogy hazavigyék őket a szerbiai, a macedóniai, a vajdasági szülői fészekbe, amíg nem késő. Az ország erős embere, Blagoje Adzic (62) vezérkari főnök, a „páncélos kommunista” kijelentette: Szlovéniát térdre kényszerítjük.
A határ innenső, osztrák oldalán is teljes a harckészültség. A Bad Radkersburg-i/Gornja Radgona-i bombázás és páncéloscsata után
Bécs sem maradhatott tétlen: egységeket küldött határai védelmére. Mi a legfőbb feladatuk? –érdezem az alig huszonéves Christian Leitgeb hadnagyot, aki egy páncélosegység parancsnoka, és nemrég ásta be magát katonáival és Kürassier tankjaival egyetemben a határ-átkelőhely térségében. „Minden erőnkkel megakadályozni, hogy idegen csapatok lépjenek a semleges és szuverén Osztrák Köztársaság földjére.”
A hadnagy úr „fiai”, a sorkatonák 58-as típusú rohamfegyverrel vannak fölszerelve; viszonylag öreg jószág – mondják –, de szerfölött megbízható. A védők aláaknázták a Murán átívelő betonhídra vezető többsávos utat. Körben harckocsiakadályok „ikszelnek”, tankok pihennek a jól védhető zugokban, ligetekben.
Összefogott az egész osztrák haderő: a szövetségi hadsereg (tehát a Bundesheer), a csendőrség, a vámőrség. Több ezer főt vezényeltek az ország más részeiből a jugoszláv–osztrák határra, hogy szükség esetén védekezzenek.
Ausztria fenyegettetve érzi magát a déli szomszédságában dúló háború miatt. Megerősítették Graz délkeleti térségét is! Ott amerikai gyártmányú M-60 A1 típusú páncélosokat helyeztek el, az alsó-ausztriai Götzendorfból telepítették át őket. A közvetlenül a határon készenlétbe helyezett osztrák gyártmányú Kürassierek sokkal mozgékonyabbak az amerikaiaknál, lőtávolságuk 1800–3000 méter –céltól függően.
Célponttól függetlenül lőttek a minap – ugyancsak a Murán átívelő hídon – a jugoszláv „néphadsereg” soraiból arra a szerencsétlen kiskatonára, aki szeretett volna átszökni az osztrák oldalra. Szegény fiú azonban nem érte el a hídközépet, amint a halált okozó golyótól összeesett, visszacibálták. Lehet, hogy az ő édesanyja is a szülők autóbuszában ül?
Jugoszláv – azaz szlovén! – oldalon most már inkább meglátszik a háborútól való félelem, mint néhány nappal ezelőtt. Bár a boltok készletei egyelőre bírják, itt-ott megkezdődött az élelmiszer-fölvásárlás. A szlovén rádiók igen tárgyilagosan számolnak be a történtekről, persze azt sem elhallgatva, hogy Ante Markovics szövetségi kormányfőt állítólag házi őrizetben tartják a puccsista katonák, a régi titóista kemény magból álló felsőbb parancsnokok.
Mert hogy puccs történt Belgrádban, és hogy a kormány, a törvényhozás meg az államtanács helyett a fegyveres erők kezében van az igazi hatalom, az aligha kétséges. Még akkor is minden bizonnyal ekként van, ha mára a kollektív államfői testület és a szövetségi kormány együttes ülésre hivatalos.
A másik különösen érdekelt, az osztrák kormány jóformán szünet nélkül ülésezik. Az ország közvéleményének hangot adó újságírók kérdésére – Miért vonakodik Bécs elismerni Szlovéniát és Horvátországot? – Vranitzky kancellár azt mondta, hogy ebben az ügyben egy bizonyos opcióról van szó, amit Ausztria szem előtt tart. Busek, az új (néppárti) alkancellár az azonnali elismerés mellett szállt síkra. Meg is rótta érte a kancellár, igaz, csak négyszemközt.
Bécset nagyon aggasztja, hogy Belgrádban nem a politikusok, hanem a katonák kezében van a hatalom. „Ez nagyon sötét perspektívát vetít előre” – mondják osztrák körökben. Vranitzky személyes levélben fordult a jugoszláv szövetségi hadsereg vezetéséhez és a politikusokhoz is. Nem titkolja Bécs: Budapesttel és Rómával összehangolt lépéseket kíván tenni a jugoszláviai válság mielőbbi megoldására. Miként ezt teszik az Alpok–Adria Munkaközösség tegnap ülésezett megbízottai is, akik a belgrádi központi akarat béklyóiból szabadulni akaró két tagország, Szlovénia és Horvátország elismerését követelik.
Visszatérve a veszélyeztetett térségre: jugoszláv felderítő repülőket láttunk szlovéniai oldalon tegnap este hét óra tájban. Osztrák oldalról megerősítették: nem nézik el, nem tűrik el sem a határ-, sem a légtérsértéseket. A legveszélyeztetettebb határszéli helységek jó néhány házából már evakuálták a lakókat; legutóbb tegnap délután szólították föl azokat, akik nem akarták elhagyni otthonukat, és berendezkedtek az esetleges nagyobb számú menekült fogadására is. Ugyanúgy, sőt jobban, mint 1956-ban, amikor magyarok árasztották el Ausztriát, menekülve a fegyveres harcok, a megtorlás elől.»
