Jó negyven esztendővel ezelőtti lapszámban, a Magyar Hírlap 1983. október 15-i Képes Mellékletében bukkantam rá erre a történelmi írásomra, amit azóta talán hasznosítottak is a korszak – az 1848/49-i forradalom és szabadságharc eseményeinek – a kutatói.

«Három méter magas, majdnem teljesen megfeketedett kőoszlop áll a drezdai Régi Anna-temetőben. Az obeliszkre vésett felirat szerint itt nyugszanak az 1849. májusi drezdai felkelésben elesett hősök. Az emlékoszlop tömegsírt jelöl. A temető gondnoknője készségesen előhozza az iráttárból azt a nyilvántartást, amelybe az 1848–49-ben itt eltemetettek adatait jegyezték be.

A szegény, hozzátartozó nélküli és ismeretlen halottak jegyzékében (Flügelbuch der Armenleichen) találunk rá az 1849. májusi drezdai népfelkeléskor elesettek névsorára. Mindjárt az első: Tábori. Neve mellett a megjegyzés: „Valószínűleg egyike azon szökött magyar huszároknak, akik Freibergben feladták magukat”.

Táborién kívül más magyar névre nem sikerült rábukkannom, viszont a Freiberger Anzeiger und Tageblatt című lap egyik korabeli tudósításából kiderül, hogy 1849. május 1-jén reggel nyolc órakor kilenc magyar huszár – kezében pisztollyal, oldalán karddal – vágtatott keresztül a freibergi Erbisch utcán. A csehországi Bílinából dezertáltak.

A Most cseh város melletti Bílina Freibergtől és Drezdától egyaránt körülbelül 60 kilométerre fekszik. Ebben a helyőrségben állomásozott a 12. nádori huszárezred, Táboriék regimentje. A magyarok, értesülvén a Habsburg-ház trónfosztásáról és a magyar szabadságharc eseményeiről, úgy döntöttek, hogy megszöknek a gyűlölt osztrák zászló alól. Nem akartak a forrongó csehek és szlovákok ellen harcolni, és legfőképpen azt akarták elkerülni, hogy a saját honfitársaik ellen vessék be őket. Tábori és társai ezért átverekedték magukat a cseh–szász határon, és Freibergbe vonultak, hogy majd kerülőúton hazajöjjenek.

Freibergben Táboriékat őrizetbe vették. A német polgári forradalom eszméitől föllelkesült fiatalok – élükön Gottschalk bányászakadémiai hallgatóval – Frigyes Ágost szász király katonáitól a magyar huszárok szabadon bocsátását követelték. Egyelőre annyit sikerült elérniük, hogy szószólójuk, Gottschalk meglátogathatta Táborit és társait; titokban töltényeket csempészett be az őrizeteseknek, akik üres pisztolyukat megtarthatták. A szász hatóságok azonban hallani sem akartak arról, hogy menedékjogot biztosítsanak a szökött magyar huszároknak. A freibergiek azonban nem álltak el követelésüktől: a foglyok végül is kijöhettek börtönükből. A Freibergi Bányászati Akadémia professzora, Bernhard Cotta, magánházaknál szállásolta el Táborit és nyolc bajtársát, polgári ruhát is szerzett nekik. Úgy tervezték, hogy Drezdán át vasúton menekítik őket tovább Görlitzbe.

Cotta professzor és egy Thost nevű férfi el is kísérte a magyarokat a szász királyság székhelyére, Drezdába. Thost még útlevelet is szerzett a magyaroknak, bányászként tüntetve föl őket. Tábori és társai (Antalics, Cigány, Kovács, Palay, Punyi, Regöházy, Szabó – a kilencedik szökött huszár nevét nem sikerült kiderítenem) még zsebpénzt is kaptak Cotta professzortól, a lelkes freibergiek adományaként. Drezdából azonban nem sikerült továbbjutniuk, mert a szász népfelkelők lezárták a Bautzen felé vezető vasútvonalat, hogy megakadályozzák az ellenük segítségül hívott porosz királyi csapatok előnyomulását.

1849. május 3-án megkezdődött Drezdában a feudális viszonyok felszámolásáért, Németország egységének megteremtéséért kirobbant német polgári forradalom utolsó felvonása. Kitört a népfelkelés. A magyar huszárok úgy érezték, hogy a saját ügyükről is szó van, ezért a drezdai utcákon emelt barikádokon a helyük. A szász hazafiakkal együtt küzdöttek Frigyes Ágost és a porosz király csapatai ellen. A felkelés súlyos véráldozatok után elbukott. Táborit a drezdai barikádokon érte a halálos lövés. Mintegy ötven népfelkelővel együtt a drezdai Alter Annenfriedhofban temették el egy tömegsírba. Nem mint magyar huszárt, hanem mint freibergi bányászt. A zsebében talált útlevélen ugyanis foglalkozásként ez állt. A halottak jegyzékébe ugyanakkor bevezették a cikkünk elején idézett feltételezést…

És mi lett a többiek sorsa? Willy Forner drezdai nyugdíjas újságíró kollégám, a helybeli irattárak szorgalmas látogatója, derítette ki, hogy Kovács, Palay és Punyi más felkelőkkel együtt Csehországba menekült, de mindnyájukat elfogták az osztrákok. Czigánynak és Regöházynak nyoma veszett; lehet, hogy nem voltak náluk az irataik, és ők is valamelyik tömegsírban nyugszanak. Talán éppen Tábori hamvai mellett?

Antalics és Szabó 1849. május 11-én, néhány nappal a drezdai népfelkelés leverése után, a közeli Tharandti-erdőben került a porosz lovasok fogságába. Saját életüket védvén tagadták, hogy részt vettek volna a drezdai felkelésben. Azt viszont rájuk tudták bizonyítani vallatóik, hogy szökött huszárok. A szász hatóságok 1850. február 1-én, reggel fél hétkor a két magyart kiszolgáltatták az osztrák katonaságnak Petersfaldéban, a mai Petrovicében. A magyar forradalmat és szabadságharcot orosz cári segítséggel vérbe fojtó osztrák császári hadsereg vérbírósága vagy tömlöcbe vetette, vagy besorozta mindkettőjüket. Így végződött a nyolc, név szerint is ismert, internacionalista magyar huszár szászországi dicső tettének története.»

(„Az újságíró archívumából” rovatunkban közölt írások az Arcanum Adatbázis Kiadó Digitális Tudománytárának gyűjteményében őrzött cikkek felhasználásával készülnek. Köszönet illeti érte az Arcanum ADT-t.)