Az újságíró archívumából – fasisztaveszély a német Keleten

Éppen harminc esztendővel ezelőtt, Drezdában időzvén beszélgettem Karsten Schlinziggel, a szász tartományi rendőrség szóvivőjével az „új nyugati keleti tartomány” közbiztonságáról, különös tekintettel az éppen azokban a hetekben lezajlott újabb nagy újfasiszta demonstrációra. Miután a város prostituált-negyedében megölték a drezdai újnáci vezért, Rainer Sonntagot, már zavargások kezdődtek az Elba menti metropoliszban, aztán a rendőrség elkövette a szarvashibát, hogy engedélyezte a „tisztelgő fölvonulást Sonntag emlékére”, újabb randalírozás, törés-zúzás, karlengetés stb. tanúja lehettek nem csupán a város tisztes polgárai, hanem az éppen Drezdában hivatalos látogatáson tartózkodott Brian Mulroney kanadai miniszterelnök. – Az interjú a Mai Nap 1991. július 3-i számában jelent meg. (Az újság néhány évfolyamát éppen tegnap tették hozzáférhetővé az Arcanum Adatbázis Kft. digitális adattárát példás szorgalommal gyarapító és megörökítő munkatársai.)

Háromszázezer bűncselekmény történt tavaly Németország öt új (tehát keleti) tartományában. Ebből 87 057 az ötmilliós Szászországban – mondja Karsten Schlinzig, a szász tartományi rendőrség szóvivője. Abszolút számokban kifejezve ez a legtöbb, a bűnözés növekedését tekintve azonban elmaradt Brandenburg, Türingia és Szász-Anhalt mögött. Veszélyes viszont, hogy a bűnesetek száma folyamatosan nő. A nyilvánosság révén majdnem minden esetről értesül a lakosság is. – Hadd tegyem azonban hozzá, hogy a 9,5 milliós Baden-Württemberg (nyugati) tartományban tavaly 510 ezer bűncselekményt regisztráltak.

– Mi az oka, hogy ennyire megnőtt a bűnözés Szászországban és általában az egykori NDK-ban?

– Az olyan totalitárius rendszer, mint amilyen az NDK volt, a maga óriási biztonsági apparátusával képes volt elnyomni és megtorolni a bűnözést. A bűnözők a halálbiztosan őrzött határok következtében gyakorlatilag nem tudtak sem bejönni, sem kimenni az országból. A kialakulóban lévő demokrácia liberalizmusát a zavarosban halászók kihasználják, és amíg a rendőrség nem találja meg a maga helyét és módszereit, addig számolni kell a bűnözés terjedésével. A szövetségi köztársaságban a rendőrnek sincs több joga, mint bármely más állampolgárnak.

– Elsősorban kik, a szászok vagy az idegenek követik el a bűncselekményeket?

– A bankrablók kétharmada nyugati. Vannak köztük olyanok is, akik innen szöktek el valamikor, helyi ismerettel rendelkeznek, és nyugati technikával fölszerelkezve jönnek vissza.

– Melyek a leggyakoribb bűncselekmények?

– A lopás és a jogtalan elsajátítás. A tulajdon elleni vétségek száma az 1989. évi 33 440-ről tavaly 52 756- ra nőtt! Ugrásszerűen megnövekedett az erőszakkal fenyegetés, a rablás és zsarolás, a gyújtogatás, a járművek jogtalan használata.

– Van-e adatuk a német és a külföldi elkövetők arányáról?

– Ilyen statisztikát nem vezetünk, bár miként világon, itt is előfordulnak külföldiek által elkövetett áruházi lopások. Fennakadtak már a szász rendőrség hálójában gépkocsilopásra szakosodott lengyel bandák, valamint nem kis számban balkáni, román zsebtolvajok. Tavaly csupán a drezdai belvárosban jó kétezer zsebest csíptünk el. Ez a bűncselekmény azelőtt jóformán ismeretlen volt ezen a tájon.

– Fogtak-e magyar bűnözőket is Szászországban?

– Ha az állampolgárságot tekintjük, akkor igennel kell válaszolnom. Magyar cigányokról van szó, akiket zsebtolvajláson, valamint tiltott szerencsejáték űzésén értünk. (Itt a piros! Hol a piros?) Felszólítottuk a lakosságot, hogy jobban vigyázzon az értékeire, és ne dőljön be a látszólag könnyű nyerési lehetőségnek, mert a végén úgyis keményen ráfizet.

– Beszéljünk most a társadalomra, az alakuló keletnémet demokráciára súlyosan veszélyes szélsőségesekről, neonácikról, újfasisztákról, akiknek éppen Drezda vált a központjukká! Hátborzongató fölvonulást tartottak áprilisban Hitler születésnapján, később is randalíroztak, törtek-zúztak, és félelmet keltő volt a gyülekezésük a meggyilkolt drezdai újnáci vezér, Sonntag temetése alkalmából is.

– A szász fővárosban két nagyobb neonáci csoportosulásról tudunk. A kemény mag mintegy 50 főből áll, de tízszer annyian rokonszenveznek velük. További csoportok működnek Görlitzben, Riesában, Chemnitzben, Lipcsében. Ekként a kemény mag már 500-ra, a szimpatizánsok száma 2000-re tehető. Rendőri beavatkozást követeltek a külföldi munkás- és diákszállások elleni akcióik. Még a Zittauban üdülő csernobili gyerekeket is megtámadták.

– Mit kívánnak tenni a hasonló esetek megelőzésére, a szélsőséges-újfasiszta veszély visszaszorítására?

– Most szervezzük a szabad szász tartomány bűnügyi hivatalát. Ennek egyik részlege csak a szélsőségesek és a terrorizmus elleni, egy másik csoportja pedig alkotmányvédelmi feladatokat lát el. Néhány militáns csoportosulás ugyanis a demokrácia megdöntését és a totális államforma megteremtését tűzte a zászlójára.

– Mi a fasiszta eszmék újraéledésének az oka itt, a délkeleti országrészben?

– Ezt nem elsősorban rendőri szempontból kell és lehet magyarázni, inkább az ideológiai-pszichológiai gyökereit kell keresni. Fiatalok tömegei kerültek „légüres térbe” azzal, hogy a régi ideológia csődöt mondott, letűnt, új pedig egyelőre nincs. A lakosság nagy része ateista szellemben nőtt föl, az egyházaknak nemigen van befolyásuk a lelkekre, a tízen- és huszonévesek széles nemzedéke dezorientált, és helyenként hozzácsapódik a kemény magvas szélsőségesekhez, azon eszmék újjáélesztőihez, amely ideológiákat minden demokratikus erő elvet.

– Német sajátosságnak tartja a szélsőségesek térhódítását?

– Nem kívánok politikai fejtegetésekbe bocsátkozni és legfőképpen más országok illetékesei helyett szólni, de úgy vélem, az extremizmus a nagy társadalmi átalakulások velejárója, a zsenge demokráciák fő ellensége. Igen gyorsan kell tehát találni és fölmutatni az ifjúság számára vonzó, nemes, humánus célokat.

– Kikkel van több dolga a rendőrségnek: a jobb- vagy a baloldali szélsőségesekkel?

– A jobboldaliakkal. A baloldaliak jóformán egyáltalán nem erőszakosak, hajlanak a párbeszédre.

– Nem próbáltak meg a drezdai, szászországi rendőrök, vagy a pedagógusok, pszichológusok valamiféle párbeszédet kezdeni a szélsőséges fiatalok csoportjaival?

– De igen. A bűnügyi rendőrségnek külön 12 tagú munkacsoportja foglalkozik ezzel a kérdéskörrel. Fő törekvése, hogy megakadályozza a bűncselekményeket, földerítse, kik a kemény mag tagjai, mire készülnek, hogy idejében megakadályozzák a veszélyessé válható akcióikat.

– Hol lakozik például a drezdai kemény mag? Melyek azok a városnegyedek, amelyeket célszerű elkerülniük a magyar turistáknak?

– Johannstadt és Gorbitz kerület, ez utóbbiban a Grüne Heinrich vendéglő és az Espe (rezgőnyár) ifjúsági klub a törzshelyük.

– Fegyveres csoportok ezek?

– Azt nem állíthatom, de a minap, Sonntag temetésén riasztópisztolyokat, láncokat, könnygázt, bézbólütőket, gumibotokat, vasrudakat stb. koboztak el tőlük a rendőrök. Akkor viszonylag könnyű dolguk volt a hatóságoknak, minden szélsőségesre jutott egy-egy rendőr, határőr, mert segítettek a szomszédos tartományok is. Csakhogy mi is rendőrhiánnyal küszködünk, a 13 500 helyre mindössze 11 200 emberünk van. Megkezdődött az újak képzése, most vizsgázott az első csoportjuk. Nagy gond, hogy a keleti tartományok rendőrei a nyugatiak fizetésének csupán a 60 százalékát (2500–2800 helyett csak 1500–1600 márkát) kapják. A veszély viszont legalább akkora, mint odaát.”

A kelet-németországi újfasisztaveszély nem sokkal azután megjelent az akkor még keletnémet fővárosban is, hogy gyakorlatilag forradalmi körülmények között elzavarták Honecker pártvezért és megbuktatták a rendszerét. Amikor az alábbi jegyzetet írtam (ugyancsak a Mai Napban jelent meg 1990. május 5-én) már túl voltak a keletnémetek tízezrei a Magyarországon át nyugatra menekülés megrázó élményein, túl a berlini fal leomlásán, és túl az első, szabad választásokon is, ám még előtte a nyugatnémet márka kelet-németországi bevezetésén, az újraegyesülési szerződés aláírásán és az egységes Németország kikiáltásán…

«Vagy mégsem? E három szóval ugyanis nem intézhető el az ügy, amiért meg kellene követnünk századunk jeles német íróját. És feleségét is, a nagyszerű színésznőt, Helene Weigelt. Életükben ugyanis sokan és sokszor tám adták, bántották, gyalázták mindkettőjüket. Csupán csak azért, mert nem hajtottak fejet a nácik előtt, mert leleplezték aljasságaikat, mert megutáltatták a barna barmokat a világ józan és tisztességes többségével, mert elítélték a fasizmust, tiltakoztak a háború, a népirtás ellen.

És most ez a hála? Haló poraikban sem hagyják nyugton az író-művész házaspárt, e két nagyszerű embert! Valakik a sírjukhoz lopakodtak, s ahelyett, hogy virágot vittek volna a (kelet-)berlini dorotheenstadti temetőbe, festékszóróval összemázolták Brechték sírkövét. „Zsidó disznó” – írták a halott író emlékművére. Ismeretlen tettesek – állítják a sírgyalázás bűntettét vizsgálók. Hát nem látnak, hallanak a (kelet-)német rendőrök? Talán nem szakemberek ülnek az alexanderplatzi Polizeipräsidiumban? Innen, Magyarországról kell megmondani, üzenni a berlini rendőr-főkapitányság hivatalnokainak, hogy időnként tekintsék meg a még NDK fővárosában is jól fogható nyugatnémet tévéállomások beszámolóit a kelet- és nyugatnémet újfasiszták, bőrfejűek félelmet, rémületet, hányingert keltő megmozdulásairól, a neonáci vezér türingiai hivatalos látogatásáról? Abból az országból kell aggódó szót hallatni, amelyik a múlt ősszel fölhúzta a sorompót a keletnémet demokratikus forradalom előtt? Féltjük e forradalom tisztaságát!

Brecht is félt jó fél évszázaddal ezelőtt, féltette a németeket, féltett minden népet – a nácizmustól, az elvakultságtól, a zsidóellenességtől és fajüldözéstől, a tűzáldozattól. Holott Brecht maga nem is volt zsidó. Csupán német volt, európai volt, ember volt.»