Idézet a „mavan.hu” internetportálról: „A vasutasok ünnepét, a vasutasnapot 1961-től július második szombatján rendezik… (Miként ma is – a szerk megj.) A kulturális és szórakoztató jellegű, vasúttal és vasutasokkal kapcsolatos programokon kívül a szakma ünnepére és kitüntetések átadására is sor kerül. Országszerte a nagyobb városokban vasutasnapi juliálisokat tartanak. A vasutasnapi rendezvényeken lehetőség nyílik a közös kikapcsolódásra, felhőtlen szórakozásra és arra, hogy a vasutascsalád tagjai szót váltsanak a hivatás örömeiről és gondjairól, s közben jól érezzék magukat, koncertekkel, versenyekkel színpadi produkciókkal várják a látogatókat. Hagyománnyá vált, hogy a vasutasnapi ünnepségeket a Magyar Vasúttörténeti parkban rendezik meg Budapesten…” Nem tudom, hogy az előbb írtakból mi válik valóra; talán a kitüntetések, elismerések átadása. Mert, miként a Népszava írta, a kormány a minap elutasította a vasutas szakszervezetek bérfejlesztési igényét – mert háború van.
Félreértés ne essék: nem Magyarországon van háború! Mint tudjuk, Ukrajnában. Az orosz diktátor (Orbán kedves barátja), Putyin adott parancsot a február óta tartó háborúra, a békés polgári lakosság legyilkolására, otthonainak, városainak, falvainak, termésének elpusztítására. Itthon „csak” elképesztően rossz a gazdasági helyzet. Milliókat fojtogat az infláció, és ha így folytatódik (ezer forint a kenyér kilója, ötszáz forinthoz közelít a liter tej ára, és most, a gyümölcsidényben legföljebb kóstolóba kaphat cseresznyét, barackot, dinnyét gyerekek sokasága…), még jobban elszegényedik a mostaninál sokkalta jobb sorsra érdemes ország háromnegyede.
A mai vasutasnap alkalmából az érdekvédelmi szervezetek azzal keresték meg az Orbán-kormányt, hogy a magas infláció miatt elégedetlen dolgozóknak egyszeri százezer forintot juttasson. A válasz: NEM, NINCS. Háború és nehéz gazdasági helyzet viszont van. Hála a sorsnak, nem nálunk lőnek, gyilkolnak Orbán barátjának, Putyinnak a parancsára.
Nem értesült e sorok írója arról, hogy Orbán egyszer is utolsó csirkefogónak, háborús bűnösnek, az emberiség ellen elkövetett bűncselekmények őrült parancskiadójának nevezte volna Putyint, aki február 1-jén ország-világ előtt megszégyenítően nevetségessé tette azzal, hogy egy hat méter hosszú asztal másik végére ültette a ma még magyar miniszterelnököt…
Nehéz a gazdasági helyzet. Mindenekelőtt az Orbán-kormány súlyosan elhibázott gazdaságpolitikája miatt. A kormányfő mániás stadionbetegsége miatt kiszórt százmilliárdok miatt. A csókosoknak és oligarcháknak számolatlanul odavetett ezermilliók miatt. Az esztelenség határát súrolja az Orbán-kormány költekezése – írta a szeged.hu: Tavaly az ország 5 100 000 millió forinttal többet költött el annál, mint amennyi bevétele volt. A költekezés mértékét gazdasági, pénzügyi, szociális szempontok nem igazolják; egyedül politikaiak.
Vissza a témánkhoz! A MÁV vezetése végül arról állapodott meg a szakszervezetekkel, hogy az év végére tervezett, személyenként 350 ezer forintos juttatás egy részét most kifizetik. A Vasutasok Szakszervezete szerint jelenleg majdnem kétezer álláshely betöltetlen a MÁV-nál. (Az alábbi írás az 1967. évi vasutasnapra jelent meg Győr-Sopron megyei napilapban július 9-én.)

«Kitűnő egyensúlyérzék, piros zászló, éles hangú síp. Ennyi kell ahhoz, hogy kocsirendező lehessen az ember. Vagy mégsem? Kitartás, gyorsaság és türelem is szükséges, mert nélkülük hamar megszökne a pályáról.
Az örökké mozgalmas pályáról, hol a nappalok és éjszakák, az ünnepek és a köznapok egybefolynak, bele a szolgálat végtelen tengerébe. A hullámokat gőzösök és vasparipák hasítják, tajtékzó rohanásukban szikrákkal fenyegetnek. A forgalom hullámainak ostromában cselekvő mólóként áll az ember, és rendelkezik fenséges nyugalommal.
Az ember, a kocsirendező.
Egy az ezrek közül, a vasút közkatonái közül, a hűségesek, a mindig visszatérők közül.
Laki Viktor.
Olajos cejgnadrág, zsíros-kormos egyensapka, piros zászló, zsinórról zsebbe lógó síp. Az arcát már nem látod, vonatod elcsattog a váltókon át a messzeségbe, a főváros vagy az országhatár felé. Különben is, annyi Laki Viktort láttál már életedben, utaztadban, hogy nem érdekel, ki az, mit csinál. Csupán egy a lényeg számodra: percet se késsen a vonat, télen meleg legyen a fülke, kellemes az utazás.
A Laki Viktorok pedig intenek a zászlóval (akár a partjelző a meccsen, ha lesre áll a játékos), sípolnak (mint a bírók, amikor szabadrúgás jár), ha tolathat a gép. Ugranak, kocsiról kocsira, ütközők közé, fagyos sínre, égető váltóra, toccsanó vízbe, hogy összeakaszthassák a szerelvényt. Mert a vonatnak mennie kell, száguldania, a gyümölcs, a tej nem várhat, a tégla és a kénsav sem. És te sem vársz, olvasó, hisz’ sietős az utad, türelmetlen vagy, türelmetlenül várnak valahol.
Laki Viktor nem lehet tü relmetlen. Higgadtan és ezredpillanat alatt kell döntenie, határoznia: mit tegyen? Mit tegyen önmaga, mit az előkészítő, a kocsifogó, az aggató, és fut, ugrik, sípol, int – bíráskodik a sínen és vágányok között. Laki Viktor a kocsirendező, a tolatásvezető.
Huszonhat esztendő alatt az egykori pályamunkásból, majd kocsirendezőből tolatásvezető lett. Olyan kisfőnöki cím ez, mint az úttörőknél az őrsvezetőé, vagy a műhelyben a csoportvezetőé. Ugyanazt csinálja, mint a többi kocsirendező, és közben figyel rájuk is, a szerelvényre is, az életekre és értékekre.
Elrobog a Wiener Walzer. Másodpercekkel ezelőtt még csak látni sem lehetett, eltakarta a kanyar és a sok-sok tehervagon. És máris itt vágtat, csattog karnyújtásnyira a kocsirendezőtől. Állj, ne ugorj! Nézz körül!
„A tizes, a tizes, Viktor, a tizes!” Hol a hangszóró? Nem látni, Viktor tudja, egy újabb vonat újább kocsiját kell gurítani. „Szh” vagy „Sy”? Mindegy, sok tengely, tehetetlen teher megy a hegyesi elegybe, a második vágányra. A harmadikra a szombathelyit, a negyedikre a ferencvárosit, az ötödikre a komáromit rendezik, sokszor százötven tengelyes szerelvényt is, hiszen a „szilik” meg a „leók”, ezek az erejükkel nem bíró villamosmozdonyok a világot is elhúznák a helyéből.
Negyvenhét éves Laki Viktor. Két lány és egy fiú apja. Húsz évig Hegyeshalomba járt Mosonszentmiklósról, most pedig Győrbe, a „kishatosba”. Így hívják maguk között az őrhelyet, hova futtában betérnek egy-egy falásra a télről, zsírban őrzött töpörtyűből és otthon dagasztott kenyérből. Száraz eledel a vasutasé, melegre, nyugodt vacsorára, ebédre ritkán jut ideje. Tizenkét óra szolgálat, huszonnégy óra szabad, tizenkét szolgálat, huszonnégy szabad. Zakatolnak az órák, a napok, reggel, dél, este, éjszaka, reggel, dél, este éjszaka. Mint a vonatkerekek a sínen.
„Viktor, a harmincnégyes, a harmincnégyes” – „Viktor, vigyázz!” „Édesapám, reggel várunk… várunk… várunk…”
A vasutas nem emeli a lábát, ha megy. Két centire a föld felett csúsztatja. Így megy az igazi vasutas. Ha civilben van, akkor is megismerni erről, a menéséről. A tapasztalás vitte rá; kőre, kavicsra ugrani, lépni, répába botlani nem szabad. A botlás a halál. Őszi csúcsforgalom, cukorrépával púpozott vagonok, tolatás, ütközés, gurul a répa a sínek közé, ugrik a kocsirendező, lép a sötétben. Hova lép? A lába érzi, a cipőjével lát.
A hűségesek, a mindig visszatérők közül egy. Az öregek közül, kik fölött csak az évek szállnak el, és akiknek kijár a „bácsi”, de fiatalok maradnak. Addig, míg új fiatalok nem jönnek. Mert egyelőre nem jönnek. Havi három szabad nap járna, és a múlt hónapban is csak egy volt. A lemondás, az önmegtartóztatás nem mindenki erénye.»
A nyitó képről: az első, az 1951. évi vasutasnapi plakát egy részlete.