Miközben fél Európa az „Olsen-banda” összefoglaló címen ismert dán filmvígjáték-sorozat fergeteges jókedvet keltő „csínytevésein” szórakozott, a mesebeli Hamlet királyfi hazájában kemény küzdelmek zajlottak a belpolitikában. Willy Brandt, Bruno Kreisky, François Mitterrand, Olof Palme, Mário Soares és más, történelmi személyiséggé vált szociáldemokrata politikusok eszmetársa, Anker Jörgensen, a Dán Királyság 1972–73-ban, majd 1975-től kétszer is, 1982-ig a koppenhágai Christiansborg-palota lakója volt, miniszterelnökként szolgálta hazáját – korántsem irigylésre méltó körülmények között. Miként a Magyar Hírlap (egykor nemzetközileg figyelemmel kísért kormánylap) 1979. november 14-i számában megjelent írásomból is kiderül, Észak-Európa nagyon is szerethető országa súlyos gazdasági gondokkal küszködött. Jörgensen kormányfő meglehetősen nehéz csomagot cipelt éveken át. Az ő kemény és következetes munkája is hozzájárult ahhoz, hogy a Dán Királyság – politikusainak vezetésével, az Európai Unió tagjaként – a múlt század végére irigyelhető életszínvonalat ért el. (A koppenhágai Christiansborg-palota, a miniszterelnök hivatala.)

Anker Jörgensen (1922–2016)

«Dánia gazdasága korántsem mondható egészségesnek; ez a diagnózis mintegy utalás az ország nemzeti valutájának, a koronának szeptemberi – és nem első – háromszázalékos leértékelésére. A hízelgőnek aligha nevezhető velős megállapítás az International Herald Tribune nemrégi, skandináv mellékletében olvasható, Sten Stovall tollából. A lap koppenhágai tudósítója az október 23-i, dániai rendkívüli parlamenti választások okait elemezte, és arra a megállapításra jutott, hogy nem a kormánykoalícióban részt vevő pártok politikai összeférhetetlensége miatt szólították urnákhoz a dánokat.

Ám ugyanezek, tehát az Anker Jörgensen miniszterelnök vezette Dán Szociáldemokrata Párt és a Henning Christophersen külügyminiszter elnöklete alatt álló polgári Liberális Venstre tizenhárom hónapi házasság után rájöttek: az ország, gazdasági gondjainak megoldásáról alkotott véleményük és jobbítási elképzeléseik homlokegyenest eltérőek egymástól. (A Dán Királyság történelmének első szociáldemokrata–liberális kormánykoalíciója a maga 65–21 mandátumával még így is csupán relatív többségben volt a 179 tagú folketingben, a törvényhozásban.)

Különösen kiéleződött a véleménykülönbség a gazdasági élet föllendítésének receptjét illetően, amikor is a liberálisok norvég mintára az árak és a bérek azonnali befagyasztásához ragaszkodtak, függetlenül attól, hogy a szakszervezetek hozzájárulnak-e vagy sem a tervezett intézkedésekhez. A szociáldemokraták lényegében egyetértettek az ötlettel, a tervezett szigorú jövedelempolitikával, de ezt csak a Dániában nagyon erős szakszervezetek széles körű támogatásával lettek volna hajlandók végrehajtani.

A Jörgensen-kabinet tavaly augusztusban azzal a világosan kinyilvánított szándékkal alakult, hogy a lehetőség szerinti legszélesebb parlamenti támogatással megpróbál úrrá lenni az ország akuttá vált gazdasági problémáin. A kísérlet annak ellenére sem sikerült, hogy a szakszervezetek (tekintettel elsősorban Jörgensen szociáldemokrata pártjára) két év türelmi időt adtak a koalíciónak; hogy időközben emelték az adókat és csökkentették a közkiadásokat. Nem sokkal ezelőtt a bécsi Die Presse észak-európai tudósítója azt írta, hogy Dánia és Svédország a leggyöngébb skandináv országok, Dánia fizetésimérleg-hiánya az idén már 15 milliárd dán koronára (körülbelül ötmilliárd dollárra) rúgott, ez az ország nemzeti össztermelésének (GNP) éppen a negyede; az ország külföldi adósságállománya pedig meghaladta a hatvanmilliárd koronát. Az inflációs ráta nagyságát tekintve Dánia a harmadik a Közös Piac országai közötti rangsorban: a mintegy 14 százalékos pénzromlás csak súlyosbítja a bérből élők körülményeit. Ráadásul a munkaképes lakosságnak legalább hat százaléka van biztos kenyérkereset nélkül. A nem csupán luxuscikkekre kivetett többletértékadó (áfa!) elérte a 25 százalékot a Dán Királyságban.

„Dánia túljutott azon a ponton, amíg fokozatos. ismétlődő kiigazításokkal el lehetett odázni a gazdaság egyre mélyülő válságát” – jelentette ki Anker Jörgensen miniszterelnök a régi nemzetgyűlés formális megnyitásakor, amikor egyúttal bejelentették a rendkívüli parlamenti választások miatt a folketing föloszlatását is. A kis lépések, az apró reformok ilyen körülmények között már nem célravezetőek – szűrték le a következtetést Koppenhágában. Gyökeres változtatásokra van szükség, annál is inkább, mert a kabinet pártoktól független gazdasági tanácsadói figyelmeztették a kormányt:

– ha nem cselekszik belátható időn belül, a fizetésimérleg-hiány 1983-ra a mostaninak kétszeresére növekedhet;

– az ország külföldi adósságai 1981-re meghaladhatják a 100 milliárd koronát;

– ugyanakkor a munkanélküliek száma legalább harmadával nőhet.

A szerencsét idéző négylevelű lóhere, Kleeblatt néven négypárti, középjobb törömülés alakult elsősorban a szociáldemokraták ellenében a minden eddiginél rövidebb időre korlátozódott dán választási kampány napjaira. Tagjai a konzervatívok, a liberálisok, a demokratikus centrumpártiak és a kereszténydemokraták. Az ily módon 52 „régi” mandátumot összegyűjtött polgári koalíció kínált alternatívát a választóknak. Ugyanezt tette a Jörgensénék után második legnagyobb, mindaddig 26 parlamenti hellyel rendelkező Haladás Pártja. Vezetője Magens Glistrup, Dánia „politikai fenegyereke’, akivel sem a bal-, sem a jobboldal nem hajlandó még érdekházasságra sem.

Glistrup olyan jéghideg jövőmodellt terjesztett a skandináv jómód kényelme és biztonsága után vágyódó dánok elé (húsz-harminc százalékos megtakarítás a közkiadásokban, a munkanélküli-segélyek és a betegségi biztosítás drasztikus csökkentése, az egyetemi helyek hatodára redukálása stb.), amely a mostani súlyos körülmények között jórészt az addig rokonszenvezők táborát is elfordította pártjától.

Immár Skandináv sajátossággá vált olyan eredmény született a dán parlamenti választásokon, amely alapvetően nem módosította az erőarányokat: a szociáldemokraták három mandátummal gyarapodtak. így 68 helyük lett a folketingben. Az addigi koalíciós társ, a Liberális Venstre egy képviselővel többet mondhat magáénak, tehát 22-t. A „legnagyobbnak” kijáró jog szerint II. Margit királynő ismét Jörgensent, bízta meg kormányalakítással; a szociáldemokrata politikus nem késlekedett egy percig sem. Mondják: kisebbségi kabinetjének névsorát jóval az államfői audiencia előtt zsebébe süllyesztette.

Anker Jörgensen új, egyszínű kormánya a Radikális Liberális Párttal és a Szocialista Néppárttal kíván szövetségre lépni a parlamentben. A két középutas pártnak összesen 21 mandátuma van a folketingben, és ami nagyon fontos: eddig is igen gyakran Jörgensenék keze alá dolgozott.

Kemény és kíméletlen intézkedéseket is kilátásba helyező – elsősorban az árak és a bérek szigorú befagyasztását tartalmazó – gazdasági csomagtervvel a kezében lépett Jorgensen a folketing szószékére. A törvénytervezet mintegy 150 intézkedést tartalmaz, és bár heves vitákra, ellenzésre számíthat a kabinet a törvényhozásban, igen nagy valószínűséggel (esetleg némi finomítás után) elfogadják a honatyák. Az előrelátó kormányfő ugyanis – miként választási hadjáratában ígérte – előzőleg megszerezte, a szakszervezetek és a munkáltatók egyetértő hozzájárulását a teendő intézkedésekhez.»